SZLOVÁKIAI MAGYAR ÍRÓK TÁRSASÁGA

(rémköltemény több énekben)
- részlet -

„S támad akkor olyan sötét,
amiben az élők kezét
többet nem találod,
és ami elér azt ütöd, vágod.”
            (Kispál és a Borz: Zsákmányállat)

(Első ének)

Oda juttok mind, ahol most én is vagyok.
Oda juttok mind, ahol most én is vagyok.
Ach, de ki szól? Mi szól? Mi repetáz?
Álmodom? Vagy részeg vagyok?
Milyen ördögi vagy isteni szózat
Ez itt?
Kitör a frász!
Mert hogy nem tudni melyik,
Az biztos. Netán egy könyörtelen bohózat
Részese lennék?
És ebben én mégis mi lennék?
Kellék?
Jobbik esetben szócsőnek ha kellék.
Néhány sikerültebb fogalmazásom
Lenne erre a felhatalmazásom?
Bárcsak.
Mert akkor én megúszom azt,
Ami csak ezután következik. Igaz,
Múzsa se gondol írásra ilyenkor,
Nem én.
Előre spórol a tudat,
Legalább magát ne veszítse el,
Hogy valami más nőjön a sebén,
Mire a következő hajnal meghasad.
Mert hogy igencsak képződik itt
Valami. Valami sötét.
Mármint nem konkrétan természetesen.
Valami bűzlik és irdatlan bűze van,
Halálnak szaga ez!
Mintha mosogatóvíz állott volna napokig
Nyáron, és terjedne azóta, hogy
Felhangzottak a fentiek.
Ugráló szemideg.
Remegő kéz, hideg.
Azt hiszem, munkálkodik a rosszabbik eset,
És egyre nő.
Az orr és a fül telve már.
Belül a félelem amiatt dolgozik,
Hogy ami jő,
Az szemre, no meg kézre vár.

Bütykös kézfej bontotta gépies,
Felettébb sietős,
Bár ügyetlen mozdulatokkal az irodának falát,
Valami testtel mögötte,
A tulajdonával talán,
Melyről a húst valami már
Félig leette.
Mit félig, találgatok, ahogy tágul a lyuk.
Biztos valami vírus,
Melynek eredete feltehetőleg ismeretlen.
Talán távoli bolygó küldötte,
Ahogy Az Androméda-törzsben.
Vagy egy csapat tudós ütötte öszze
Titkos laborba,
És támadt mikroszkópikus csatorna,
– Iciri-piciri emberi hiba – ,
S meglépett. De miért pont
Ide! Ez nem Amerika!
....De hess, lábat nehezítő futamok,
Nyomomban a fátum.
A maradékból ítélve a legjobb
barátom tör ellenem. Mintha citromba
harapott volna – pedig jól tudom,
nem citrom volt az, de: – olyan a pofája,
Hisz arcról beszélni itt nem lehet.
Mert nincsen neki olyan,
Az az igazi klasszikus.
Jézusom, akiről így hull a hús,
Mi lehet az? Egy posztmodern sátán?
Ki a világ összes bűnét
Hordozza hátán,
És bejárva hegyet, bejárva dűnét
Árulja örök akcióban,
Alábecsült áron, fillérekért.
S nyakamba most miféle árut
Akar sózni? Pult alatti portékát,
Mit az ablakba ki sose teszek?
(Tán épp saját, roncsolt fejét,
Mely nyakán szabadon lifeg.)
Talán éppen nekem int:
Itt minden száz forint!
A szakmát mily rutinnal gyakorolja
Most is. Nemhiába a marketing
Osztály osztályvezettő-helyettese,
Fiatal kora ellenére. De hogy
Melyik cég alkalmazottja, most
Még senki nem mondhatja meg.
De sohasem, talán.
Kihozta a barátomból e vírus
Az igazi valót, de megtudom-e vajh:
Épp a neki valót?
Amiről ha mesélt korábban,
Nyelvét nem tarthatta kordában,
S a kocsmaasztal mint valamiféle
Freudi dívány funkcionált.
Szűk volt őneki a társadalmi kebel,
Mely, lám csak, minden szörnyűt magába vedel,
S kiokád egy óvatlan pillanatban.
Mint mostan.
A vérport meg rajtam veri el.
De gondoltam én, teszek a kedvére,
Elterelem szavait sörre-nőre.
Ezekből ugyanis nagy fogyasztása volt,
S e fogyasztásról jópár adomája szólt.
Szekrényén lakat így maradt.
S lett idáig bűzlő egészen
Ez az egyszerű bútordarab;
S lett engem űző lényegében.

A halálban az ember egyedül marad
(Pontosabban előtte néhány pillanattal),
Pedig köröttem legalább húsz-huszonöt
Vedlett-ajkú nyögött.
Együtt voltak ellenem, de mind önmaguk.
Ó, hogy zúgott a kaptár,
Innen élő ki nem jut!
Igaz, holt se. Ütött a naptár!
(Mint szüli- vagy halloween-napi partikon,
Zsong most önfeledten a kollektíva:
A számos ismerős pofa
Mennyire szeretne most: már-már nincs hova.)
Mint őrült, ki letépte láncát,
Mely idegeimet olyannyira bénitotta,
Egy hangra: „Az ablakon mássz át!”
(Mely az utolsó, mi szabad volt,
És keskeny út is feléje), ellöktem a vázát
Az ex legjobb-barátomnak, amely –
Már ha szabad ekként leírnom,
Teljesen testközelbe araszolt;
S mint hármasugró világbajnok termettem ott,
De a termet a rolón, az üvegen át,
Bevallom, úgy hagytam el, hogy
Alig reméltem jobb perspektivát:
De szorult helyzetben a vágy
Oly gyakorlatias.

Hirtelen elsötétült minden. Konkrétan.

Elcsitultak a fortyogások. Vizenyős tekintetek
Bámultak rám egy autóbuszon,
De úgy ám, mintha viselőjükről már rég
megfeledkeztek volna. Jó reggelt.
Vissza én is, hasonló tekintettel.
Nem volt ezúttal sem ülőhelyem,
De bántam is én.
Életben vagyunk, nem misén,
Feladatra, törődésre kelt fel napunk, no és
Az egyre perzselőbb tűzzel égő vágyra,
Mely most már akként szegezi szemem
A következő ajtónyitódásra,
Mint egy eszelősnek. De nem. Ma nem
Lépett fel Hajna lába.
„Az ablak” – súgta egy hang, s meg is lett a láb
Erre: a megállótól kissé visszább,
Ahogy éppen egy sportkocsi nyitott ajtaján
Húzódik be, alul. Mint egy csáp.
Vakablak. Hirtelen elsötétült minden,
Fájt az agyam, szédültem, meg minden.
És ha ez valami olyan, mint ahogyan
Ott, az őr-, ill. rémület torkában lenni,
Hogy leszek én kiköpött onnan?
Kiköpött férfi.
Kiköpött hurut.
Gázt adott a busz.
A homályból ki az egyetlen kiut.
De a rozoga járgány csak nyöszörgött,
Alig engedte a tejsürü köd.
De ez már legalább köd –
Pislákolt fel belőlem valami,
Már ha lett volna mélységem éppen,
Esetleg másmilyen kiterjedésem,
S szűkült pupillámból lassan préselte ki
Tekintetetemet a hátulsó ülések felé –
Az a feljebb említett „valami”.
Majd egy arcon pihent meg,
Egy inas, antikizáló mellszobor tetején.
Tengelye körül lassan forgott szemgolyója,
S egyszer, mikor éppen befele nézett,
Megállt. Ajkán jelzésszerű mosolya.
Vér és tenger illata szállt. Sós.
Ő volt az, megismertem.
Teiresziász, a jós.

„Vakablak. Befalazták, de a keretet
meg a béllést meghagyták dekorációnak”
– mondta egy álarcos kommandós.
„Nem harapták meg. Érti amit mondok?
Mondja a nevét!”