Üdvözöl a(z) SZLOVÁKIAI MAGYAR ÍRÓK TÁRSASÁGA!
Hungarian Slovak 
 FŐOLDAL | TAGJAINK | ALAPSZABÁLY | TISZTSÉGVISELŐK | DÍJAINK | ELÉRHETŐSÉGEINK | SZPONZORAINK |
Opus - szlovákiai magyar írók folyóirata
Arany Opus Díj - főoldal
Jócsik Lajos-breviárium
Díjazottak
Szociális Alap
Szolgáltatások
· Híreink
· Rovatok
· Irodalomórák
· Rendezvények
· Pályázatfigyelő
· Kritikák
· Köszöntők
· Könyvajánló
·Fiatal Írók Köre
· Fiatal Írók Rovata
· Arany Opus Díj
· Jubilánsok
· Hazai magyar Lap-és Könyvkiadók ajánlata
· Képgaléria
· Emlékhelyeink
· Rólunk írták
· Hírek archívuma
· Linkajánló
· Keresés
· Jelentkezési lap
Naptár
November
Vas Hét Ked Sze Csü Pén Szo
  1 2 3 4
5 6 7 8 9 10 11
12 13 14 15 16 17 18
19 20 21 22 23 24 25
26 27 28 29 30  
Szavazás
Mit gondolsz a weboldalunkról?

Nagyon jó!
Elég jó...
Nem elég jó...
Nagyon rossz!



Eredmények
Szavazások

Szavazat 16164
Linkajánló
 Kritika: A SZMÍT 2009. évi Pegazus Alkotópályázatának értékelése

KritikaPozsony, 2009. június 12.

Ha június, akkor Pegazus-pályázat eredményhirdetés és díjkiosztás – az elmúlt években már megszokottá vált ez a menetrend, s ettől az idén sincs eltérés. Ismét itt vagyunk a Szlovákiai Magyar Kultúra Múzeumának helyet biztosító pozsonyi Brämer-kúriában, s szlovákiai magyar írótársadalom ismerős arcai mellett ismét láthatunk itt néhány újat – várakozással teli és vágyaiktól fűtött fiatalokéit –, akik az irodalommal, írásművészettel kacérkodnak, az írói-irodalmi műfajok segítségével is keresik lehetőségeiket, s próbálnak közelebb jutni önmagukhoz.


Van azonban a Szlovákiai Magyar Írók Társaságának előző évi Pegazus-pályázataihoz képest néhány olyan változás is, melyeket itt, az elején érintenem kell. Mindenekelőtt az, hogy változott a pályázat kiírása. Az idei kiírás legfontosabb újdonsága ugyanis az volt, hogy a pályázatra beérkezett munkák mindegyike előbb azoknak az íróknak, szerkesztőknek valamelyikéhez – az ún. mentorokhoz – került, akik a SZMÍT honlapján, ill. a Társaság nyári alkotótáboraiban évek óta rendszeresen foglalkoznak a pályakezdő fiatalok irodalmi próbálkozásainak nyesegetésével, csiszolgatásával, s értékelő bizottságunk elé elvileg már csak azok a pályamunkák kerültek, amelyek ezen az előzetes – minőségi – szűrőn, ezeken az előmunkálatokon túljutottak. Minderre pályázatunk színvonala valamilyen fokú biztosításának, emelésének szándéka végett határozta el magát a kiíró, amely a bíráló bizottság véleménye szerint évről évre csökkenni látszott. Mi több, a tavalyi pályázatot a magam részéről már egyenesen sikertelennek neveztem, s aminek okait keresve úgy vélekedtem, hogy az a pályázat hű tükre volt a minket körbevevő világnak, a környezetünket legújabban meghatározó értékrendeknek, ezek nem mindig kultúraközpontú változásainak. Kitértem arra, hogy a mostanság írással kacérkodók életét bizonyíthatóan egészen másfajta – társadalmi, társadalomlélektani, s ezzel szorosan összefüggő értékrendi – prioritások határozzák meg, mint akár még a rendszerváltás előttiekét is (magam az 1970-es évek elejétől, azaz bő három és fél évtizede foglalkozom több-kevesebb rendszerességgel írásaikkal először jelentkezők, illetve pályakezdők munkáival, tehát viszonylag pontos és kiterjedt áttekintésem van ezek alakulásáról). Úgy vélekedtem, hogy az értékelő bizottságunk által olvasott pályamunkák többek között az általános műveltség s az olvasás szerepének, illetve általában magának az olvasás- és könyvkultúrának a visszaesésével, a minket körülvevő kulturális környezet megtépázódásával kapcsolatban is nem alaptalan sejtelmeket ébreszthetnek bennünk. S pályázóinkat olvasva az oktatásügyet az elmúlt egy-két évtizedben megrázó válságok hatásáról, következményeiről is felmerült bennem – bennünk – egy s más. Végezetül elmondtam, hogy a (szlovákiai magyar) sajtószerkezetben és szerkesztési stratégiákban bekövetkező változások éppen azokat a fórumokat, kereteket szüntették meg vagy kezdték ki, fejlesztették vissza – a járási lapok irodalmi oldalaitól kezdve a napi- és hetilapok irodalmi rovatain keresztül egészen, mondjuk, az Irodalmi Szemléig –, amelyeknek egyféle író- (s nem utolsósorban olvasó)képző szerepük is volt. Az egyes lapok irodalmi szerkesztőinek levelei, illetve egy-egy esetben „A szerkesztő üzen” típusú rovatai néha igen komoly eligazítást adtak az olyanfajta hiányosságokkal kapcsolatban, amelyek mostani pályázataink legnagyobb részét is jellemzik. S természetesen e lapok vers- és novella, valamint recenzió- és kritikarovatai is az elérendő és a túllépendő mintákat mutatták – tájékoztattak, élő irodalmi környezetet teremtettek hétről hétre az olvasó, s az írással kacérkodó köré. S láthatóan épp ezen természetes és élő szervezetként működő irodalmi és értékkörnyezet hiányának következményeit szenvedjük több fontos tekintetben már mostanság is, azzal, hogy a vers, a széppróza, az irodalom mint természetes közegünk szűnt meg létezni az évek folyamán. S ennek az olvasásra és önművelésre – a sokoldalúan differenciált és érzékeny személyiség építésére – ösztönző, széleskörűen kiépített műveltségi háttérnek a hiányát is ott lehetett érezni elmúlt pályázataink és az azokon értékelt íráspróbák mögött. A SZMÍT – menteni akarva a menthetőt – tudomásom szerint 2006-tól hirdeti meg ezeket a Pegazus-pályázatokat a mostani formájukban, legalábbis én ettől az évtől kezdve veszek részt azok értékelésében, s most, a negyedik évfolyam záróeseményén elmondhatom, ami egy újabb figyelmeztető, irodalmunkban eddig soha nem tapasztalt jelenségre világít rá, hogy korábbi három pályázatunk közel száz résztvevője, illetve 16 díjazottja, különdíjazottja és jutalmazottja között csupán alig néhány olyan pályázó akadt, akik egymás után többször is pályáztak (Bíró Szabolcs, továbbá Zsilett vagy Cserzus például), s mindössze ketten vannak, akik – Bíró Szabolcs és Sipos Janka –, akik emlékezetem szerint a publikáláshoz is eljutottak, bár még náluk sem látjuk biztosítékát annak – még a magánkiadásban már könyveket is megjelentető Bíró Szabolcsnál sem –, hogy tartósan meg tudnak (akarnak) maradni a pályán, illetve gyarapíthatják a Szlovákiában íródó magyar irodalomrész nagy reményekre feljogosító utánpótlásának már évek óta szaporodni nem látszó gárdáját. S meg kell mondjam: e mostani pályázatunk pályaművei is többé-kevésbé hasonló aggodalmakat keltenek bennünk, mint a korábbiak. Bár a mentorok – az írással próbálkozókkal foglalkozó tapasztalt(abb) pályatársak hálózatának megteremtésével a Szlovákiai Magyar Írók Társasága szűkös lehetőségeinek megfelelően igyekezett menteni a menthetőt. Az idei pályázatokat olvasva bíráló bizottságunknak – s ennek összetételében történt a következő változás az elmúlt évihez képest, azaz Hizsnyai Zoltán helyébe, Vida Gergely és személyem mellé Görözdi Judit irodalomkritikus, irodalomtörténész, a Szlovák Tudományos Akadémia Irodalomtörténeti Intézetének igazgatóhelyettese lépett –, tehát értékelő bizottságunknak egészében véve ugyanazokra a figyelmeztető jelenségekre kell utalnia, mint az elmúlt esztendő(k)ben. Sőt, a negatív jelenségek között már a pályázók ütemesen fogyó számára, a pályázat keltette pályázó kedv rohamos fogyatkozására is figyelmeztetnünk kell. Nevezetesen míg 2007-ben 37 pályázónk volt 157 pályamunkával, 2008-ban már csak 24 pályázónk 99 pályaművel, addig idén már csak 15-e pályáztak, 9-en a vers, 6-an a széppróza kategóriában (összesen 56 írással). Mindennek oka az is lehetne – vélhetnénk –, hogy bár sokkal többen jelentkeztek pályázatunkra, szigorú mentoraink szűrőjén számosan fennakadtak, s már csak ennyien kerültek elénk. Ez azonban nem így van – idei pályázatunkra összesen már csak ennyien jelentkeztek, nem többen, mint ahányuknak az írásait értékelnünk kellett. A pályázó, tehát önmegmutatási kedv ilyen mértékű csökkenésének ugyancsak számottevő okai lehetnek, s közülük számosak a már említettekkel is kapcsolatban állhatnak.
S még valamire utalnom, utalnunk kell itt.
Tünetértékűnek vélhetjük, hogy a pályázatra beküldött prózai próbálkozásokról, ha azokat történetesen, mondjuk, angol nyelven olvastuk volna, még véletlenül sem derült volna ki, hogy a világ mely táján, mely társadalmi-földrajzi-kulturális környezetben íródtak, s hogy milyen közös társadalmi-lélektani együtthatók állhatnak a hátterükben. Illetve, leginkább azt gyaníthattuk volna, hogy talán valahol Amerikában vagy valamely nyugati nyelvi-kulturális közegben íródtak ezek, annyira nem látni rajtuk térségünk kulturális és értékrendbeli jellemzőit. Ami önmagában természetesen még nem lenne baj: az általános emberi elvileg bármily történeten, bármely közegben, bármilyen eszközzel s bármilyen műveltséganyag birtokában megragadható; a parabola, tudjuk, megnöveli az írói kifejezés lehetőségeit s hatékonyságát is olykor. Csakhogy az anyag- és környezetismeret hiányában a történetmondás, a valóság- és jellemfestés ezekben az íráspróbákban törvényszerűen külsődleges eszközök, könnyen alkalmazható panelek és nyelvi klisék segítségével történik, a fantasyk, a videoklippek, a számítógépes játékok, egyebek nyelvi, képi, s a gondolkodásmódot befolyásoló hatása alatt. Kirívó továbbá, hogy egy kivételével valamennyi esetben hosszúra nyúlt szöveget, szélesen hömpölygő elbeszélést, regényrészletet, regénytöredéket kaptunk aránya is, ami gondolati-szerkezeti tömörítés, valóságsűrítés problémáira is fényt vethet mostani pályázóinknál.
Szerencsére azonban a beküldött kevés számú pályamunkák között így is akadt néhány olyan – díjazottainké: második és harmadik díjazottunké, különjutalomban részesítettünké –, amelyben az idegen minták sem tudták teljesen elfedni szerzőik személyiségjegyeit, egyéni arcvonásait, a cselekményszövés és a beszédmód egyediségére irányuló belső késztetését. Az árnyalt lélek- és jellemrajz, továbbá a sűrítésre, illetve a felülnézetre való erős törekvés R. Nagy Elkárhozott angyal című rövidprózájának legfontosabb erénye. Ametiszt több síkon futó, a valóság és a képzelet világát érzékenyen egybejátszató írása gördülékeny nyelvezetével, találó jellemrajzaival és szerkezetépítő biztonságával, jelenetező készségével ragadta meg értékelő bizottságunkat. A részben a képzelet világában játszódó Hold leánya annyiban egy tizenéves fiatal valósága is, amennyiben az önazonosság – a saját név – kiküzdésének gyötrelmeit mondja. Lucius D’Ark hosszúprózája, A Próféta a klasszikus Jézus–Júdás-történetet parafrazeálja; ugyancsak többszintű szerkezet ez is, mely a kifinomult történet- és történelemérzékelés, valamint a viszonylag biztos és gazdag műveltséganyagra épített történetmondás párosával nyerte meg tetszésünket. Mellettük meg kell említenem még Cezius, továbbá Kisza biztató stílusérzékét, stíluskészségét, azt a nyelvi biztonságot, mely történetmondásukat a jövőre nézve is biztatóvá teheti.
Versíróink között egy II. és két III. díjat osztottunk ki, s jutalomban részesítettük a – ha jól emlékszem – már tavaly is pályázott, ill. díjazott Zsilettet. Máltának a groteszk és az abszurd, illetve a fanyar irónia – a Zs. Nagy Lajos-i irónia – iránti fogékonyságát tartottuk biztatónak és külön is értékelendőnek; verspróbái az illúzióvesztés dokumentumaiként is olvashatók. Zsolti esetében a nyelvi-képi-gondolati absztrakciót találtuk biztatónak, azt, ahogyan megbontja a szokványos grammatikai struktúrákat és verskísérleteiben új(szerű) nyelvi rendszerbe igyekszik szervezni azokat. Vidu szintén a nyelvi élmény verseit írja; visszafogott látomásossága, a szürreálisból finom érzékenységgel merítő képisége különösen rokonszenves volt számomra. Zsilett megismétli tavalyi teljesítményét: kevés szavú, rövid alakzatai megtartandó erényeik mellett szerzőjük leküzdendő hiányosságait is reprodukálják. Csillag áradó vallomásossága erős sodrású, markáns képiségű sorokban tör magának utat, s csak sajnáljuk, hogy csupán egyetlen szöveget küldött be pályázatunkra. Érdekes, tanulságos eset Cserzusé, akinek míg tavaly azt írtam a verskísérletei fölé, hogy „fogalmazáskészsége, mondatai tisztasága biztató”, addig az idén már a „nyelvi erőszaktevéseit” voltam kénytelen felróni neki.
Amit eddig valamennyi pályázatértékelőm végén elmondtam, arra most ismét nyomatékosan fel kell hívnom pályázóink, megdicsértjeink, díjazottaink figyelmét, jelesül, hogy milyen sokat kellene olvasniuk, tanulniuk fiataljainknak – nem utolsósorban önmagukról is, környezetükről is ahhoz, hogy továbbléphessenek. Mert ezt a továbblépést valamennyiüknek szívből kívánom, s amire meg is van az esélyük, lehetőségük. A magunk részéről, e mostani kiemelésükkel, ennek eltökéltségét igyekeztünk erősíteni bennük. A díjazottaknak, dicséretben, jutalomban részesítetteknek tehát a magam részéről most is gratulálok, azzal, hogy ha valóban komolyan gondolják, hogy az írás lehet számukra az a forma, mellyel önkifejezési igényüket a leginkább ki tudnák teljesíteni, az igazi munka még csak most kezdődik számukra.   

                                     TÓTH LÁSZLÓ




 
Kapcsolódó linkek
· Több hír: Kritika
· Több hír: szmit


Legolvasottabb hír ebben a rovatban:
Kritika:

Kulcsár Ferenc: Bálám szamara

Hír értékelése
Értékelés: 0
Szavazat: 0

Értékeld ezt a hírt:

Kiváló
Nagyon jó
Jó
Átlagos
Rossz

Parancsok

 Nyomtatható változat Nyomtatható változat

Kapcsolódó rovatok

Kritika

Ehhez a hírhez nem lehet hozzászólni.




Web site powered by PHP-Nuke
All logos and trademarks in this site are property of their respective owner. The comments are property of their posters, all the rest © 2005 by me.


Oldalkészítés: 0.11 másodperc