SZLOVÁKIAI MAGYAR ÍRÓK TÁRSASÁGA

Valamikor a mult hajnalán,
a Fogoly madár riadtan szállt.
Mert a remény hada arra járt,
fészkét össze taposván.

Elindultak a bátrak,
ha kell mindenkivel szembe szállnak.
Mert kell a remény, a győzelem,
hogy a nemzet újra ébredjen.

Lelki pofonoktól edzett,
tarkított e tájon.
Vihar vert emlékek,
ébredését látom.

Van egy élet,
van egy álom.
Határát még nem találom,
de a nap már ránk ragyog e tájon.

Őseink hitték a szív szavát,
meg kell védjék a hazát.
A földet hol születtek,
magyar szóra ébredtek.

A tiszt már sok rohamot vezényelt,
s oly sok bátor szív kihalt.
Sokszor amikorra a csata véget ért,
a pap gyalogszerrel odaért.

Pedig hát napokon átt mendegélt .
Kezében a kereszt, szívében a bánat.
A halottakat kísérte utolsó útjukra,
a hittel: nem halltak meg hiába.

Kapitány, tiszt, s katona,
egy sírban fekszik azóta.
S egy tudattal halltak meg,
élni fog e nemzet.

Ránkhagyva a híres multat,
a küzdeni tudás hatalmát.
Mert ember nincs miért félned,
míg van erőd és hited.

Ne felejts el soha ki vagy,
melyik úton hova tartasz.
Ne tagadd meg ön magad,
mert a lényed ebből fakad.

S ha úgy érzed elmerülsz,
a terhek súlya alatt.
Mindig van egy szikra,
mely az új reményt adja.

Padlót fogva, reményt vesztve,
a düh , fájdalom repítt előre.
S mikor úgyérzed mindennek vége,
Te ekkor kapsz új erőre.

Hoszú az út előtted,
Mindenért meg kell szenvedned.
Ma még nagyon fáj ,
De holnap igaz se tán.

Elfújja a borút a szél,
Tova tűnik a bánat.
Az ember marad egyedül,
a lény, ki önmagával szembesül.

S élhetsz bárhol, más hazában,
Magyarként élsz e nagyvilágban.
Büszkén mondjad : magyar vagyok,
ezért élek, s ezért vagyok.

2008.10.15