Üdvözöl a(z) SZLOVÁKIAI MAGYAR ÍRÓK TÁRSASÁGA!
Hungarian Slovak 
 FŐOLDAL | TAGJAINK | ALAPSZABÁLY | TISZTSÉGVISELŐK | DÍJAINK | ELÉRHETŐSÉGEINK | SZPONZORAINK |
Opus - szlovákiai magyar írók folyóirata
Arany Opus Díj - főoldal
Jócsik Lajos-breviárium
Díjazottak
Szociális Alap
Szolgáltatások
· Híreink
· Rovatok
· Irodalomórák
· Rendezvények
· Pályázatfigyelő
· Kritikák
· Köszöntők
· Könyvajánló
·Fiatal Írók Köre
· Fiatal Írók Rovata
· Arany Opus Díj
· Jubilánsok
· Hazai magyar Lap-és Könyvkiadók ajánlata
· Képgaléria
· Emlékhelyeink
· Rólunk írták
· Hírek archívuma
· Linkajánló
· Keresés
· Jelentkezési lap
Naptár
November
Vas Hét Ked Sze Csü Pén Szo
  1 2 3 4
5 6 7 8 9 10 11
12 13 14 15 16 17 18
19 20 21 22 23 24 25
26 27 28 29 30  
Szavazás
Mit gondolsz a weboldalunkról?

Nagyon jó!
Elég jó...
Nem elég jó...
Nagyon rossz!



Eredmények
Szavazások

Szavazat 16153
Linkajánló
 Fiatal írók rovata: Puzsér Zsuzsa versei (mentor: Csanda Gábor)

Fiatal írók rovata 2008/2009Szeretnék egyhelyben állni

Szeretnék csak egyhelyben állni,
Állni és csak nézni,
Ahogy a szél repíti a faleveleket.
Szeretnék csak egyszerűen élni,
Élni az életet,
Látni a kék eget.

Szeretnék boldog lenni,
Egyszerűen szabad lenni,
Hogy szálljak én is a széllel.
Szeretném utam belátni,
Rengeteg szépet látni,
A világot bejárni.

Mit ér?

Mi ért a szeretet,
ha nincs kit szeretned?
Mit ér a boldogság,
ha senki sincs melletted?
Mit ér a csók,
 
ha nincs kit ölelned Mit ér a szív,
ha nincs, kinek verjen?
Mit ér az emlék,
ha eljön a sötétség?
Mit ér a csend,
ha a világ elpihen?
Mit ér a könny
Ha nincs, kiért hulljon?
Mit érek én
Ha nincs kihez bújnom?

Kire vágysz

Hogy ki vagyok?
Magam sem tudom…
Nem vagyok, az kinek látsz
De az sem kiben hiszel.

Gondolataidban álmot vágyat
Szősz lényem köré
és nem látod, ki vagyok igazán én.

Hisz szemed rám mered,
S mint egy drágakő úgy ragyog.
Szavaim megrészegítenek,
Fejedben más nem dereng csak nevem.

Édes a csend, a megnyugvás
Ha karom téged ölel
De kihűlt már a hitvesi ágy
Mert szerelmed felváltja a vágy.

A vágy, hogy öleld azt ki nem vagyok.
Rémes olyan szép volt
S most emléked temetem.

Azt akartad ki nem lehetek,
De ki vagyok, ha nem az mi lehetek?
Álmom már van
S titkok ezrei várnak megfejtésre.

Szívem darabjai porba hullnak
De szeretni az nem felejt.
Annyi csoda vár még rám
Melynek elébe vetem lelkem
S rád, rád még szebbek várnak
Nélkülem.

Világom

Ideje hogy hazatérjek
Világom már vár.
A Nap haldoklóban van,
Engedj! Had menjek!
Várnak a sötét poros utcák
A rozoga kunyhó
A viharos éjszakák
Mikor némán hallgatom az eső dalát.
Meg a már alig égő mécses
Mi reménnyel tölt, el
S egy védő angyal
Ki nem engedi közelembe a Halált.
Bár a reggel sanyarú ízét érzem, számban
Világom velem van
Bennem él, nem hagy el,
Ő megért!
Kies tája, haldokló erdeje
Felidézi bennem az emlékeket.
Egyedül ott lenni
Minden olyan szép volt.
Bár senki se bánt
Gyilkosommá válik a magány.
Most hagyj, itt
Míg nem késő elfutni
Nem akarok küzdeni,
Hagyj!
Árnyak zuhannak, fejemre
S többé nem nézhetsz szemembe.
Telnek, a napok
Minden megy, tovább
Senkinek sem tűnik fel a hiány.
Én már nem vagyok ott.
Világomban élek
Többé nem bánt az élet.

A barátság

Erős kötelék
Mi, ha igaz el nem szakad
S mindent megér
Mert általa lesz az ember szabad.

Napraforgó

Lassan éled egy új világ
Selymes esőben fürdik sok ezer virág.
Napba emeli orcáját
S álmáig őrzi, míg ő is elpihen.

Nincs miért

Most miért?
Nem ér semmit a szív?
Benned nem tüzet szít?
Ne kérj bocsánatot
Nincs miért
Vedd szavam semminek
Kis értéktelen fecninek.

Kötelékek

Folyton tanakodsz
Az életben mi miért rossz.
Fejedben ezer gondolat kavarog,
De a megfejtést nem találod.
Ki az egyszerű dolgoknak él
Mi talán nemesebb mindennél,
Az lesz ki először vész ködbe
S a cél mit kitűz, eltűnik örökre.
Élete, álma, jövője egy pillanat alatt elvész,
S akkor elszakad minden kötelék.
Hősként élt és halhatatlan marad,
Ha emlékeidben megőrzöd azt.
S egy ócska kis dallam
Felidézi az emlékeket.
Azokat a boldog boldogtalan,
Elsuhant perceket.
A szomorúság végigfut az arcodon,
Lassan könnyfolyóvá válik,
De nem tehetsz mást
Az emlékekben ringatod mindhalálig.

Fehérség

Nem hinni a szemnek,
Ez most oly könnyű lenne.
Mindenütt fehér függönyök lengnek,
S mindent átjár egy földöntúli eszme.
Lenge szellő mozgatja a szép fehér ruhákat,
S egy gyerkőc szaladgál egy pille nyomában.
Ahogy verdes a fekete szárnyakkal
Megigézik a csöppséget azokkal.
S az a gyermeki arc,
Mi a fehérségben fel-felvillan
Ismerőssé válik.
Mint egy emlék mi elfeledett az elme,
Úgy hasít belém az érzés:
Én voltam az a gyermek,
S most vonulok a fény felé,
A tiszta szent fehérségbe.
Lépteim biztosak,
S halványul a kép.
Ott ál a gyermek
És szakadatlan engem néz,
De hirtelen képek sora tárul szemeim elé.
Az életem képei, de eltűnik a fény,
S a test levegőért kiált.
Felnyílik a szem s a fehérség tovább vár.

Miért szeretlek?

Rég volt már hogy átöleltél
S a hidegben féltően melegítettél.
Rég volt, hogy megláttalak
S az mikor csókoltalak
Hittem, hogy veled boldog leszek
S reméltem, hogy valamit jelentek neked.
Hittem, hogy nem érhet rossz
Mégis minden oly könnyen szertefoszlott
Látlak, ahogy nevetsz
És látod, hogy szenvedek.
Látlak, ahogy ott ülsz
És szemedben megvetés tükröződik
Hallak! Hallom mit szólsz
És megöl, hogy sértegetsz.
Hallak, de már halkul a hang
Ám fülembe zúg szavad: utállak!
Fáj a mosoly
Nem tudom miért mondtad e szót.
Fáj, hogy látnom kell téged
De örülök, hogy mással boldog lehetek.


Vágyhistória

Kinn a néma természetben,
Ülni néma csendben,
Végig szaladni a búzatáblán,
Szárnyalni a szelek szárnyán,
Ülni a tó partján,
S nézni a Nap lenyugvását.
Erre vágyom én.
Mikor az éj leszáll,
Ezer csillagképet fürkészni,
S a gondolatokban elmerülni,
A hold fényében megfürödni,
Az alvó réten sétát tenni,
A pirkadatkor madárdalra ébredni.
Erre vágyom én.

Halott vágyhistória

Kinn a természetben,
Sírni néma csendben,
Végighaladni a haldokló mezőn,
Elbotlani egy nagy kövön,
A fájdalomtól összerogyni a földeken,
S a hideg szélben vacogni csendesen.
Már csak ez maradt énnekem.
Mikor az éj leszáll,
Életre kel a magány,
Felhők mögé rejtőzteti az eget,
S könnyei szakadatlan hullnak,
Kihuny minden fény,
S a halott világ ünnepel.
Már csak ez maradt énnekem.

A kérdések

Ott az égen, ott van
a Hold a Nap s a csillagok.
Ott van, köztük a tiéd s enyém
Valahol ott ragyog az ég tengerén.

De kiért dobbanjon a szív,
S miért lásson a szem szebbet,
Ha kit igazán szeretsz,
Téged többé nem szeret?

S miért jön újabb és újabb éj,
Ha nincs, ki téged átöleljen,
Nincs, ki testével melegítsen,
Csókjaival felhevítsen.

Minek a Nap, ha a nyugtát
Csak egyedül csodálhatod?
S miért van, annyi csillag
Ha egy sem ragyog érted?

Amikor feljön a Hold
S tudom, hogy te is nézed
Lelkem sanyarú ködbe borul
Valamiféle hiány jár át.

S talán most kár ide minden talány
De mi oka minden rossznak?
A magánynak, a rossznak, a jónak?
S miért kell az emlékezet?

Fejem tele kérdésekkel.
Melyekre válasz kell.
De ki adja meg s mikor?
De ezekre senki sem felel.

Valamiért…

Valamiért ugyanaz a két szem
Egymásra néz.
Valamiért ugyanaz a szenvedés
Mit a két lélek átélt.
Valamiért mégis más
De mindkettőben ugyanaz mit látsz
Valamiért egymásra talált
S immár jó barát.
Valamiért megtörtént
Mit meg csak ez a két ember ért.

Napkorong

Megjelenő korong,
Ott a horizonton,
Szeme vörösben izzó,
S valahol megszólal egy dorong.
Térdre rogyva,
Mélyen meghajolva,
Mormolja imáját,
A szerzetes.
Belenéz egyenest a napkorongba,
Az életet éltető csillagba,
Karjait nyújtja felé,
Lelke szíve húzza felé.
S teljesedik a kép,
Egyre magasabbra néz,
S ezerszínűre fest,
Minden lelket,
De ő még mindig kitart,
Csak mormolja a Nap imát,
De megáll a szív,
Mert Isten egy kérést beteljesít.
S büszkén az ég kerekén,
Tovább vándorol nyugat felé.

Csend

Hallgat a világ
S a néma magány ünnepel
Nincs semmi
Pihen mindenki
Lassan zárja le a mámor
Megfáradt szemeit
S az árnyék
Megdermed
Nem mozog semmi
Megáll a világ
S a szemétdomb felett
Felragyog a szivárvány

Elfogy a levegő,
Meghal a test,
S nem marad más,
Mint az áldott csend.

Neon

Tegnap még világított.
Emlékszem.
Nem tudom mi történhetett.
Nem értem.
Már csak pislákol, s lassan
Biztos kiég.
Kéne újat vennem.
Tudom…
De az újat, a jót
Nem találom.
S lám már kihunyt a drága,
Ezen sor végén érte halála.

Légszomj

A háztetőkön nincs semmi.
Süvít a hideg szél.
Már semmi nem tart fenn,
Hívogat a sok ezer fény.
S én látom már,
Fényre derül orcája a Napnak.
Engem vár.
S a szellem érte nyúl.
Szeme fénye kihunyt.
Lassan végleg összetör.
Mi volt:
Teste többé szép szavakra
Meg nem hajol.
Nem görbül többé ajka
Szép mosolyra,
S nem szenved többé
Légszomjban.

Máshol

Kisírtam szemeim
S könnyek száza
Áztatja néma sebeim.

Lelkem messze szállna,
Távol a világ egy másik zugába,
Hol az éles fény nem döfi tőrét belém.

Kérlel, szólít
Karjaival szorít
S homályba taszítja fáradt testem.
Érzem ezt nem így kéne
Nem kéne, hogy ily nehéz legyen
S mégis megkeseríti gyászos életem.
S van bennem, valahol mélyen
Egy kicsiny nyugodt kert
Melyet keserű bú áraszt most el.

Könnyem

Csendes a szobám.
Minden mi történt az én hibám.
Néha beugrik egy kép.
A fájdalom lassan széttép.
Valami végigfut az arcomon…
Ez is olyan, mint a többi alkalom?
Talán jobb lesz így nélküled
Mást nem mondok isten véled.
S ha újra elszaladsz
Szívemben akkor is megmaradsz.
Ha csak fájdalmamban öllek meg,
Hát akkor engem ölj meg te!

A szerelemhez


Ölelj, míg a sötétség is ölel.
Ölelj, míg nem kutat a fény.
Ölelj, míg más nem tudja.
Ölelj, míg az élet véget nem ér.
Hagyj el mielőtt késő lesz.
Hagyj el mielőtt az éj elárul engem.
Hagyj el mielőtt megszakad a szívem.
Hagyj el mielőtt én, hagylak el téged.
Ne keress többé a szívedben.
Ne keress többé megsebzett lelkedben.
Ne keress többé a fák sötétje alatt.
Ne keress többé, mert meg nem találhatsz.
Nem félek többé rád nézni.
Nem félek többé másért élni.
Nem félek többé érted sírni.
Nem félek többé magam lenni.

Gramm

Bármi is a sors, nem érdekel,
Új nap jön s nekem kell,
hogy megértsd, az élet mindent megér
Mert nincs szebb, mint a szerelem.

tizenhat.

16 év és 16 két,
16 évem és a rengeteg szenvedésem,
16 tavasz és 16 tél.

16 nap… ennyi az élet,
16 óra ennyi a világ,
16 percben mondom el mi bánt.

16 szó a versszakban,
16 tragédia a régi dallamokban,
16 ősz és 16 nyár úgy elszaladtál.

Amiben én hittem…

Szerettem volna hinni,
Csak úgy a semmiben,
S mint egy dédelgetett régi álom,
Szertefoszlik hirtelen.

Azt tettem, amiben hittem,
A szerint cselekedtem,
Amely útra vitt a szívem,
Az én megtört bús szívem.
S mire elnyel a sötétség,
Az ajtó végleg lezárul,
S emlékem ringatja galádul,
Minek nem volt része az öröm.

Pillangó

Körbefon a szél.
Lágyan összeborzol,
S te messze szállsz az ég vizén,
Hol a fájdalom el nem ér.
Hol a béke honol,
S fentről nem vagyok más,
Mint egy kicsiny pont.
S te repülsz,
Karjaid kitárod,
S a felhők közül előtűnik Ő,
Befogadod a szívedbe,
S könnyeden szárnyalsz a végtelenben.

Imádság Hozzád

Kelj fel bennem,
Szeretetnek szent tüze!
Űzd el az árnyakat,
S álld meg népemet
Te Szent!
Álld meg őt
Kit szenvedni látatsz
Álld meg a magyart!
S fogadd kegyeidbe őt!

Nincs szerencse többé

Kész vége!
Milyen közhely
Ez csak egy vers elvégre.
A szerencse engem nem kedvel
Jó messzire kerül el.
Sőt megcsal. Elhagyott!
Miért? Miért ilyen nehéz?
Nem kéne, hogy így legyen
Hogy az élet megtörtje a védtelent.
Hogy az árva ki honját nem leli
A hidegben már csak a halált lesi.
Miért kell, hogy a virágba vonuljon a tavasz?
Hogy az ősz megölje azt?
Ádáz gyilkos.
Nincs szerencse többé!

Hiba

Ismét hibáztál kicsi szívem,
Ilyenkor érzem, hogy még nem is éltem.
Szeretni valakit, miért fáj
Ha az nem szeret már,
Vagy nem szeretett soha?
Miért kell szeretni,
Ha csak könnyek száza vár?
Mosolyom eltűnik, noha
Régen mertem nevetni.
Nevettem érted, s reméltem,
Reméltem megbabonáz
S talán esetleg nekem
Adod szíved kulcsát!
De nem!
Hajam arcom elé omlik.
Elrejt, megvéd.
Nem rezzen ajkam,
Csupán egy kósza csepp áztatja
Mi érted hullik.
De vége, feladom!
Nem futok egy hiú ábránd után.
Magamba zárom bánatom,
S eldobom miért éltem!
Nem kell!
Ha az kit szeretek,
Engem viszont nem szeret,
Akkor más se szeresse meggyötört lelkemet!
S hogy miért fáj mégis?
Nem tudom, de velem sír az ég is.
S hiszem, egy napon én is,
Én is meglelem az igazi lényeget,
Hogy miért ilyen nehéz
Ez az egész!
De remélem, hogy
Ennek az egésznek
Nem tűnik el nyoma, hogy
Ismét megtalál egy új csoda
S te észreveszed majd mosolyomat!


Kedves Puzsér Zsuzsa,
csak néhány észrevételemet fogalmazom meg: akad köztük bírálat és elismerés is.
Elsőként: szerintem túl sok verset küldtél egyszerre. (Nem baj.) A kevesebb azért jobb szerintem, mert mondjuk három verset elolvasni például itt, az írószövetségi oldalnak ebben a rovatában könnyebb, mint mondjuk huszonnyolcat. Nem tudom, ezt hívják-e marketingnak, de tán igaz, hogy ha látszik a küldemény vége, tán többen nekiállnak olvasni. Neked meg ilyen soká kell tologatnod az egérrel a jobb oldali gördítősávot, hogy megtudd, mit is gondolok a verseidről. Mindről meg nem is gondolhatok valamit, mert akkor napokig gondolkodnom kéne. (Ami nem baj, de nincsen sok napom.)
Meg aztán így belekerültek rossz versek is; ez se baj, főként mert először küldtél, meg aztán honnan tudhatnád elsőre, hogy melyik a rossz. Idővel ez is kialakul. Plusz persze ízlés kérdése is nyilván: kinek ez, kinek az a rossz; az igazán rossz az lehet, ami sokak szerint irtó rossz. Az egész ennél is bonyolultabb. Tőzsér Árpád írja a naplójában (Bárka, 2008/2. szám, interneten is olvasható), hogy nem minden szerző jó kritikusa is magának, példaként egy Hizsnyai Zoltán-verset hoz föl, mármint hogy milyen jó az eleje, de aztán meg milyen nem jó tovább. Amiből így első olvasásra én azt szűrtem le, hogy Hizsnyai Zoltán annak a versének az elejéről nagyon helyesen gondolta, hogy jól indul, de talán épp emiatt bóbiskolt el benne az önkritika, és rosszul folytatta.
Szerintem például így első olvasásra az utolsó versed nagyon rossz. Ezek azok a gondolatok, melyek foglalkoztatnak: hogy miért hagytak téged el, most akkor ehhez hogyan viszonyulj, azok után, hogy, de tényleg miért is… Stb. Ami rendjén van, de ennyi. Vagyis ha ennyi, akkor nem kell ebből verset írni. Nem tudom, mi ennek a technikája, mondjuk, elkezdek írni, azért, hogy belekerüljek az írás folyamatába, legföljebb az első oldalt majd eldobom vagy megtartom magamnak, mint valami naplót, és majd csak jön az, amit igazán szeretnék. Vagy nem, de akkor nem történt semmi. Biztos van ezer más módszer is, nekem ez rokonszenves, ezt gondolom produktívnak – csak még nem volt időm kipróbálni. Hirtelen a vizeletminta jut eszembe, bár biztos volna jobb hasonlat is: arra kérik az embert, hogy előbb a kagylóba engedjen egy kicsit belőle, csak utána fogja föl a tölcsér alakú pohárba. Tőzsérről gondolom, hogy így alkot: folyamatosan ír és ír, mondjuk, nevezzük ezt a naplójának, ebben gondolkodik, ebbe gondolkodik bele írással, és aztán ebből veszi ki azokat a részeket, amiket versnek vagy másnak alkalmasnak talál. Szóval, olyan asztalféle ez, vagy vágódeszka. Ami lepottyan, nem kóser, hagyni kell veszni. Szóval, szerintem majd előbb-utóbb úgy lesz, hogy írsz például egy ilyen, a Hiba című versedhez hasonlót, és látni fogod, hogy nem jó, sőt, olyan, mintha már nem is vers volna, de azonban sajnos mégis vers, megírni nem volt kár, közreadni igen. És a többi közt látni fogod a rosszaságát is.
Nekem ebben a szeret, nem szeret, mért nem szeret stb. témában Tóth Krisztina versei tetszenek nagyon, ezt majd, kérlek, ha megint küldesz szöveget, esetleg jelezd, kedves Zsuzsa, te hogy vagy vele, a Tóth Krisztina verseivel (vagy másnak az olyan verseivel, amik ezt a „szerelmi csalódás”-féle érzést írják le). Van pl. egy rövid kétstrófás verse, az a címe, hogy Most viszik, most viszik: „Ne vidd el kérlek / a függönyt, amit együtt, / és vidd el, kérlek, / az ágyat, amin együtt, / de hagyd meg, kérlek, / a képet, ahol együtt, / – meg a létrát, mert nem érem fel / ésszel, hogy most viszik / az ágyat // szuszogva viszik / a kétszemélyes koporsót, / és alig fér ki / az ajtón. Mész utánuk / karodban a / fekvő ruhákkal: mintha / alélt mennyasszonyt / emelnél át a / küszöbön. Ez egyesek szerint ironikus beszédmód, nekem nem annak tűnik, de tán csak azért nem, mert kihallom belőle a Miatyánk című ima szövegének a fordulatait is (Ne vígy minket a kísértésbe, de szabadíts meg a gonosztól stb.) Idézi ezt a verset Halmai Tamás is egy most megjelent nagyon hasznos könyvében (Versnyelvtanok. Elemző esszék kortárs versekről. Vigilia Kiadó, 2008, 1900 forint); biztos láttál hasonlót: apró, egy-két oldalas elemzések, plusz mellettük ott az elemzett vers is. Ezekből lehet szerintem a legtöbbet tanulni, ráadásul, mondom, olyan, mint a kettő az egyben termékek, két tucat válogatottan nagyon jó vers is tartozik hozzá.
Most akkor egy olyat, ami nem rossz vers, de nem is jó. Ilyen szerintem az első, a Szeretnék egyhelyben állni című. Hogy mért nem gondolom jónak: mert olyan kényszerű a rímeltetése, mint sok hasonló továbbinak. Mintha a versnek kötelezően kellene, hogy ríme legyen, jó sok, hogy a soroknak a végei így üzengessenek egymásnak. Ettől még persze lehet rímes, csak akkor ezeken érződjék valami minimális igyekezet; mondjuk a főnévi igenév főnévi igenévvel rímeltetve vagy két főnév tárgyesetben meglehetősen egyszerű képlet; ilyen esetekben a rím inkább rontja a vers esélyeit. Ami nem rossz: a konstrukció. Vagy a rétorika?, már nem is tudom. Mindegy. Az, ahogy a második versszak mintha átírná, mintha visszaénekelné az elsőt, de úgy, hogy azt nem fölszámolja, nem kioltja, hanem átrendezi. Magamban korrekciós versnek neveztem el. Mondjuk, a címe talán szintén korrekcióra szorul, de nem biztos, ha így marad, legalább becsapós. És a jelentések minőségében is változás áll be: az első versszak igénye az egyszerűség, sőt, ez már mintegy adott is, a másodikban ebből szabadságvágy lesz, ez nagyon tetszik. Kivált, hogy az elsőből emide is átmentődik az egyszerűség, minőségileg magasabb fokon: „Egyszerűen szabad lenni”. Bennem ez is összecseng: a két „egyszerűen”, a szó kis- meg a nagybetűs alakja, mégpedig sokkal szebben és rafináltabban, mint a sorvégi csengettyűk. Szerintem, kedves Zsuzsa, ez tudatos benned, vagy nem tudatos, de akkor még jobb a helyzet. Valami hasonlót ugyanis többfelé próbálgatsz, még komplett versekkel is: a Vágyhistória című vers után pl. megírod a Halott vágyhistória címűt (ez utóbbit nem jó versnek gondolom). Vagyis, ha azért vagyok, hogy ajánljak valamit, ezt szeretném ajánlani: variálgass, gondolkozz versszakokban is és nagyobb kompozíciókban is, ez a korrekciós igény szerintem tovább hasznosítható. Ez az, ahogyan az egyik pontról el lehet jutni a másikra.
Végül egy olyat, amelyik nagyon tetszik. Ez a Vágyhistória. S azért is jó, hogy megírtad az ellenversét, mert azzal szépen összehasonlítható. Ez az, amiről írtam, hogy előbb-utóbb magad is fogod tudni, mi a nyersanyag, mi az, amiből főzni lehet, s mi a hulladék. (Műszaki piszok, mondaná a gépészeti végzettségű ember, mondjuk, Hizsnyai Zoltán vagy Barak László.) Másrészt nem sok gond van ezzel a Halott vágyhistóriával se, szóval, nem egészen elvetnivaló darab. Olyan E. A. Poe-ízű. Ketté lehetne venni, mert két hétsorosból áll. A szakaszokat záró sorok megegyeznek, ez a refrén, azt nem szabad bántani. Meg kellene nézni alaposabban, hogyan viszonyuljon egymáshoz a két versszak. A két versszakon belül a mozgás, a dinamika, a világ és az én. Hogy ezeket miként elosztani: ennyi ide, amannyi oda. Alapjaiban megvan erre a lehetőség, jó a konstrukció.
Na most a Vágyhistória azért ennél több. Itt is megvan szépen a keret: két szakasz, mindkettő hat plusz egy sorból áll. A hat sor grammatikailag személytelen (csupa igenév), a hetedik erre csap rá első szám első személyben. És nagyon határozottan. Az a kétszer hat sor a képzeletet mozgósító vágyakozásé, a két hetedik (azonos) meg ezt a képzeletmozgást állítja le. És néven nevezi („vágyom”) azt, amiről ezek a hat sorok áttételesen szólnak. Ez az: nekem ez nagyon tetszik. És még a ritmusban is megvan a keret: az „Erre vágyom én.” ereszkedő lejtésű (trocheusokból áll), csakúgy, mint a hatosok első sora. Azok hosszabbak (a vágyak is többen vannak), emezek egészen rövidek, mert lezáróak. Jó ez így. Na most, hogy a hatosokon belül konkrétan miként is kerülnek szóba ezek a vágyak, mellékes, ez már tényleg csak tapasztalat kérdése. A Vágyhistóriában ugyanis szinte minden adott ahhoz, hogy jó vers legyen. Jó a címe. Elképesztően jó az első sora: „Kinn a néma természetben.” (Hogy mást ne említsek, automatikusan beúszik az ismert Babits-vers első sora: „Lenn a csöndes alvilágban.”) A „néma” felütésre igen jó a zárlatban a „madárdalra”. Föltétlen elhagyandó a végéről számított harmadik sor elejéről a névelő: ennek így kell kinéznie: „Alvó réten sétát tenni.” A többihez: szépen megoszlani látszanak a sorvégek; az első versszakban többnyire helyhatározók, a másodikban igenevek. A rímekhez: itt nem zavaró az alkalmi jellegük, itt ugyanis a halmozás eszközei. Mondjuk, válogatni, spekulálni, finomítani itt is ajánlott. A „szelek szárnyán” olyan ismert kapcsolat, mint a „Trombitás Frédi”, ami nem baj, de ennek jó tudatában lenni. (Egyébként sok mindenre ez vonatkozik: „az éj leszáll”, a „gondolatokban elmerülni” vagy a „sétát tenni” ugyanide tartoznak.) Aztán sok kis apróság: mást jelent a végig szaladni, mást a végigszaladni. De ez már a legparányibb műszaki piszoknál is kevesebb. Meg: maradhat így is, mert így kétféle jelentése lehet. A helyesírásról, ha jó a vers, azt gondolom, kedves Zsuzsa, amit Márai az öltözködésről: nem kell vele törődni. (Mondjuk, a legkirívóbb az „álld” alak; ennek az áldjad jelentésű szónak helyesen „áldd” a rövidebb változata.) Füst Milánnak se a helyesírás volt az erőssége. Mondjuk, egyetemen tanított, ezen lehetne hümmögni, de hát nem nyelvtant. (Igaz, az előadásain sem Kosztolányit kellett volna szapulnia.) Sőt, bizonyos helyesírási különcségei határozottan a versei javát szolgálják.
Kedves Zsuzsa, ennyit szerettem volna. A te verseid, neked többet kell velük foglalkoznod. Csoportosítsd őket ízlésed szerint. De biztos lehetsz benne, hogy amelyik versszerűbbnek tűnik, az inkább vers, mint amelyik nem. Amelyik nem, azzal ne foglalkozz. A Neon például ilyen: jó kis aforizma, kár, hogy versnek gondolja magát, rakd máshová, mint ahol a verseid tartod. Miután csoportosítottad, a legjobbnak gondoltakat csiszolgasd. Nézd meg, milyen igéket használsz bennük (cselekvők, szenvedők). Mikor mi a jobb. Milyen főnévhez milyen jelző illik jobban, például. Egy képen belül összefüggnek-e a szavak (mondjuk, vajon mind a természet képei-e stb.), mert jó, ha összefüggnek. A zene szerintem nagy erősséged, engedd át a verseiden. A klasszikus műveltséged is ott munkál benned, hagyni kell jobban érvényesülni (a Máshol című versed pl. nem egyszerűen sirám, az Ómagyar Mária-siralom is benne lappang). Ritmust a sornak: „Lelkem messze szállna” – ennek például van. Tudni kell tudatosan használni a köznapi beszédet, nem jó keverni fennköltnek ható lírai részekkel (az „ezt nem így kéne” és a „keserű bú áraszt” tűz és víz, kioltják egymást). Kedveled az ismétlésalakzatokat, ez is lehet erős oldalad: A szerelemhez című vers (nem jó vers, mert közhelyekből építkezik) olyan, mint egy varázsima, amit félelem ellen mond az ember, mintegy terápiaként, ez is jó út lehet. (Jó neked, jó a versnek.)
Csanda Gábor




 
Kapcsolódó linkek
· Több hír: Fiatal írók rovata 2008/2009
· Több hír: szmit


Legolvasottabb hír ebben a rovatban:
Fiatal írók rovata 2008/2009:

Csillag Lajos verse (mentor: Németh Zoltán)

Hír értékelése
Értékelés: 4.5
Szavazat: 2


Értékeld ezt a hírt:

Kiváló
Nagyon jó
Jó
Átlagos
Rossz

Parancsok

 Nyomtatható változat Nyomtatható változat

Kapcsolódó rovatok

Fiatal írók rovata 2008/2009

Ehhez a hírhez nem lehet hozzászólni.




Web site powered by PHP-Nuke
All logos and trademarks in this site are property of their respective owner. The comments are property of their posters, all the rest © 2005 by me.


Oldalkészítés: 0.12 másodperc