TOPRONGYOS HORGONY
fehéren fénylő föld fia
egy If-ből szökő gályarab
élve kéne meghalnia
vagy Elm utcai májdarab
marad Menzon lomjai közt
ki nevét hányva betűzi
s lelkét mint segédeszközt
selymes gomblyukába tűzi
rímfaragó öregember
arcán ráncok hangja száll
zúg még ott a lavmitender
mit ősz hajszállal komponál
szemöldök csak lógja magát
messze szemtől ottragadt
köldökzsinórt dobd ki anyám
horgonyozz le e híd alatt
dobd ki s visszamászom
méhnek toprongyos szűk házába
ha nem vihetem el vászon
ruhácskában zsákszámra
emlékeim törmelékit
benne egy kis ez meg az
fénye most is bőszen szédít
holdvilágos Alcatraz
LEGJOBB BARÁTNŐM - HEROINA
majd amikor jössz hozzám
az ajtót félig csukva hagyom
így várlak tízkor téged
de bomlanak már a házfalak
szívtam megint évek után
egy napig nem én voltam
de nézek rád az ablakból
és örülök hogy Te vagy
ahogy annakidején öleltél
most mégis csúszik a jég
hamvak szállnak a folyóba
Wishkah csordogáló titka
Boddahnak üzenni álmokat
meg a kisautó ütközése
ha vágynak már a madarak
aszfalt csorog szemedből
Seattle rajtad is vihog
de bátran kapargatod
épületekre, kocsikra
hogy a nagy Isten buzi
seggfej, seggfej, seggfej
kiabáljátok Ti is velem
hogy az emléke fájjon
Clintonra szavazz Te is
vedd észre a rejtett Kiss-t
törj, zúzz...
39 lennél Heroina
szeretet, béke, empátia
AGYUTAZÁS
csónakom a fejedben suhan
eveznem kéne de vezérel
a baljós keményfejűség
három doboz cigi
néhány tapintás
egy pár kutyaszem
a gyulladás
egy fénykép
s két baktérium
kikötök agyad peremén
és csókolom tekervényeid
lebenyek tengerén járok
hártyák sokasága bódít
mikor egy csonton pihenek
felszínére simul kezem
és érzékien tapintom
elfogyasztom uzsonnám
egy szelet szeretet és
pár marék áhítattal
fűszerezett erotika
kedvetlen testnedvedből
hangot csalok ki
és lépek tovább hol
szemed belseje vár
ki is néznék rajtuk
tagadhatatlan bűn
bár valahol félek is
hátha épp egy "társ"
csatázik belső szerveidben
és mikor rászánom magam
kitekintek belőled
látom a holdfény illatát
érzem a buja hangokat
és figyelem ahogy ámít téged
a baljós keményfejűség
három doboz cigi
néhány tapintás
egy pár kutyaszem
a gyulladás
egy fénykép
s két baktérium
KÉJNEK BÚGJÁK AZ ÉGŐ ÉJEK...
égnek az éjek
s a kéjnek búgják
hogy sötétjében
sose féljek
hol látni vélek
lélek alakú
teremtmények
buja alakját
s fények
e lényeknek lágy
körülménye
villanyoz fel
és vények nélkül
osztanak új
ajándékokat
puha selyembe
burkolt fejek
melyek szelíd
vigyorával
oly sokat
törődtetek
az éjek még
mindig égnek
én már csak
nevetek
hehehe
hehehe
KÉZZEL FORMÁLT SZÉP
sokszor leszek még
hajléktalan utakon
járó kizsigerelt bohóc
de te kezet formálsz fölém
játszod ahogy szeretem
mögém állsz meztelenül
s bájsuta örömödet
édesen kinevetem
majd ragaszkodsz hozzám
hisz másik feled vagyok
ha baszás hát baszás után
izzadtságot iszik a hold
mi meg langyos Sangriát
mert minden úgy finom
ha ketten tesszük el
hidegre befőtteket
mert jövőre is tervezünk
együtt kis életeket
KISFIÚ
kisfiú kényeztet
terveket élesztget
léhán áll némán Éván szeme
lágy jövőt tervezget kis kondérjában
s bele szép szirmot csepegtet
szép szirmát álmának
könnyes párnájának mondja el
hogy csak egy létezhet számára
kárára malmára vizet nem hajt
de a kisfiú szájára csókot óhajt
bókot mond, s hajbókol Évájának:
érzései biz néha némán járnak.
alva, de nem halva el, hálát hallatva
utalva, hogy a múlt hatalma ma még
kétrét görnyed ugyan, de ott már
ki-kibuggyan egy mosolyországi tudja mi
rendben reng veled egy késhegyni fjúcsör
merengsz mert nem hallik tisztán a fiú csör-
gő, morgó frídom-ként dongó dorombba forgó
otromba - elég? - szólj, jó?
túl jól szóló ősrégi bend dúdol, hogy
tiszizdiend, hatalom, tudás, rend
Isten! Kend tud érzésem felől vajmit
ha igen, hát mért térdepel? bizony
iszony szontyolít néha el, bizony-
íték, indíték kell-e ettől kelle-
mesebb felhőn futó kedvesem?
hit, vese, mesebeszéd, szédítő
hitvesem lelke be szép idő-
tlenekig bámulnám s csak
szájtátván: láááám...
KONGÓ LIM-LOM
fejemen a glória csak fantazmagória
fóbia, mi a pia lyukas zoknija
ripsz-ropsz rapszódia
amit itt a hit a vita italába vitt
imitt-amott
matt
patologizáló szétszőtt hálót
reccsent a palára, halálra vár
mikor epét hány lifegő agyam falára
blöff
vitalizálj
tág kurtizánként nyelem a
vitamint mint mintaapa
ha a kapa kivillan
parappappárara
túl hangos az irodalom
konga lim-lom vakon kong a másodikon
PIPA
reumás a lélek
fertőző pattanás
fázom ha félek
tettem kertet ás
kinyomjuk körömmel
s nevetjük művét
gúnnyal töröm el
csontom ha műlét
fenyeget elázva
túl méretes dzsihád
él megalázva
tömd csak a pipád
rakj bele sok mérget
a víz hátha felforr
lényeg a méret
vér halál foszfor
VÁROK RÁD...
közel érzem magam lényedhez
de nem ismerjük egymást s ez
oly nagy kár akár a fára kúszó
madár által okozott sérelem
mára már nem vár kopár
esélye a találkozásnak
ha bűnt fájdalmat okoz a rossz
oroz a gonosz emészt a kosz
állj nem muszáj előre inni a
medvebőrre de ha fáj a száj a
szótól és eleged van
a szóból találj meg várok rád
valakit keresel engem lelsz
felelsz ha vakít tündérpírja
orcám általa égő papírja
bírja még s nem irtja a kínt ha
kint szabadon van a vágy
önmagad vagy a hited mint a
részeg hinta ha kiömlik a
tinta a szűz tiszta papírra
óva int a felelősség megint
mert e kertbe még nem mert gyomlálni
senki embert nem láttak
sikert sem arat nem nyugszom míg
csak egy pár falat nem marad meg
abból a reményből mely gőzként
fertőzi szellemem míg a halál
lelkem gomblyukába nem tűzi és
addig lódítva hódít
itt az andalító kóbor szó
Kaszmán Zoltán verseinek feltétlen érdeme, hogy van – számomra gyakran szimpatikus – hangulatuk, hogy egyéni életérzésnek adnak helyet, amellyel merészség, szókimondás, eredetiségre való törekvés keveredik. Úgy tűnik nekem, a vers Kaszmán Zoltán számára egyrészt hangsúlyozottan önkifejezés (na jó, mondhatná bárki, melyik vers nem az…), másrészt pedig játék a szavakkal (ha-ha, hát persze, ezt nevezik irodalomnak…). Mindezzel csak azt akarom mondani, hogy az igény szintjén ott dolgozik ezeknek a szövegeknek a mélyén az, amit általánosan csak úgy nevezünk, hogy szépirodalom.
Másrészt, másrészt azonban az is látszik, hogy ennek az életérzésnek a nyelvi természetű kifejtése gyakran korlátokba ütközik. Például a Toprongyos horgony címben kissé fölöslegesen sok az „o”, ilyen csupa egyforma magánhangzókból álló sorokat valamikor a 18. században Édes Gergely, a „híres” „mesterkedő” írt – például a szőrköntöst öltő bölcsről – de szerintem nem jött be neki. Ehhez képest a vers első sorának összes szava „f” betűvel kezdődik – „fehéren fénylő föld fia” – igen, tudom, Babits is írt ilyen alliteráló sorokat, például a Szerelmes versben is találunk ilyesmit: na de Kaszmán verseinek tényleg ez a tétje, a magyar nyelv harmóniájának, csengés-bongásának formai tökéletességű megjelenítése? Szerintem nem. Ez a csupa „o”, csupa „f” szerintem inkább fölösleges, kicsit olcsó szórakozás, valódi tétek nélkül. Nemhogy nem ad hozzá, inkább elvesz az egyébként gyakran rendkívül merész képiségéből, egész egyszerűen tönkreteszi az olyan, szinte már érett költőre valló sorokat, mint: „s lelkét mint segédeszközt / selymes gomblyukába tűzi”, vagy: „zúg még ott a lavmitender / mit ősz hajszállal komponál”. Ezt a verset egy kis odafigyeléssel, szerkesztéssel közölhető szöveggé lehetne szerkeszteni, miközben szükséges lenne megszabadítani az olyan sémaszerű szókapcsolatoktól is, mint az „emlékeim törmelékit”. Ebben az esetben az „emlékek törmelék(e)i” már önmagában is egy elhasznált szókapcsolat, emlékkönyvek gyakori szereplője, másrészt a „törmelékit” archaizáló-régies megjelenése ezt csak fokozza (nem tudom egyébként, hogy az „e” tudatosan hiányzik-e vagy csak véltetlen melléütés eredménye).
A többi vers véleményem szerint nem éri el a Toprongyos horgony színvonalát: ezekben is megjelenik valami az életérzés és a nyelv merészségéből, de mintha ez a kettő nem tudna egymásra találni, mintha a valódi ütős szöveg és az autentikus életérzés közé állnának olyan át nem gondolt tartalmak és nyelvi törmelékek, amelyek kisiklatják a szövegeket. Mire gondolok? Az ajtó félig nyitva lehet hagyni, de félig csukva nem. Nem értem a „Clintonra szavazz Te is” megjegyzés jelentését és jelentőségét saját kontextusában. Az Agyutazás remek-megdöbbentő kezdősorát – „csónakom a fejedben suhan” – követi egy olyan, hosszúra nyúlt leírás, amely egész egyszerűen elmossa a verskezdő sorban rejlő lehetőségeket. A Kéjnek búgják az égő éjek… kezdete nekem semmitmondó, ráadásul túlságosan látszik az erőlködés, amelynek eredményeképpen az látszik, hogy az „é-e” trochaikus lejtéséhez mereven ragaszkodó szószerkezetek hogyan tesznek tönkre mindenféle összetettebb jelentést:
„égnek az éjek
s a kéjnek búgják
hogy sötétjében
sose féljek
hol látni vélek
lélek alakú
teremtmények”
Nem is folytatom. Ráadásul a „lélek alakú teremtmények” kapcsán bármely olvasó felteheti a kérdést: na akkor vajon milyen alakú a lélek?
Bevallom, nekem a szőr is föláll a hátamon, amikor mindenféle parodisztikus értelmezési lehetőség nélkül „bájsuta öröm”-ről olvasok, vagy olyan csöpögős-szentimentális sorokkal találkozom, minthogy: „szép szirmát álmának / könnyes párnájának mondja el”. De ide tartoznak nálam a „közel érzem magam lényedhez” típusú kijelentések is. Ez megint csak emlékkönyvbe, lányregénybe, szerelmes ponyvafüzetbe való, de nem egy olyan költő versei közé, aki olyan sorokat tud írni, hogy:
„egy If-ből szökő gályarab
élve kéne meghalnia
vagy Elm utcai májdarab
marad Menzon lomjai közt”
Mindent összevetve elmondható, hogy ezek a szövegek félúton állnak a valódi szépirodalom és a saját használatra szánt műkedvelő szövegtermelés között. Ha szerzőjük az első utat kívánja választani, amelyre megvan a lehetőség, akkor rengeteg energiával és munkával kell közelítenie mind önmagához, mind a felhasznált nyelvhez.
Németh Zoltán