| Fiatal írók rovata: Foglár Gábor versei (mentor: Z. Németh István) |
Cím nélkül
Járj a földön minden lépten, nézz a mélybe és az égbe, száguldj a folyón, a hidakon át, lássák sokan lábad nyomát itt, ott, kipp, kopp, hallod mások lépteit ott is, kopp, kopp, harkályok kopogó csőreit csak menj! csak menj! szólnak belső lépteid csak beszélj! csak beszélj! mond el régi vágyaid, fák árnyékának vetülése lombkoronának süvöltése bújtatja az ég madarait, itt is, ott is, mindenhol.
Elborít mindent az ár A Nap lenyugvóban, A Hold feljött már, Kiáltások hallatszanak Elborít mindent az ár… Dolgok az elmémben Zakatolva suttogják, S mondani akarják: Elborít mindent az ár… Lábaim merevségben, Mozdulni sem akarnak Ők is azt tudatják: Elborít mindent az ár… Minden tekintetemben Csak a Holdra nézek De az égben is azt mondják: Elborít mindent az ár…
Hová tűntél Jártam erdőben, holt avaron. Voltam már réten, hűs patakon. Jártam már a világnak végén. Megkerestem minden szélét. Kerestelek, hová tűntél? Te szavaddal sosem űztél. Téglafalaktól kérdem én: Elmentél, vagy eltűntél? Az út porából, szürke felhő. Arcomon érzem a hűs szellőt. Lombok szólnak magas fákról: Eltűntél, te eltűntél. Száguldok az időn át. Tüzek gyúlnak lábam nyomán. Nézek az égre, nézek én, Fény az ott, égi tünemény. Kék az ég, de piros az alja, A Föld már a napot falja. Egyik király után jön a másik, Így lesz ez még elmúlásig. Az Ősz hírére minden rezzen. Erdőben az ág hangosan reccsen. Igaz tanúm csak a magas ég, Gyere el, várlak én még.
Tóparton Belenéztem a víztükörbe S láttam a mélységet. A fák mind lefelé nőttek, S fodrozódott a víz tükre. A jobb bal lett, a bal jobb, Fordított lett a világunk. Csak néztem a vizet, de Nem álltál ott mellettem Csak néztem a mélységet, S fodrozódott a víz színe. Kérlek téged most is, most is, Nézz rám, ha csak egy percre is. Könnyek hullása fodrozza A víznek sima tükrét. De nem az én könnyem az, Nem én sírok, nem én. A fák sírnak, hullatják levelik, Az én fájdalmam fáj nekik.
Angyalok, angyalok… Süvölt a szél Üvöltőn rád köszön Csontodig hatol De melletted áll őröd Kezeden érzed Egy meleg kéz fogását Füledbe súgják Ne félj, vigyázok rád Egész bensőddel Érzed angyalok léptét Két szemeddel Nézed az ég kékjét Angyalok, angyalok Ott fenn az égben Angyalok, angyalok Szóljatok most nékem De nem szólnak ők Nem lehet Csak kezeikkel le a földre Feléd intenek Ha néha egy-egy letéved Keres egy Jó lelket Szárnyával elborítja őt S védi azt a lelket Élete attól fogva más lesz Nem kér vétket Soha többé ebben az életben Nem lesz vétkes Talán van melletted is angyal De nem látod Talán védelmeznek téged is De nem érzed Felveszik más emberi testét S melletted élnek Mindig és minden percben Védelmeznek téged S hogy mi a nevük e lényeknek? Édesanyák s édesapák Csak figyelj rájuk és szeresd őket Ők a te életed…
Álom
Álmot láttam, Hol bal volt a jobb, S jobb volt a bal, Az égen felhők úsztak Követve madarakat, Melyek szárnycsapás nélkül Repültek át századokat. Évezredes álom Telepedett szememre, Évezredes kin Sikolt a mélyben: Ketté oszlik világunk, S mi tétlenül nézzük
Az igazság… Koboz húrja ha pattan az öreg kezekben, csók ha csattan új és ifjú szívekben, szeretet ha gyúl majd az emberi lelkekben, csalódás lesz majd a szívből csordult vérben.
Foglár Gábor verseiről
Hej, a régi szép idők! Amikor még a rímek és a metaforák voltak azok, amik összetartották a régi költőket és a régi szavakat! Amikor még a nyelv volt a menedék! Ma már bizony más idők járnak. Amióta új költők és új szavak vannak, már ez a sárgolyó sem formázható olyan magabiztossággal. Ráadásul a fogorvosok sem ezt ajánlják... És hogy mindez miről jutott az eszembe? Hát, zavarban vagyok. Képzavarban... Ami jó hír az egészben, az az, hogy Foglár Gábor fiatal, tele van lendülettel, tenniakarással, mondanivalóval. És ami szintén fontos: rengeteg idő áll még a rendelkezésére tanulni és olvasni. Tudom, ez közhely, és a fiatal írójelöltek fölött bábáskodó mentorok gyakran leírják: tanulni, tanulni, tanulni. Például megtanulni, még jobban megtanulni magyarul (a XXI. század költői című opusz mintha nem ezen a nyelven íródott volna). Szóval Gábor vett egy nagy levegőt, és kilenc munkáját is elküldte, nagyon helyesen ráérezve, hogy a véleményezőnek könnyebb így „átnéznie a szitán”. Aztán csak várt, várt és várt. (Lehet, hogy írt is közben, mert úgy pompásan repül az amúgy sem a lassúsága miatt emlegetett idő). Nos, valószínűleg nem a szitakötők tehetnek róla, de az előbb említett szűrőszerkezeten mind a kilenc vers fennmaradt, mert a közhelyes képek, megbicsaklott ritmusok, orbitális képzavarok, rosszízű ragrímek között alig(ha) akadt egy-egy jobb sorra vagy sorsra érdemes gondolat. Eredetiségnek, játéknak, vérnyomást enyhén megemelő, szemöldököt homlokplafonig felhúzódásra késztető objektumnak itt még nem akadtunk a nyomára. Ráadásul a helyesírás terén is van még mit tanulni. Arra nyilván nincs most itt elég hely, hogy sorban, sorról sorra kúszva indokoljam a fenti állításomat, az ilyesmi személyes találkozás alkalmával – esetleg – megejthető. (És akkor közösen elgondolkodnánk, hogyan is lehet harcba merülni vagy egymás ellen élni, stb.) De ha mindenképp választanom kellene az itt olvasható munkák közül? Nézzük csak! Talán a dalszöveg-szerű, népdal-szerű „Hová tűntél” lenne az? Esetleg a szintén természeti képekkel-hasonlatokkal operáló „Tóparton”... De igazából ezek a művek sem sikerültek. A mentorok ilyenkor ezt írják: „Ha továbbra is el vagy szánva rá, hogy kifejezd a gondolataidat, kérlek, tanulmányozd át jobban a kortárs költészetet, gyere át a XIX. századból a XXI.-be, hagyd, hogy lecsapódjanak benned a dolgok, s csak azután kezdj bele elektronikus lantod pengetésibe. Ha lehet, ne gyere vissza rögtön a reklám után, de ne várd meg a késő esti filmet.” Milyen érdekes, én is ezt tudom javasolni. A verseket ma már máshogy „szabják” a „szablyák”. Kedvenc közhelymentes közmondásommal élve, aki nem adja fel, az újból nekilát. Hát semmi gond, harcra át, cimborák! Z. Németh István
|
|
|
|
| |
Kapcsolódó linkek | |
Hír értékelése | |
Parancsok | |
|