SZLOVÁKIAI MAGYAR ÍRÓK TÁRSASÁGA - Szerenád egy ciklámen alsóneműhöz

„– Szenyóra – mondá mély
elkomolyodással Szindbád –,
én már többé nem tudnék
maga nélkül élni.”

(Krúdy Gyula: Rozina)

ciklámen volt és műszálas igen
szelíden villant ki a korc fölött
valami kényszer repedt tipliken
függve himbált és közelebb lökött

alkonyveresen áradtak a versek
s deres csípőm úgy járta át az áram
mintha céklából hevenyészett serleg
ringatott volna derék kreoljában

a törzs fölött vagy kissébb tán alatt
hol tölgybe süppedt eltökélt tökélye
a Vénusz pompás ívén áthaladt –
makacs hiányt és fényt rajzott köréje

körtéje izzott nem bírta szemem
átlátni hamvas héját a magházig
ahol a dölyfös magány a terem-
tés buzgó vackán mélán kvaterkázik

torkom kiégett elzsibbadt homlokom
csüggedt vállamra élemedett csend ült
s mint rémült bogár higgadt májfoltokon
hangok köröztek – mégis zene csendült

lompos fülemben valami ideges
boros borongós estvéli szerenád
és úgy éreztem – nehogy kinevess –
oly nagy hatással lesz ez a zene rád

hogy mit tudom én tán elsírod magad
vagy legalább egy mosolyt eleresztesz
és epres zsuvid a blúzodba tapad
zavarodban s így estefele ez tesz

búskomorrá most már évtizedekig
míg magad is nem hallasz ily zenéket
s unokád immár szépecskén lépkedik
bár liberóját most még csak tenéked

mutatja bement merthogy előbb-utóbb
jaj bemegy mindig és ki is jön minden
e körte-éjben lépeget ős utód
előre-hátra talpra áll fölbillen

húzza-vonja és dagasztja a létet
mindvégig hangol nyársalja a dallam
s ez a mi duónk sajnos kabaré lett
jaj mért nem ülsz itt inkább overallban

csak muzsikálom friss ciklámenedet
süket vagy hogy nem kapod el a tercet
kottám egészen rám gémberedett
vonóm nyakában már ötven nyár perceg

ötven ciklámen jaj ötven szivárvány
fonódik hámként lucskos mellkasomra
csak pislákolok mint valami zárvány
és nincs emlék mely végre megfarolna

csupán én – óh csak én állok itt mögötted
meredő gyertyámmal nem tudom mitévő
bámulom zoknidon a buta pöttyöket
szememnek sarkából kifejtem igéző

vétetlen halmaid lehántom ruhádat
gimbelem bőrödet tomporod gombolom
kengyelem göngyölöm s lerántom utánad
magam is (bár ezt most csupáncsak gondolom)

ne hagyj így kitéve magamnak kis veres
kezemben máris szédeleg a penna
behorpad homlokom a lábam visszeres
lágyékom delejes ágyékom gyehenna

írj felül csemegézd nyelvemről szavaim
engedd magadhoz szilaj szerenádom
himbáld meg kebleid derengő tavain
lögyböld szét szádon tölgyfa epedádon

ötvendik mécsesem felbuzog forr a szó
ölemnél pedig kihunyt hét menóra
lelkemre mondom hogy ez lesz az utolsó
ó ciklámenben tobzódó szenyóra

– bizony csak írlak irdallak veszettül
s százszor is akként dallnak meg e sorok:
én álldogálok de a nevezett ül
s a pennaszárra a viasz lecsorog…