Vajon mi késztet valakit arra, hogy helyesírási hibáktól és elütésektől hemzsegő szöveget küldjön be véleményezésre, miközben tudja, hogy írása felkerül az internetre, s így kiteszi magát egy tágabb olvasóközönség véleményének is? Feltűnési vágy? Mazochizmus? A hozzám érkezett szöveg azzal indít, hogy már a szerző nevét is hibásan tünteti föl: „Zoltan”-ként szerepel a „vers” fölött. A műben aztán további gyöngyszemekre bukkanhatunk: „háborukban”, „sajét”, „vivja”, „hóditó”, „Éllj állmaidnak”, „válljon”, „elérheővé”, „Hódistd”, „vivj”, „taszitsd”, „hátrálljon”, „pusztitó”, „taszitsd”, „szived”, „szivvel”, „bizz”, „higyj”, „ugy”.
Sajnos a Soha ne add fel a reményt című opusz poétikailag is hasonló színvonalon áll, mint helyesírása. Tele ciki sorokkal: „Ne becsüld alá ellenfeled”, „Küzdj akár a megveszett sakál”, „Éllj állmaidnak, és küzdj odaadóan / érte”, „Hódistd meg önmagad”, „De hassa meg szived, boldogság”, „élj optimista szivvel” stb., stb. Ezek a sorok már egy jobbfajta emlékkönyvbe sem férnének be. Közhelyek, amelyeket egymilliószor leírtak már. És ha valaki ösztönösen nem érzi, milyen kínosan hangzik az „e Életben” sor, amely ráadásul a vers záró sora, akkor ott talán már az önművelés sem segít.
Németh Zoltán