A hídon nem közlekedik senki, a folyó felszínén egymás mellett apró fantom csillagocskák kört formázva tükrözik vissza a holdat, szimmetrikus apró hullámok cifrázzák a vizet … nyugodj meg … a közeli bokrokban egy éjjeli madárka fütyörészik, egy autó sem jön most erre … ha nem árulja el, talán sosem … A tanfolyamon kezdődött. Szinte azonnal kiszúrtuk egymást. A fekete haja fénylett a zselétől, magas volt és kisportolt testű.
Mindig ilyen „donhuanra” vágytam, reszketett a bensőm, ahogy rám nézett … minden csodaszép, békés, csendes, most mindenki jóízűen durmol párja mellére hajtva a fejét, a rémálom a legszörnyűbb, ami történhet velük, az enyém valóra vált, olyan régóta vártam, tudtam, hogy eljön, hogy megtörténik, hiába a fohász, Egy pillanatra sem jutott eszembe megjátszani magam. Szerelmes lettem azonnal. Addig nem tapasztalt érzések cikáztak végig a testemben, amikor hozzámért. Önmagamnak hazudtam volna, ha ezt tagadom. Magamnak ártottam volna, ha ellenállok … szép az út, szeretem az aszfaltot, tömör és biztos mint a halál, a neonok sejtelmesen megvilágítják, tiszta a levegő, messzire ellátni, a városháza épületénél még nincs egy árnyék sem, de a vértócsát még a hídról is látom, a bíbor szín az agyamig hatol élénkségével, természetellenesen átdöfi a sötétséget, az ítélőbíró nem ver bottal, a madárka csicsergése Mozart Kis éjijét juttatja eszembe, andalító muzsika… Már csak egy akadály volt. Ő. Tudtam, hogy nem lesz könnyű megértetni vele. Elejétől fogva betegesen féltékeny volt. Csak magának akart. Eleinte nem zavart. Aztán megpróbáltam szelíden kitörni. Pofon volt a válasz. Aztán jött a bocsánatkérés. A koreográfia ismétlődött, de még tűrtem. Tudtam, tőle úgysem találok jobbat … és a bécsi kirándulás, a város felett a sötét fellegek, és aztán az az iszonyú vihar, a fák lombja tehetetlenül csapongott a levegőben, ott akkor minden egészen elkomorult … nincs semmi baj … vajon a testből kifolyt vér már megalvadt, vagy azon is táncot járnak a hold reflexív csillagocskái … Megtehettem volna, hogy szó nélkül eltűnök, többé nem hall rólam. De visszajöttem. Utoljára tisztázni mindent. … a folyó minden bizonnyal finom langymeleg, az éterben is a szerelem édeskés illata terjeng, az a sejtelmes fázis, amikor még minden csupa titok, csupa várakozás és izgalom, a legkisebb érintés a legmélyebb boldogságot szabadítja fel a lélek mélyéről, volt ilyen, ELCSESZTE! ELCSESZTE!!!!! én mindig jó voltam, az emberek nem jók, de én igen … Aszt mingyán láttam hoty valami nincsen vele rendbe ojan vot mind1 holtkóros asse tuta holvan. A vizet nézegette natyon: má akor gyanus vot nekem mi a francnak köllöt nekemis arra járnom pont akor a haverokto gyöttem oszt muszaly vot meg álnom mer anyi sör utánd megtelik a hojagom oszt ki köll … most már minden rendben van, látom a szépséget, végre kinyílt a világ, Nyx varázspálcája a fényeket sejtelmes, magasztos ködbe vonja, a csend balzsamozza a lüktető agyat … nem te tehetsz róla … no, az a csávó meg ot járkát mondom, marha furcsa vot, aszittem 1x részeg, de nem billeget. Érdekölni kezdet oszt otmaratam a bokorná, habár láthatot vona de nem vetészre mind aki bevan szijva komojan csak fityeltem mondom utyis abba a iránjba gyön amere énis, de mekfordult oszt lemászott akkor má aszt montam cseszek rá, hát anyi sör utánd ne is csodákozzanak, kit érdekőt má, mondom csak jusak haza aluggyak másnap 7fő volt oszt melóba köllött menni aszt megnem hatyom ki azér valamiböl élni is köll! … megmártózom a v(ér)ízben, ruhástól, lábam belesüpped az iszapba, aztán átadom magam az elemeknek, beledőlök, nem kapálózom, hagyom, vigyen, olyan akár a finom selyem, csillámló réteggel vonja be a testem … én megadtam neki az esélyt, hogy jóvá tegye, most aztán végleg megtisztult a kezem által … számat résnyire nyitva hagyom, hogy lassan szivárogjon a víz át a fogaim között, nem tiltakozom … most már minden rendben van … a víz tiszta, és én is, egyek vagyunk, beszivárog a sejtjeimbe, megmenekültem, hála a bábmesternek.