Üdvözöl a(z) SZLOVÁKIAI MAGYAR ÍRÓK TÁRSASÁGA!
Hungarian Slovak 
 FŐOLDAL | TAGJAINK | ALAPSZABÁLY | TISZTSÉGVISELŐK | DÍJAINK | ELÉRHETŐSÉGEINK | SZPONZORAINK |
Opus - szlovákiai magyar írók folyóirata
Arany Opus Díj - főoldal
Jócsik Lajos-breviárium
Díjazottak
Szociális Alap
Opusonline
Szolgáltatások
· Híreink
· Rovatok
· Irodalomórák
· Rendezvények
· Pályázatfigyelő
· Kritikák
· Köszöntők
· Könyvajánló
·Fiatal Írók Köre
· Fiatal Írók Rovata
· Arany Opus Díj
· Jubilánsok
· Hazai magyar Lap-és Könyvkiadók ajánlata
· Képgaléria
· Emlékhelyeink
· Rólunk írták
· Hírek archívuma
· Linkajánló
· Keresés
· Jelentkezési lap
·Választmányi határozatok
Naptár
Március
Vas Hét Ked Sze Csü Pén Szo
  1 2
3 4 5 6 7 8 9
10 11 12 13 14 15 16
17 18 19 20 21 22 23
24 25 26 27 28 29 30
31  
Szavazás
Mit gondolsz a weboldalunkról?

Nagyon jó!
Elég jó...
Nem elég jó...
Nagyon rossz!



Eredmények
Szavazások

Szavazat 32991
Linkajánló
 Kritika: Vida Gergely: Nonszensz történetek

Kritika
Kísérlet a 2007-es év szlovákiai magyar líratermésének értékelésére


Látszólag könnyű dolgom van, hiszen összesen hat könyv képezi a tavalyi év szlovákiai magyar líratermését. Nem gondolnám azonban, hogy ez a mennyiség kevés lenne, sőt. Azt hiszem, leszögezhető: líránk – ez alkalommal – számszerűleg akár rendben is lehetne. Bár a hatos baljós szám.
A könyvek fele gyűjteményes, ill. válogatott kötet, a maradék „új versek” két harmada pedig finoman fogalmazva szakmai kudarc, ha őszintébben fogalmaznék, dilettantizmust mondanék. Így legalább utalnék Beke Zsolt tavalyi évértékelőjére, amely első volt e műfajban és készült hasonló megrendelésre, s már a címével is – Minőség és dilettantizmus – megemlékezik a jelzett égető problémáról.
Nem foglalkozom most Gál Sándor válogatott kötetével (Kihalt évszakok, szerk. Bárczi Zsófia, Madách-Posonium) azon egyszerű oknál fogva, hogy nem ismerem. Ezért elsősorban természetesen engem terhel a felelősség, de egy részét bizony – eléggé el nem ítélető módon – a könyv terjesztőire és kiadójára testálnám: talán nem kellene a kiadványokat titkosítani. Megfelelő poétikai motiváció híján nem foglalkozom továbbá Baranyovics Borisz: Szerjozska szuflé és Öllös Edit: Bozótból kifelé című, minden várakozást alulmúló köteteivel, e tekintetben ajánlom Zólya Andrea Csilla és Csehy Zoltán Új Szóban megjelent kritikáit, melyek tartalmával teljesen egyetértek. Ezek kapcsán inkább egy tájainkon virágzó jelenségre hívnám fel a figyelmet, méghozzá a könyvkiadók kiadói politikájának egy szegmensére, az elsőkötetes-problémára; arra, hogy a kiadói szakmai ellenőrzés elmaradása okán, jóval az igazi publikációs megmérettetés fázisa előtt, bárki első-könyvhöz juthat, ennek az az egyetlen feltétele, hogy korábban ne írt volna könyvet. Ez a könyvhöz-jutás, tegyem gyorsan hozzá, nekem ugyan nem baj, ki ezzel foglalkozik, ki azzal, de egy elhibázott pályakezdésnél rosszabb nincs, még az olyan szerzők esetében is, akik nem is egészen tehetségtelenek. Az alacsonyra tett léc persze a provincia viszonyai közt nem látszik annyira; s lehet lavírozni egy ideig, de a pozitív kritika elmaradása előbb-utóbb be is gyömöszöli „ide“ a szerzőt és művét. A három kötetes Öllös Edit már így járt, az elsőkötetes Baranyovics Borisz jobb helyzetben van, csak „így fog“. És tényleg, a szebb napokat is megélt Start Könyvek, ill. az Új Főnix Füzetek már csak arra jók, hogy némi nosztalgiával idézzük fel a „régit“, mármint a Főnix Füzetek sorozatát, melynek első darabja éppen annak a Bettes Istvánnak a kötete volt 1981-ben, akinek tavaly jelent meg Égtengerúsztató. Harminc év versei. 1977 – 2007 c. gyűjteményes könyve. A bettesi példa különben annak illusztrálására is jó lehet, hogy a sikeres pályakezdés sem garancia semmire. A következőkben erről lesz szó.
Mert akárhogy is, Bettes pályakezdése sikeres volt. Az Égtengerúsztatóból ez ki is derül, hiszen a bettesi versállományon kívül a könyv magába foglalja a recepció jelentős részét, két blokkban közölve azt: az elsőt a rendszerváltás előtti három kötet, a másodikat, Tóth László szerkesztő utószavával együtt, a teljes anyag után. Ha öszzevetjük a kettőt, s eszünkbe idézzük, hogy a második pályaszakasz nagyobb versanyaggal rendelkezik, nem valami bizalomgerjesztő kép tárul elénk. Az első szakasz köteteiről, bezárólag a Szétcincált ének idejénnel, olyan cikkek születtek, amelyek mindenképpen a bettesi poétikát próbálták felderíteni és szakmailag is korrekt módon próbálták elindítani annak lehetséges kanonizációját; a második recenzió-blokk, néhány kivételtől eltekintve, számomra elég érdektelen szülinapi hátbaveregetéseket közöl, valami olyasmi hangulatban, hogy sehol se vagy, de nagy költő vagy, nem baj, ha más nem tudja, én tudom. Tehát elég suta módon tudósítanak az elmaradt kanonizációról, persze lehet, más dolguk e cikkeknek talán nem is lehet(ett volna), de éppen az a szimptomatikus az egészben, hogy másmilyenek nemigen készültek. És éppen ezek lennének a tétjei az Égtengerúsztatónak, az irodalmi értékelés és a kánonkérdések; hiszen olyan alkotók műveit szokás a recepcióval együtt közölni, akiknek feltételezzük és kívánatosnak tartjuk a kanonizáltságot, amely még sajnálatos módon nem jutott osztályrészül neki – amit különben már az is mutat, hogy vers és kritika elférhet egy könyvben. Tóth László, nem minden alap és előzmény nélkül, tesz is e tekintetben egy javaslatot: pontosabban feltételes múlt időben utalná a Parti Nagy és KAF által jelzett szójátékos-retorikus kánonba1 vagy annak közelébe a korpuszt. A felvetés talán jogos, de talán azon is érdemes lenne elgondolkodni, hogy a bettesi líra mindvégig őrzőtt személyességével, vagy másként: szubjektivitásával és tragikumra való hajlamával, teljesen eltér az említett költők szerep-szétírásaitól. Ami természetesen még nem lenne baj, csak bonyolítja a helyzetet, ill. mintha „igazolná“ utólag is a kanonizációnak a könyvben is megmutatott problematikus voltát.
Érdekes az is, hogy az első szakasz szövegeiről szóló kritikák, melyek örömmel üdvözölték a fiatal tehetséget, mintha előre figyelmeztettek volna eme lírai beszédmód veszélyeire: a majdani kifáradásra, az öncélúságra stb. Szól erről kritika konkrétan is, Bettes eddigi utolsó verseskötetével2 kapcsolatban, de ez a könyvbe nem került bele. Talán nem véletlenül.
Kérdés marad tehát, hogy a kanonizáció miféle ellenállásokba ütközött és ütközik máig. Mondjuk textuálisakba-e vagy kontextuálisakba? Legalább ennek megtárgyalására módot adhatna e könyv, amely a tavalyi év igazi irodalmi eseménye lehetett volna. De nem lett.
A Bettessel egy évben, szintén a Főnix Füzetekkel induló Barak László pályájának alakulása mintha ellentétes mozgást mutatna: ez a líra a kevésbbé látványos kezdés után, a maga első pályaszakaszához képest, képes volt a megújulásra. Ez elsősorban egy nyelv-váltásban, úgymond egy retorikai fordulatban érhető tetten. Ennek lényege, hogy a szövegekben továbbra is erős kontúrokkal megrajzolt életvilágbeli viszonyok a szövegszerűség retorikai funkcióinak vannak immár alárendelve, s minden látszat ellenére csak ezekből is vezethetők le. Ez az olvasási tapasztalat szervezi kötetté Barak László Legszebb versei c. válogatott és új verseket tartalmazó kötetét. Mivel az összeállító jómagam voltam, csak néhány tényre szorítkoznék. Azt eddig is tudtuk, hogy a baraki ars poetica egyik alapvető eleme a szabadságra való rákérdezés. A nietzschei „hatalom akarása“ – vigyázat: pozitív értelemben értendő, az individuum alapvető tevékenységeként – Baraknál is, most nem részletezendő módon, a „szépség“, a „haza“, az „igazság“ és más pozitív értékek megteremtésével kötődik össze; de az egyénnek ezen kreatív tevékenysége Baraknál mindig is ironikusan reflektált s többrétű szövegeket hoz létre. Nagyon referenciálisan fogalmazva, a kötet versei arra a kérdésre vannak felfűzve, hogy hogyan válhat a világ a szubjektum(ok) számára beélhetővé, az a világ, amelynek attributumai minden pillanatban a pokoléival cserélődhetnek fel. Úgy látom, ez a baraki líra alapvető tétje.       
Németh Zoltán eddig minden versseskötetében olyan versnyelvet próbált kidolgozni, mely erősen eltér az azt megelőzőtől. Ezt lehet kritikusan értékelni, mondván: keresi hangját a költő; de lehet olyan poétikai eljárásként is érteni, amely az önazonosság állandó megkérdőjelezésében látja a költői játék lényegét. Nagyon örülök, hogy a 2005-ös Haláljáték kudarca után a tavalyi Állati nyelvek, állati versek igen eredeti és figyelemre méltó kísérletet tett egy „újabb“ hang megszólaltatására, azt hiszem, ez a költő eleddig legjobb verseskönyve. Recenzensei mind leszögezték, hogy a könyv legfőbb erénye az a mód, ahogyan a nyelvvel bánik. L. Varga Péter ÉS-beli cikkében pl. a következőket írja erről: Némethet „azok a pontok érdeklik a nyelvben, amelyek hallgatnak: az anyag, a betűk néma helye és az ezekből létrejövő kötöttségek....“; „a nyelvi anyag ilyen alakítása mindig arra irányítja a figyelmet, ami a versolvasás jelentésképző szándékán túl van – feltehetőleg a kötet sem akar többet, mint erre utalni“.3
Legalább három irodalmi tradíció kapcsolódik össze a kötet verseiben: az egyik a fabuláké, hiszen a versek látaszólag egy-egy állatmese történetét mesélik el, másik a Parti Nagy-féle nyelvteremtés, harmadik pedig a non-sense vershagyomány. Ami azonban érdekessé teszi és egyben öszzefogja e szegmenseket, az az elbeszélői hang, amely magán viseli egyrészt a modernitásból eredeztethető álnaiv, ironizáló költői megszólalás jegyeit, másrészt az anyanyelvet tanuló gyermeki beszéd szóteremtő/szótévesztő strukturálódását. De el kell itt mondani, hogy Némethnél nem a jelentés elcsépelt megkérdőjelezéséről van szó, hanem egyfajta oszcillációról az állatok „valóságos világa“ és azon nyelvi morfémák univerzuma közt, amelyek ezen állatok nevét alkotják. Az ötlet látszólag egyszerű, a kirajzolódó történetekben az állatok nevei gyakran szétdarabolódnak, s a darabok – a betűk, a tövek, a ragok – egy új nonsense mese összetevőjivé válnak.
Annak ellenére, hogy néha egy-egy szöveg megmarad az ötletesség és szellemesség szintjén, s talán a vége felé már egy kicsit monoton is e szövegzajlás, egy vidám, szórakoztató, helyenként virtuóz költészet jön létre.

Jegyzetek
1 Vö.: Tóth László: Az örök dekadens. Közelítések Bettes Istvánhoz, in Égtengerúsztató. Harminc év versei. 1977 – 2007, szerk. Tóth László, Kalligram, 2007, 437.  
2 Németh Zoltán: Bettes István: Makulátlan Fehér Barna, www.szmit. sk/modules.php?name...   
3 L. Varga Péter: Németh Zoltán: Állati nyelvek, állati versek, http://209.85.129.132/search?q-cache:HTfuZh6SyrcJ: www.es.hu/index.php...




 
Kapcsolódó linkek
· Több hír: Kritika
· Több hír: szmit


Legolvasottabb hír ebben a rovatban:
Kritika:

Ardamica Zorán: heterotexxxtualitás

Hír értékelése
Értékelés: 3
Szavazat: 2


Értékeld ezt a hírt:

Kiváló
Nagyon jó
Jó
Átlagos
Rossz

Parancsok

 Nyomtatható változat Nyomtatható változat

Kapcsolódó rovatok

Kritika

Ehhez a hírhez nem lehet hozzászólni.




Web site powered by PHP-Nuke
All logos and trademarks in this site are property of their respective owner. The comments are property of their posters, all the rest © 2005 by me.


Oldalkészítés: 0.17 másodperc