Üdvözöl a(z) SZLOVÁKIAI MAGYAR ÍRÓK TÁRSASÁGA!
Hungarian Slovak 
 FŐOLDAL | TAGJAINK | ALAPSZABÁLY | TISZTSÉGVISELŐK | DÍJAINK | ELÉRHETŐSÉGEINK | SZPONZORAINK |
Opus - szlovákiai magyar írók folyóirata
Arany Opus Díj - főoldal
Jócsik Lajos-breviárium
Díjazottak
Szociális Alap
Opusonline
Szolgáltatások
· Híreink
· Rovatok
· Irodalomórák
· Rendezvények
· Pályázatfigyelő
· Kritikák
· Köszöntők
· Könyvajánló
·Fiatal Írók Köre
· Fiatal Írók Rovata
· Arany Opus Díj
· Jubilánsok
· Hazai magyar Lap-és Könyvkiadók ajánlata
· Képgaléria
· Emlékhelyeink
· Rólunk írták
· Hírek archívuma
· Linkajánló
· Keresés
· Jelentkezési lap
·Választmányi határozatok
Naptár
November
Vas Hét Ked Sze Csü Pén Szo
  1 2 3 4 5 6
7 8 9 10 11 12 13
14 15 16 17 18 19 20
21 22 23 24 25 26 27
28 29 30  
Szavazás
Mit gondolsz a weboldalunkról?

Nagyon jó!
Elég jó...
Nem elég jó...
Nagyon rossz!



Eredmények
Szavazások

Szavazat 28617
Linkajánló
 Év Irodalmi Alkotása: LXX (Nikéhez...)

Az Év Irodalmi Alkotása Pályázat  2008I.

Meghaltam. Ma temetnek.
Önnön gyilkosommá lettem.
Szerettelek. Te sosem tudtál.
Egyetlen kiút volt: megtettem.



Nem bírtam tovább hordozni
Létem elviselhetetlen terhét,   
Hiányod fájdalmát, s véghez
Vittem bomlott elmém tervét.

Egy hűvös augusztusi estén
Kádnyi gőzölgő vízbe ültem,
És egy hűs, de annál élesebb
Pengével ereim elmetszettem.

De mielőtt a fülledt forróság,
Valamint a vérveszteség miatt
Eszméletem vesztettem volna,
Még átvágtam tőrrel torkomat.

Hogy meg ne gondolhassam
Magam, még véletlenül se,
Utolsó erőimet összegyűjtve
A kést beleszúrtam szívembe.

Tőröm kegyetlenül metszette
Át szívizmom lüktető húsát,  
Mely azonnal leállt pumpálni
A vért, s ütni ereim pulzusát.

Lelkem erre kilépett testéből,
Széthullott az örök kettősség.
Engem, kárhozottat, a pokol
Hív, nincs egyéb lehetőség.

Végignéztem, vöröslő vérem
Mint festi rózsaszínné a vizet.
Szellemem elhagyta szomorú
Hús-vér börtönét – testemet.

Lelkem szabadon szárnyalt
A pokol hetedik bugyra felé,
De valami még visszahúzta,
Le ismét e földre, újra lefelé.

Itt ragadtam, maradnom kell,
Míg újra nem látlak Téged.
Holtteste mellet megkötözve
Szenved a pokolvárt lélek.





Koporsómat most adják oda
A temetőkert hűvös földjének.
Sírhantom fölött vontatottan
És búsan száll a temetési ének.  

Hirtelen a gyászos seregben
Feltűnik álomszép sziluetted.
Mégiscsak eljöttél, búcsúzni
Tőlem, s leróni kegyeleted.

Halálom hírének hallatára
Mégis hazautaztál Ciprusról,
Hogy lásd, miként lesz porrá
Az, mi maga sem volt másból.  

Méltóságteljesen lépkedsz
Végig a síromhoz vezető
Ünnepélytelen szőnyegen.
Te gyönyörűséges szerető!  

Mélyen lehajtott fővel kelsz
Át a bús, gyászoló tömegen,  
Mint ki fenséges feleségem
Volt, s most dicső özvegyem.

Gyönyörű vagy, akár egy
Istennő, valóságos Múzsa.
Nekem az maradsz örökre,
Aphrodité szűz amazonja!

Testtartásod, mint mindig,
Most is részvétlen-merev,
De tüskés tekinteted mélyén
Mégis részvét könnye ered.

Megjelenésed oly felséges,
De ugyanakkor egyszerű.
Csodaszép vagy, szépséged
Pediglen közel meseszerű.   

Bőröd, akár az érett barack,
Hamvasan és zamatosan
Tündököl a későnyári Nap
Fényében – kívánatosan.

Tündérszép barna hajad,
Hajszálaidat összefogtad
Egy mestermű-kontyba,
Akárcsak régente szoktad.

Festői arcíveidet szűzien,
Érintetlenül őrizted meg.
Nem kentél rájuk idegen
Anyagot, halvány festéket.

Fesztelenül játszik a fény
Szeretnivaló kis orcáidon,
Természetesen rajzolódik ki
Rajtuk egy eszményi téridom.

Mélységes-sötét szemeidet
Napszemüveggel fedted el.
Szerelmem, úgy sajnállak,
Küzdened kell könnyeiddel.

Pisze orrocskád merészen
Tartja szemüveged keretét,
Mi könnyeid záporán át is
Őrzi szemeid hűs tekintetét.

Vékonyka ajkaid orrod alatt
Oly vadak, csókra csábítóak.
Enyhén ringatóznak, mint
Napsütötte tavon a csónak.

Nyakadra nem helyeztél
Semmilyen mű-ékkövet,
Hisz kulcscsontjaid íve
Legtökéletesebb ékszered.

Csupaszon és meztelenül
Hagytad vállaid hajlatát,  
És most ráborítod e lenge
Leplet – szemeid harmatát.

Vékonyka karjaidat pedig
Szintén fedetlen felejtetted.
Ujjaid összekulcsolva, mint
Imára, szűzi öledbe tetted.

Gyönyörködöm, amint
Feszül kecses kebleiden
Gyászruhád szép anyaga:
Csodaszép fekete selyem.

E koromsötét szín remekül
Kiemeli karcsú vonalaidat:
Nem mindennapi csípődet,
Tökéletesen szép derekad.

Kis szoknyád térdig sem ér.
Mezítelen lábaid csodásak.
Combjaid, térdkalácsaid és
Lábszáraid olyan formásak.
Jobb térdeden enyhén látszik
Még mindig műtéted hege.
Egy fájdalmas gyermekkori
Baleset évülhetetlen emléke.

De örökkévaló szépségedből
Ez a kis ereklye el nem vehet.  
Sőt titokzatosságodat növeli,
Ékességedhez csak hozzátehet.

Apró lábfejeidet szurokszín
Cipellőid teljesen eltakarják,
Parányi lilás szalagjaikkal
Igazán lábaid díszét adják.

Fellépésed teljesen tökéletes
Egyszóval: világszép vagy!
Úgy átölelnélek, de a létezés  
Síkjainak zavarása nem hagy.

Érkezésedre megint felnyitják
A korábban lezárt szarkofágot,
Hogy utoljára láthasd még azt,
Ki belehalt, mert nem láthatott.

Ott állok holttestem mellett,
Magasabb síkján a létezésnek.   
Te közeledsz felém, utad egy
Pontján lényeink összeérnek.

Bár különböző lét-síkokon,
Egy pillanatra eggyé válunk,
Csupán ennyi jutott nekünk,  
Ez most a mi röpke nászunk.

Várva-vártan tetememhez lépsz,
És megfogod élettelen kezem.
Szellem-testem azonnal felriad,  
Mert őszinte érintésed érezem.

Érzem, sajnos már túl későn:   
Szerelmed melengeti kezemet.
Az egyetlen igaz, őszinte, mély
Érzés, mi üdvözítheti lelkemet.

És abban a szent pillanatban,
Mikor kezed kezemhez simul
Fogságából szabadul lelkem,
Emelkedni kezd, s megigazul.

Lassan elengedsz, gépiesen  
Törölgeted könnycseppjeidet.  
Elfordulsz, s egy másodperc
Múlva a sírra bízod testemet.  





Komótosan vissza is helyezik
A Miattad elmozdított fedelet,
S Te elballagva sírhalmomtól
Még ennyit súgsz: Isten veled!

A sírásók ráérősen földdel is
Befedik újrazárt koporsómat.
Ezalatt még kegyetlenebbül
Hangzik az egyházi szózat.

Mindeközben szellemem
Már rég a magasból figyel,
S még mindig Téged követ
Mindeneket látó szemeivel.

Temetésem a végéhez ért.
Szétrebbent a fekete sereg.
Csak a sírkert kapujában
Iszogat még egy-két öreg.

Te rég elhagytad a színhelyet
Az első távozókkal távoztál.  
Miképp jöttél, úgy tűntél el,
Egyszer csak felszívódtál.

Aphrodité szigetén virradt
Rád temetésem harmadnapja.
Visszamentél rögtön, ahogy
Kissé csitult gyászod fájdalma.

Nyughelyemen a koszorúk
Évek multával elszáradnak,
Testi maradványaim pedig
Férgek eledeléül szolgálnak.

Idővel húsom semmivé lesz,
Elporladnak utóbb csontjaim,
Vadrózsafa-bokor fog majd
Hajtani sírhantom dombjain.

Azok szívében, kik ismertek,
Emlékem megszürkül hamar.
Hisz egy hitvány öngyilkost
Felidézni soká senki sem akar.

De míg az anyaföld elemészti
Egykori ember-köntösömet.  
Sohasem zárhatja magába
Irántad érzett szerelmemet!













II.

Hosszú évek elteltével végre
Mégis eljössz hozzám újra.
Szemeid szárazok lesznek,
Mikor ráborulsz síromra.

Ott fogsz térdelni, sírhelyem
Gizgazzal benőtt tövében,
És ugyanolyan gyönyörű
Leszel, akárcsak régen.

De évek multával szépséged
Szelíd szomorúsággal vegyül.
Nem lehetsz boldog, mert
Egyedül leszel, egyedül.

Távol mindenkitől, ki valaha
Is szeretni próbált Téged
Napról-napra keseredik  
Örökkévaló szépséged.

Mire visszatérnél hozzám,
Sajnos, túlságosan késő.
Az egy igaz szerelmed
Voltam, a legeslegelső.

De mire rájöttél arra, hogy
Szíved kulcsát én őrzöm,
Már nem maradt Neked
Sem más, csak a tőröm.

És akkor ott, sírom lábánál
Követed majd példámat.
Alászállsz és megcsókolod
Halál-csókos ajkamat.

Aztán együtt leszünk örökre
Már, az örökkévalóságban.
Hervadhatatlan szerelemben,
Békében és boldogságban.
III.

Ekkor magamhoz tértem.
A kádban találtam magam.
Mindent, mit valóságnak  
Véltem, csupán álmodtam.

Bizonyára csak elbódított
A nedves, páradús levegő.
Pillanatnyi álomba ringatta
Bágyadt testem a rekkenő hő.  

Mire felocsúdtam, tűzforró
Fürdőm szinte fagyossá vált.
Orromból pedig egy fekete
Vércsepp lagymatag leszállt.  

Sebeim nem voltak, képzelt
Késemre sehol sem leltem.
Ezek szerint öngyilkosságom
Is pusztán csak elképzeltem.

Akárcsak saját temetésemet,
Melyre Múzsám visszajött,
És sírom fölött még utoljára
Keserű könnyeivel köszöntött.

Azt is csak képzeltem, sajnos
Hogy szerelemmel szeretett,
S ez a viszonzásra várva-várt
Érzés a szívemben üdvözített.

De szerencsére a szörnyű vég,
A boldogtalan, bús jövő képe
Sem volt más, csupán csöppet
Magányos elmém szüleménye.

Hisz három hónapja már, hogy
Kapcsolattartásunk megszakadt.
Nem akar többé találkozni velem,
Álmaimban néha mégis látogat.

Megszentelt látomásaimban egy
Szebb, jobb világot képzelek el.
Egy olyat, ahol viszontszeretnek,
S nem állok hadban érzéseimmel.

De mi minden álmomban igaz:
Múzsám múlhatatlan szépsége,
S az örök szerelem az iránt, kiért
Élnem kell, s nem halnom – érte!




 
Kapcsolódó linkek
· Több hír: Az Év Irodalmi Alkotása Pályázat 2008
· Több hír: szmit


Legolvasottabb hír ebben a rovatban:
Az Év Irodalmi Alkotása Pályázat 2008:

Ének az esőben

Hír értékelése
Értékelés: 1.5
Szavazat: 2


Értékeld ezt a hírt:

Kiváló
Nagyon jó
Jó
Átlagos
Rossz

Parancsok

 Nyomtatható változat Nyomtatható változat

Kapcsolódó rovatok

Az Év Irodalmi Alkotása Pályázat  2008

Ehhez a hírhez nem lehet hozzászólni.




Web site powered by PHP-Nuke
All logos and trademarks in this site are property of their respective owner. The comments are property of their posters, all the rest © 2005 by me.


Oldalkészítés: 0.09 másodperc