Hej, a régi szép idők!
Amikor még a rímek és a metaforák voltak azok, amik összetartották a régi költőket és a régi szavakat! Amikor még a nyelv volt a menedék! Ma már bizony más idők járnak. Amióta új költők és új szavak vannak, már ez a sárgolyó sem formázható olyan magabiztossággal. Ráadásul a fogorvosok sem ezt ajánlják... És hogy mindez miről jutott az eszembe? Hát, zavarban vagyok. Képzavarban...
Ami jó hír az egészben, az az, hogy Foglár Gábor fiatal, tele van lendülettel, tenniakarással, mondanivalóval. És ami szintén fontos: rengeteg idő áll még a rendelkezésére tanulni és olvasni. Tudom, ez közhely, és a fiatal írójelöltek fölött bábáskodó mentorok gyakran leírják: tanulni, tanulni, tanulni. Például megtanulni, még jobban megtanulni magyarul (a XXI. század költői című opusz mintha nem ezen a nyelven íródott volna). Szóval Gábor vett egy nagy levegőt, és kilenc munkáját is elküldte, nagyon helyesen ráérezve, hogy a véleményezőnek könnyebb így „átnéznie a szitán”. Aztán csak várt, várt és várt. (Lehet, hogy írt is közben, mert úgy pompásan repül az amúgy sem a lassúsága miatt emlegetett idő). Nos, valószínűleg nem a szitakötők tehetnek róla, de az előbb említett szűrőszerkezeten mind a kilenc vers fennmaradt, mert a közhelyes képek, megbicsaklott ritmusok, orbitális képzavarok, rosszízű ragrímek között alig(ha) akadt egy-egy jobb sorra vagy sorsra érdemes gondolat. Eredetiségnek, játéknak, vérnyomást enyhén megemelő, szemöldököt homlokplafonig felhúzódásra késztető objektumnak itt még nem akadtunk a nyomára. Ráadásul a helyesírás terén is van még mit tanulni.
Arra nyilván nincs most itt elég hely, hogy sorban, sorról sorra kúszva indokoljam a fenti állításomat, az ilyesmi személyes találkozás alkalmával – esetleg – megejthető. (És akkor közösen elgondolkodnánk, hogyan is lehet harcba merülni vagy egymás ellen élni, stb.) De ha mindenképp választanom kellene az itt olvasható munkák közül? Nézzük csak!  Talán a dalszöveg-szerű, népdal-szerű „Hová tűntél” lenne az? Esetleg a szintén természeti képekkel-hasonlatokkal operáló „Tóparton”... De igazából ezek a művek sem sikerültek.
A mentorok ilyenkor ezt írják: „Ha továbbra is el vagy szánva rá, hogy kifejezd a gondolataidat, kérlek, tanulmányozd át jobban a kortárs költészetet, gyere át a XIX. századból a XXI.-be, hagyd, hogy lecsapódjanak benned a dolgok, s csak azután kezdj bele elektronikus lantod pengetésibe. Ha lehet, ne gyere vissza rögtön a reklám után, de ne várd meg a késő esti filmet.” Milyen érdekes, én is ezt tudom javasolni. A verseket ma már máshogy „szabják” a „szablyák”. Kedvenc közhelymentes közmondásommal élve, aki nem adja fel, az újból nekilát.
Hát semmi gond, harcra át, cimborák!
Z. Németh István