Üdvözöl a(z) SZLOVÁKIAI MAGYAR ÍRÓK TÁRSASÁGA!
Hungarian Slovak 
 FŐOLDAL | TAGJAINK | ALAPSZABÁLY | TISZTSÉGVISELŐK | DÍJAINK | ELÉRHETŐSÉGEINK | SZPONZORAINK |
Opus - szlovákiai magyar írók folyóirata
Arany Opus Díj - főoldal
Jócsik Lajos-breviárium
Díjazottak
Szociális Alap
Szolgáltatások
· Híreink
· Rovatok
· Irodalomórák
· Rendezvények
· Pályázatfigyelő
· Kritikák
· Köszöntők
· Könyvajánló
·Fiatal Írók Köre
· Fiatal Írók Rovata
· Arany Opus Díj
· Jubilánsok
· Hazai magyar Lap-és Könyvkiadók ajánlata
· Képgaléria
· Emlékhelyeink
· Rólunk írták
· Hírek archívuma
· Linkajánló
· Keresés
· Jelentkezési lap
Naptár
November
Vas Hét Ked Sze Csü Pén Szo
  1 2 3 4
5 6 7 8 9 10 11
12 13 14 15 16 17 18
19 20 21 22 23 24 25
26 27 28 29 30  
Szavazás
Mit gondolsz a weboldalunkról?

Nagyon jó!
Elég jó...
Nem elég jó...
Nagyon rossz!



Eredmények
Szavazások

Szavazat 16164
Linkajánló
 Kritika: Prózaszüret 2007

Kritika
Keserű József:
Prózaszüret 2007
(Értékelő beszámoló a 2007-es év prózaterméséről)

Amikor valaki arra vállalkozik, hogy értékelést mondjon egy időszak prózairodalmi terméséről, óhatatlanul szembesül a válogatás szempontjainak és a korpusz kijelölésének kérdésével. Mely művekről ejtsen szót? Szóljon-e minél több könyvről, azt kockáztatva ezzel, hogy esetleg elveszik a részletekben, vagy emelje ki csupán a legjobbakat? Szóljon-e azokról a könyvekről, amelyek nem teljesen újak (mert egyes részük már korábban is olvasható volt)? Beszéljen-e gyermekirodalmi művekről, vagy olyan könyvekről, amelyek nem csak prózai, hanem verses szövegeket is tartalmaznak? S végezetül – de nem utolsósorban – mit kezdjen az ún. „hazai” (vagy ha úgy tetszik „szlovákiai magyar”) irodalom – esztétikai szempontból értelmetlen, intézményes szempontból azonban nehezen megkerülhető – fogalmával? E sorok írójának (is) választ kellett adnia a fenti kérdésekre, e válaszok pedig (remélhetőleg) kiolvashatók magukból az értékelésekből.
 Kezdjük a lényeggel: 2007-ben nem született olyan prózai mű az ún. szlovákiai magyar irodalomban, amely megközelítené az utóbbi évek legkiemelkedőbb prózai alkotásainak – Bárczi Zsófia és Gazdag József elbeszéléskötetének, valamint György Norbert és N. Tóth Anikó regényének – színvonalát. Hogy miért nem, arra nehéz lenne megnyugtató választ adni. Könnyen meglehet egyébként, hogy nincs is kielégítő válasz e kérdésre; egyszerűen csak arról van szó, hogy a 2007-es termés valahogy gyengébbre sikeredett. Mindez persze nem jelenti azt, hogy kizárólag sikerületlen könyvek születtek, csupán annyit, hogy ezek között nem igazán találunk kiemelkedő alkotásokat. Ha kiemelkedő nincs is közöttük, figyelemreméltó azért akad. A továbbiakban ezekre fókuszálok.
Ilyen Szalay Zoltán némileg elhamarkodott, de helyenként komoly szépírói tehetségről árulkodó regénye, a  Nyelvjárás. A könyv főhőse s egyúttal elbeszélője egy környezetébe beilleszkedni nem tudó fiatalember, aki folyamatosan konfliktusba keveredik a szüleivel és a környezetében levő emberekkel. Vívódó alkat, aki keresi a saját helyét a világban, illetve egy olyan világra vágyik, ahol megtalálhatná a helyét. Arról, hogy ez a hely létezik-e vagy sem, a regény nem tájékoztat bennünket. Az utolsó mondat, amely frappánsan zárja le a történetet, nemcsak a főszereplő bizonytalanságáról ad hírt, hanem magát a regénykonstrukciót is nyitottá teszi: vagyis (szerencsére) nem ad választ a felvetett problémákra.
Az alaphelyzet tehát ismerős, sőt olyannyira az, hogy felmerülhet bennünk a kérdés: irodalmi szempontból nyújthat-e még valami újat. Úgy gondolom, hogy Szalay Zoltánnak nem sikerült megújítania a műfajt (feltételezem egyébként, hogy nem is ez volt a szándéka). Először is nem találta meg az alaphangot, amely az ilyen jellegű regények sikerének egyik letéteményese. Pontosabban helyenként megvan ez a hang, de csak helyenként. Például szinte mindegyik fejezet vége kiválóan megoldott, s az apokaliptikus részek ugyancsak jól sikerültek. E szövegrészek igazi elbeszélői tehetségről árulkodnak. Sajnos azonban ez még feltűnőbbé teszi a szöveg egészének megoldatlanságát.
A remekül megírt passzusok mellett ugyanis szép számmal akadnak élettelen párbeszédek és önismétlések. Az alaphang néhol finomkodó, felstilizált, máskor indokolatlanul regisztert vált. Mindez talán a kiforratlansággal magyarázható. Jó példa erre az irónia alkalmazása; ahol ehhez az eszközhöz folyamodik, ott mindjárt történik valamilyen szövegesemény. Emlékezetes lehet az utolsó fejezet egyik jelenete, amikor az apával való dulakodás során azt mondja az elbeszélő: „Rég nem voltunk már ennyire közel egymáshoz.” Kár, hogy a szöveg ritkán él ezzel a lehetőséggel, mintha nem lenne elég merész az irónia alkalmazásában. A frappáns fejezetcímek mellett csak elvétve akadnak szöveghelyek, ahol az irónia felvillan. Talán ezért is érezheti az olvasó a könyvet túlontúl súlyosnak.
A hibákat lehetne még sorolni – például a regionális ideológiát és a helyenkénti naivitást az elbeszélő részéről –, ugyanakkor idézhetnék nem egy hibátlanul megírt szövegrészt is. Összességében tehát elmondható, hogy a Nyelvjárás felemás könyv, de egyes részei alapján abban reménykedhetünk, hogy szerzője fog még ennél sokkal jobbakat is írni.

Egészen más típusú könyv Z. Németh István Kis magyar cyberpunk című elbeszéléskötete, amelyet a kifejezésmód abszolút magabiztossága jellemez. Z. Németh mindent tud, amit a nyelvről tudni kell és tudni lehet, és ez még akkor is így van, ha a cyberpunkról vélhetően nem sokat tud. De fogalmazzunk pontosan! A kötet címe félrevezető: a benne foglalt írásoknak ugyanis semmi köze a cyberpunkhoz – ami persze nem baj. Egy szöveg természetesen nem attól lesz jó, hogy köze van a cyberpunkhoz. De ha már bekerült a címbe, az olvasó talán elvárt volna némi kapcsolódást a nevezett hagyományhoz. Csak egy példát mondok: a kötet több szövegében megjelenik az identitásproblematika (Ars cyberctica, Zuhanás), a cyberpunkra jellemző ontológiai elbizonytalanításról azonban sehol sem beszélhetünk. Ha van gyengéje a könyvnek, akkor az itt van (de az is lehet, hogy csak a címadás volt balszerencsés). Ugyanakkor felvethetné valaki – és igaza lenne –, hogy a cím más horizontot is megnyit, ha mondjuk Esterházy Péter Kis magyar pornográfiájára történő utalásként olvassuk. (Itt most nincs mód részletes összehasonlításra, de úgy vélem, Z. Németh poétikája igen távol áll az Esterházyétól. Ha röviden kellene megfogalmaznom a különbséget, azt mondanám: ami Esterházynál nyelvjáték, az Z. Némethnél szójáték.)
 A Kis magyar cyberpunkot legtalálóbban talán Mallarmét parafrazálva lehetne jellemezni: minden azért van, hogy egy szójátékba torkolljon. A szavakkal való bíbelődés, a rácsodálkozás a szavak hangalakjára, a hangalakban rejlő asszociációk kiaknázása – ezek mind-mind fontos kellékei Z. Németh poétikai eszköztárának (egyébként nemcsak ebben a kötetben). A szójáték potenciálja, hogy lehetőséget teremt a nyelviség és a nyelvi közvetítettség kérdésének összetettebb láttatására. Van azonban egy másik értelme is: gyakran általa jelenítődik meg a szereplők közötti kommunikáció kudarca. Azokra a részekre gondolok, amikor a szójáték ellenőrizhetetlensége, az asszociációk parttalansága akadályozza a kölcsönös megértést. Időnként azonban előfordul, hogy ez a kommunikációképtelenség nem csupán a szereplők közötti viszonyban, hanem szöveg és olvasó relációjában tör felszínre. Ilyenkor az öncélúság veszélye kísért. A szójátékkal kapcsolatban a legfontosabb talán a mérték, illetve a gazdaságosság, egyszóval az adagolás. Ez az, amit Z. Németh szövegei helyenként elvétenek.
 Hiba lenne azonban a kötet nyelvi gazdagságát pusztán a szójátékokra redukálni. A játékosság nem minden esetben öncélú, s ahol nem az, ott a szöveg nagyon él, és nagyon is képes arra, hogy az olvasót is játékossá, azaz partnerré tegye.

A címadás jelentősége Csóka Ferenc könyve kapcsán is felmerül. A Tíz golyó isten szívébe elég provokatívan hangzik, könnyen meglehet, hogy provokatívabban, mint maga a mű, amely sok tekintetben hagyományosnak mondható. A hagyományok közül, amelyekhez a szöveg kapcsolódik, talán a negatív utópia műfaji hagyományát kell először említenünk. Erre – az alapszituáció mellett – a nevek is utalnak: Ver és Han egy Diktatória nevű államból menekülnek egy számukra ismeretlen helyre. A negatív utópia műfaji kódjai lehetővé teszik, hogy a szöveget az „emberi természetről” és a „demokratikus édenről” szóló allegóriaként olvassuk. Mielőtt azonban az allegória véresen komollyá lenne (azaz mielőtt a szöveg átmenne didaktikusba), megjelenik az irónia, amely szépen ellensúlyozza a „komoly” mondanivalót. Más kérdés, hogy minden irónia ellenére a szöveg végkicsengése mégis véresen komoly. Han és Ver szeretnék megteremteni a tökéletes társadalmat, de ebbéli törekvésük abszurdnak bizonyul, hiszen éppen az ellenkezőjét érik el: tönkretesznek egy tökéletesnek tűnő – ámbár számukra sok furcsasággal szolgáló – társadalmat. A folyamatos nézőpontváltások gondoskodnak arról, hogy ne csak a két főszereplő szemszögéből lássuk az eseményeket, hanem olyasmiről is tudomást szerezzünk, amiről ők nem. A két figura jórészt ennek az eljárásnak köszönhetően válik ironikussá.
 A regény könnyen olvasható, s főként az elején játszik jól a váratlansággal: mindig megképez egy elvárást, amit aztán kisiklat, így tartva ébren az olvasó figyelmét. Olykor azonban előfordul, hogy sokat mond ki, s keveset bíz az olvasóra. A harmadik fejezet utolsó mondata például így hangzik: „Tiszta lelkeknek nincs szükségük szemre.” A kijelentéssel nem lenne semmi gond, ha a nézőpont a szereplőé (Csiréé) volna, mint a megelőző bekezdésekben. Csakhogy az utolsó bekezdés az elbeszélő nézőpontjából láttatja a dolgokat, ennek folytán pedig az idézett mondat eléggé szentenciaízűnek – s ennélfogva tökéletesen fölöslegesnek – tűnik.
 A könyv középpontjában egy idegen kultúra értelmezésének kérdése áll, s ez egyrészt sok humoros jelenet színrevitelére ad lehetőséget, másrészt azonban magában rejti egy faji alapú interpretáció lehetőségét is. (Nem biztos, hogy a barnák megnevezés a legszerencsésebb ebből a szempontból annak a törzsnek a tagjaira, akik folyamatosan nevetség tárgyává válnak, illetve akiket a „fehérek” – egy újabb ideológiailag terhelt szó, amelyet talán jobb lett volna kikerülni – alárendeltként kezelnek.)
 Az idegenség mellett mintegy búvópatakszerűen megjelenik egy másik fontos mozzanat is: a szexualitás. Sok esetben éppen az az érdekes, hogy a szexualitás nem válik kimondott témává, inkább csak kísért a szövegben. Mintha a szereplők folyamatosan másról beszélnének, mintha nem mondanák ki azt, amire valójában gondolnak. Olykor azonban elszólják magukat, s ezek az elszólások – mint amikor azt mondja az egyik főszereplő, hogy „tegyük magunkévá a főnököt” – általában szexuális természetűek. A szexuális diskurzus így válik a regény meghatározó szubtextusává. Külön figyelmet érdemelne ebből a szempontból a látens homoszexualitás kérdése. Mélyreható elemzés helyett ezúttal is csak jelezni tudom, hogy szépen lehetne dekonstruálni a szöveget a nemiség és a homoszexualitás problematikája felől.
 A könnyen olvashatóság nem feltétlenül jelenti azt, hogy az elbeszélő biztosan uralja a nyelvi kifejezésmódot. Éppen ebben rejlik a könyv fő gyengéje: helyenként felfelé stilizál, és ún. túlszép – vagyis egy jótanuló hetedikes fogalmazásába illő – mondatokat mond, olyanokat, hogy „[lelke] mélyen emberszerető vonásokkal ékeskedett” (54.o.), másutt azonban indokolatlanul vált át durva nyelvi regiszterbe (például ugyanennek az oldalnak az alján olvashatjuk: „Kénytelen beismerni, valójában fingot sem ér a tudása...”) Egyszóval a regény fogalmazásmódja felettébb bizonytalan és ingadozó – ez pedig alapvető hiba.

Nem titkolom, hogy a 2007-es prózai termésből az egyik legérdekesebbnek Poór József kötetét, az Etűdök és a Kesergő címűt tartom. Fő érdekességét abban látom, hogy megteremt egy sajátos nyelvet, amely azonban nem válik uralkodóvá a könyv egészében. Miben rejlik ennek a sajátos nyelvnek a lényege? Abban, hogy a regionális nyelvhasználatban rejlő költői energiákat szabadítja fel, s ezáltal egy meglehetősen egyedi regionális diskurzust teremt, olyat, amely túlmutat a helyi különlegességeken. Más szóval úgy lesz regionális, hogy elkerüli a dilettantizmust és a provincializmust, s ugyanakkor elkerüli a szociografikus írásmód hagyományos buktatóit is. Nem csupán társadalmi és kulturális értelemben lesz érdekes a szöveg, hanem nyelvi értelemben is. Éppen ettől lesz irodalom. Meggyőzően láttatja, hogy értéket menteni (sőt teremteni) lehet didaxis nélkül is (sőt talán csak úgy lehet), különösen, ha megvan hozzá a kellő adag irónia és humor.
 Minden erénye, nyelvi teremtőereje mellett azonban ennek a kötetnek is megvannak a gyenge pontjai. Az egyes szövegek befejezése nem mindenütt kielégítő. Példaként említhető a szépen felépített, s a feszültséget profi módon adagoló Apátia 1 kilométer című elbeszélés, amelynek végkicsengése bántóan banálisra sikeredett. Néhol pedig az is előfordul, hogy a nyelvteremtő erő rátelepszik a szövegre, s elfedi annak lényegét. Ilyenkor – például a Segélyvonal olvasásakor – könnyen elveszhetünk a szövegtengerben. Az érdekes kötetet sajnos a hanyag szerkesztés gyengíti. Ritkaságszámba megy, hogy egy könyv borítóján bukkanjunk elütésre, itt ilyenre is van példa: vezérfonal helyett vérfonalról olvashatunk a borítón. Feltűnően gyakoriak a szövegben az elütések, s a regionális beszédmód karaktereit sem sikerül egyeztetni – holott mindez egy kicsivel több odafigyeléssel könnyedén megoldható lett volna. 

Ha már a szerkesztésnél és a borítónál tartunk, ebből a szempontból Aich Péter A harmadik címet viselő elbeszéléskötete vetekedhetne az előzővel. Ennek hátlapján ugyanis azt olvashatjuk, hogy a kötet hat elbeszélést tartalmaz, s ezek között pedig akad „a prousti tudatfolyamokra emlékeztető történet is”. Proust-rajongóként be kell vallanom, hogy nem igazán találtam a kötetben sem Proustra, sem pedig az ún. tudatfolyam technikára emlékeztető eljárásokat. S valahogy az elbeszélések száma sem stimmel. A kötet nem hat, hanem hét írást tartalmaz. A borítón olvasható szöveg szerzője persze érvelhetne azzal, hogy ez ugyan igaz, de a hétből csak hat elbeszélés, a hetedik valami más. Kérdés azonban, hogy melyik szöveg lenne ez a bizonyos hetedik, és vajon milyen műfajként olvastatná magát.
 De térjünk át a külcsínről a belbecsre. Az első szöveg, amely a kötet címadó darabja, érdekes intertextuális játékot folytat Esterházy Péter és Kertész Imre egymással is párbeszédbe lépő szövegeivel. A harmadik cím ennyiben a diskurzus újabb résztvevőjére történő utalásként is értelmezhető. Aich szövege egyrészt megidézi a korábbi művek történetsémáját, s mintegy ezekhez kapcsolódva elmondja a magáét. Felmerül azonban a kérdés, hogy mennyire nyit új horizontot a megidézett szövegek értelmezésében, s mennyire van inkább szó arról, hogy ezek pusztán ürügyként szolgálnak a számára. Úgy gondolom, hogy az elbeszélés nem tud valós párbeszédet kialakítani Esterházy és Kertész szövegeivel, mégpedig azért nem, mert jóval szerényebb eszközökkel rendelkezik. Az elbeszélő ugyan több esetben próbálja meg imitálni Esterházy írásmódját – de inkább kevesebb, mint több sikerrel.
 A nyitószövegnél jóval sikerültebb írásnak tartom a történeti narratívára épülő A naumburgi fivérek című darabot. Bár a szerző itt nem jelöli, ez a szöveg is kapcsolódik kortárs irodalmi törekvésekhez, mégpedig szerintem az előzőnél is jobban. Elsősorban a Márton László, Háy János, Szilágyi István és mások által művelt történelmi regény és elbeszélés műfajára gondolok.
 A kötet legnagyobb erényének a sokszínűségét mondanám. Az elbeszélő sokféle hangon képes megszólalni, s ez még akkor is érdekessé teheti a kötetet, ha nem mindegyik modalitás sikeredik benne tökéletesre.
 
Balázs F. Attila Casanova átváltozásai című kötetét ezzel szemben éppen a modalitás egyneműsége jellemzi. A könyv egyik érdekessége, hogy kétnyelvű kiadásban jelent meg; a szerző elbeszéléseit Ardamica Zorán fordította szlovák nyelvre. Ezúttal nem feladatom, hogy a fordításokat is értékeljem; kizárólag az eredetikhez fűznék kommentárt. Mint ahogy a címből is sejthető, a könyv középpontjában az erotika kérdése áll. Ez nem azt jelenti, hogy a szövegek kizárólagos témája ez lenne, az erotika inkább csak hangsúlyos téma. Sőt nem is csak téma, hanem – és ez talán sokkal érdekesebb – magának az írásmódnak a sajátja. Balázs F. könyvét olvasva többször találkozhatunk olyan megoldásokkal, amelyek elismerésre késztetnek. Különösen ott, ahol a szerző el tudja kerülni a líraiság közismert csapdáit: a közhelyeket és a szirupozást. Ahol ez sikerül, ott valóban érzéki nyelven szólal meg a könyv.
 A kötet erényei közül kiemelném még az atmoszférateremtést és a kifinomult formaérzékenységet, amely engem több esetben a századelő novellisztikájára és helyenként Krúdy prózájára emlékeztetett. Néha csak az ébresztett rá, hogy nem ezeket a klasszikusokat tartom a kezemben, amikor emailekről meg sms-ekről olvastam.
 Sajnos azonban vannak gyengébben sikerült szövegek is a könyvben, mint például a Fuldokló Hold, amely önmaga lírai levében fuldoklik. Vagy az Estebéd és a Szarvak című szövegek, amelyekben az elbeszélő beleesik a klasszikus hibába: túl sokat mond ki.
 A kötet írásai mind rövid terjedelműek. A rövid forma (természetesen) nem feltétlenül hátrány, és nem is kevésbé értékes, mint a nagyepikai formák. A könyv legjobban sikerült részeit olvasva mégsem tudunk szabadulni a gondolattól, hogy micsoda regényt lehetett volna ezekből, ezekkel az eszközökkel írni. Néha bizony úgy tűnhet, hogy a szerzőnek nincs türelme végigvinni a megkezdett műveletet, és megelégszik apróbb-rövidebb felvillanásokkal.

2007-ben az ún. hazai próza szerelmeseinek (ha vannak egyáltalán ilyenek) a remekművek helyett be kellett érniük ilyen biztató felvillanásokkal, amelyek sejtetik ugyan, hogy prózaírói tehetségek errefelé is teremnek, de nem adnak választ arra a nyugtalanító kérdésre, hogy mivel magyarázható a hullámzó teljesítmény. Az ugyanis, hogy összességében gyengébb volt a termés, nem feltétlenül hanyatlást jelent (hanyatlásról vagy fejlődésről beszélni az irodalom területén különben is meglehetősen problematikus dolog), hanem valami másra utal. Elgondolkodtat bennünket arról, hogy ha ennyire kevés a jó szöveg, nem kellene-e ritkábban szüretelni?




 
Kapcsolódó linkek
· Több hír: Kritika
· Több hír: szmit


Legolvasottabb hír ebben a rovatban:
Kritika:

Kulcsár Ferenc: Bálám szamara

Hír értékelése
Értékelés: 5
Szavazat: 1


Értékeld ezt a hírt:

Kiváló
Nagyon jó
Jó
Átlagos
Rossz

Parancsok

 Nyomtatható változat Nyomtatható változat

Kapcsolódó rovatok

Kritika

Ehhez a hírhez nem lehet hozzászólni.




Web site powered by PHP-Nuke
All logos and trademarks in this site are property of their respective owner. The comments are property of their posters, all the rest © 2005 by me.


Oldalkészítés: 0.14 másodperc