 | Fiatal írók rovata: Matyelka Zoltán verse (mentor: Németh Zoltán) |
 Nagyharang
Éjfélt jelzett már a nagyharang órája,
tiszenktőtt vert korongja a karimára,
tizenkettőt vert, s üvöltve dühöngött,
akár megveszett vad, a megnyugvásért küzdött.
De mind hiába.
Mély szenvedés és fájdalom gyűlt már össze lelkében,
s haragja tőrként hatol bele megsérült szivébe,
akár bosszúra megesküdt anya, ki elvesztette gyermekét,
harangja – észtveszejtve, tovább üvöltött.
Mindenféle publikálás első és elemi feltétele az, hogy a megjelentetésre szánt szöveg ne tartalmazzon alapvető helyesírási hibákat és elütéseket. Ez az első gondolatom a Nagyharang című vers olvastán. Hiszen ha a szerző még azzal sem tiszteli meg olvasóját, hogy saját maga után másodszor, harmadszor, sokadszor is elolvassa szövegét, akkor hogyan várhatná el ugyanezt olvasójától?
A második pedig az, hogy a szöveg tele van esetlegességekkel, ami arról tanúskodik, hogy szerzője nem közeledett a verstárgyhoz a szépirodalmi alkotásnak kijáró tudatossággal. Miről van szó? Például arról, hogy az első versszak páros rímei hirtelen, minden jelentősebb indok nélkül eltűnnek a második versszakból. Mintegy azt demonstrálva, hogy a szerző nem tudta tartani a saját maga által kialakított formát. De az is indok nélkül való, esetleges és ötletszerű, hogy a „nagyharang”-ba vajon miért és honnét került a „Mély szenvedés és fájdalom”, honnét a „haragja”, s miért „üvöltött” „észtveszejtve”. Mindezek a kifejtetlenségek ahhoz járulnak hozzá, hogy az egész szöveg esetlegesnek, ötletszerűnek, mélyebb koncepció nélkül valónak tűnik.
Mindezek ellenére érzek valami elszánt erőt a szövegben. Hogy ez az erő méltó nyelven kerüljön kifejtésre, hosszú, küzdelmes, elszánt szövegmunkára van szükség.
Németh Zoltán
|
|
|
|
| |
| Kapcsolódó linkek |  |
| Hír értékelése | |
| Parancsok | |
|
