Üdvözöl a(z) SZLOVÁKIAI MAGYAR ÍRÓK TÁRSASÁGA!
Hungarian Slovak 
 FŐOLDAL | TAGJAINK | ALAPSZABÁLY | TISZTSÉGVISELŐK | DÍJAINK | ELÉRHETŐSÉGEINK | SZPONZORAINK |
Opus - szlovákiai magyar írók folyóirata
Arany Opus Díj - főoldal
Jócsik Lajos-breviárium
Díjazottak
Szociális Alap
Opusonline
Szolgáltatások
· Híreink
· Rovatok
· Irodalomórák
· Rendezvények
· Pályázatfigyelő
· Kritikák
· Köszöntők
· Könyvajánló
·Fiatal Írók Köre
· Fiatal Írók Rovata
· Arany Opus Díj
· Jubilánsok
· Hazai magyar Lap-és Könyvkiadók ajánlata
· Képgaléria
· Emlékhelyeink
· Rólunk írták
· Hírek archívuma
· Linkajánló
· Keresés
· Jelentkezési lap
·Választmányi határozatok
Naptár
November
Vas Hét Ked Sze Csü Pén Szo
  1 2 3 4 5 6
7 8 9 10 11 12 13
14 15 16 17 18 19 20
21 22 23 24 25 26 27
28 29 30  
Szavazás
Mit gondolsz a weboldalunkról?

Nagyon jó!
Elég jó...
Nem elég jó...
Nagyon rossz!



Eredmények
Szavazások

Szavazat 28617
Linkajánló
 Év Irodalmi Alkotása: Piros és kék

Az Év Irodalmi Alkotása Pályázat  2008
A természet megállíthatatlan körforgásának irányítója, kit mi, földi halandók felekezeti hovatartozásunktól függően (már ha nem a hitetlenek táborát erősítjük) előszeretettel hívunk Istennek, Jehovának, Allahnak vagy éppen kozmikus erőnek, megint szürke, nyirkos őszi leplet borított a városra. A régi bérház kis lakását is teljesen átjárta a bús félhomály, maga alá temetve a bútorokat, tárgyakat, papírdobozokat, faládikákat, ócska piksziseket, majd amikor már elvégezte lélekölő, hangulatromboló munkáját, akkor bebújt a fal repedéseibe, és onnan leste kárörvendve az ágyon fekvő nőt, az egykori Nőt, akinek már csupán a teste volt jelen a földi élet valóságában.


Na jó, talán még a lelke is. Foszlányokban, töredékekben, mert az egész hangos csörömpöléssel, darabokban hullott valamikor a közönyös emberek lába elé, hogy azok érzéketlenül megtapossák, majd sáros cipőnyomokat hagyva rajta továbblépjenek. Nem kellett több hozzá, hogy kitaszítottá, kirekesztetté, erkölcsi halottá tegyék, csak két pecsét. Piros és kék. Ennyi.
    A Nőből lett nő kedvetlenül feküdt a tiszta, friss illatot árasztó ágyban, ahol egykor annyiszor lehetősége lett volna átélni az érzéki szerelem minden mást elsöprő kéjét, a pillanatnyi nemlét küszöbére taszító mámort, amikor megszűnik a tér, és nem marad semmi más, csak a puszta eksztatikus gyönyör. De őt mindez elkerülte, mert nem önnön testi vágyának engedelmeskedve adta oda magát minden ellenszolgáltatás nélkül, hanem puszta alázatból és sajnálatból: „Nem volt szívem nemet mondani nekik. Meg aztán, szeresd felebarátodat. Vagy nem?!” De ez csupán szívtelen jószívűség volt. Tökéletes álcája érzelmi nyomorának, mely meggátolta őt abban, hogy őszintén, mélyen szeressen, és ne csak befogadója, de elfogadója is legyen egy férfinak. Nem akarta az örökkévalóságra magához láncolni őket, mellettük ébredni, megízlelni a csók hevében az ajkukból kiserdülő vérük ízét, érezni testük illatát és izzadságuk szagát, semmit sem akart, és semmit sem várt el tőlük. Fogatlan pogány, hájas istenfélő, nyomorék mazochista, nyápic alkoholista ha bebocsátatást kért ajtaján, üdvözöltetett és üdvözülhetett. Szégyenérzet? Bűntudat? Minden ehhez hasonló érzés messze elkerülte a Nőt, hiszen ő hitte, nem azt műveli, amit akar, hanem azt cselekszi, amit gyűlöl. Szegény, szegény Pál apostol! De a férfiakat mindez nem érdekelte. Szerették, és jöttek lelkesen, hogy megjavítsanak csapot, ajtót, ablakot, miközben attól rettegtek, ki ne derüljön, merre járnak, mert akkor nem biztos, hogy a Nő kegyei mellé megkapják még a szocializmus szorgos építőinek járó csillogó kis plecsnit is.
   Egyszerre kezdett hanyatlani a Nő és a rendszer. Az addig hűséges hódolók egyik napról a másikra már a sokat látott bécsi örömlányok után ácsingóztak, miközben igyekeztek jó képet vágni a pénztárnál, amikor kifizették, mit életük párja a hirtelen támadt nagy szabadság okozta vásárlási lázban a Mariahilfer Strassén összevásárolt. De egy, az önálló akaratától még a letűnt rendszerben megfosztott férfi, aki esténként a kiskocsmákban ölte sörbe, borba, pálinkába maradék agysejtjeit és emberi méltóságát, miközben bőszen szidalmazta az új módi szerint teamekbe tömörült egykori munkatársait és hirtelen menedzserré avanzsált főnökét, hű maradt hozzá. A Nő, aki ekkor már ismét csak egyszerűen Gizike volt, maradt számára a változó világban az egyetlen biztos pont. Hogy az közben megöregedett, megfonnyadt csodabogárrá vált, már fel sem tűnt neki. Mint ahogyan az sem, hogy mikor ment el a férfi. Mikor?  Nem emlékezett rá, de minek is, tudta, addig maradt, míg a számára kiszabott idő tartott. Egy óra, egy éjszaka, egy hét, egy emberöltő, nem érdekes, az ő számára már nem létezett idő. Sem múlt, sem jövő, csak a fájdalmas, szorongásokkal teli jelenlét.
Felkelni vagy nem felkelni? Eldöntendő kérdés. Egyszerű. Talán. De mindenki nem lehet drámai hős. A kérdést végül saját önző teste oldotta meg, mely egyre nyomatékosabban követelte elemi létszükségleteinek kielégítését. Lassú, óvatos mozdulattal vette elő a helyéről a tányért, melynek láthatatlan mintáit sokáig nézegette, majd belülről kifelé haladva körkörös mozdulatokkal többször is végigsimította a belsejét. Szorongása azonban nem csitult, így inkább elmosta azt. Erős mozdulatokkal, hosszasan súrolta a patyolattiszta tányért, majd a késeket, villákat, kanalakat, fazekakat, serpenyőket. Egymás után szedte elő szekrénye szegényes tartalmát, miközben tekintetével folyamatosan a kis szobát pásztázta, nyugtalanul, felkészülve egy valótlanságában is valós támadásra. Mire mindennel végzett, már nem is érezte az imént még oly sürgető szomjúságot, éhséget, csupán a testet-lelket emésztő elemi fáradtságot. Kimerülten rogyott le a kis házi oltár elé, melyet gyönyörűen hímzett, Isten nevében lopott oltárterítő fedett. Áhítattól remegő kézzel gyújtotta meg a vastag, fehér gyertyákat. Jobbról balra, mert tudta, csak így vár rá igazi megbékélés. Jézus békésen nézett le rá az olajfák tövéből, Szűz Mária feltárta előtte szívét, kicsiben és nagyban, aranykeretes barokk képen és a falinaptáron, egy életen át tartó gyűjtögetés eredményeként. Isten emberré lett, hogy én Istenné lehessek – zakatolt agyában, miközben hangosan fohászkodott. Az egykor az irigy  nők körében közutálatnak örvendő szépség ma már puffadt, vonásait veszített arcán, melynek jelenlegi formáját mintha szétázott szappanból formázta volna meg egy ügyetlen kezű szobrásztanonc, végiggurult egy kövér könnycsepp. Nem követte több.
Az áhítatnak álcázott áhítatoskodás végén tömjént gyújtott, majd megnyugodva levett a polcról egy lakattal gondosan lezárt ládikát. A pici kulcsot egy ideig a tömjénfüst felett tartotta, majd óvatosan beillesztette a zárba. Lopva körülnézett, s miután meggyőződött róla, hogy csak a szellemvilág tagjai vannak jelen, elfordította a kulcsocskát a zárban. A kis lakat most is, mint minden nap,  némán adta meg magát. Hm. Egy tökéletes áldozat. A Nő lélegzet-visszafojtva, két kézzel nyúlt be a ládikóba, és kiemelt belőle egy kis fekete dobozt. Ennek tetejét viszont már gyorsan, dinamikusan nyitotta fel.  Nem, inkább feltépte. Az eljövendő bűnben eltöltött percek ígéretétől egyre hevesebben vert a szíve, felgyorsult a légzése, kipirosodott az arca, és szinte elviselhetetlenül feszítette egész bensőjét a rá váró szellemi kielégülés utáni sóvárgás. Hetvennyolc kártya, hetvennyolcféle válasz élete létkérdéseire, sorsára.
   Megszokott mozdulatokkal rakosgatta külön kis kupacokba a tarot lapjait. Már éppen húzni akart egyet a kártyalapok közül, visszafojtott lélegzettel, felkészülve mindennemű cassandrai rosszra és jóra, amikor történt valami, valami, mi külső szemlélő számára, ki az ő misztikus világába beavatatlan, láthatatlan és érzékelhetetlen. Megmerevedve, a pillanat törtrésze alatt félbemaradt önnön mozdulatától megrémülve, kétségbeesve, percekig kiguvadt szemekkel bámult a szoba azon homályos szegletébe, ahol megkopott, színevesztett, gyűrött és megsárgult dobozok közt szerényen megbújva bóbiskolt az egykoron oly nagyra becsült, de mára az érdeklődés perifériájára taszított öreg tévé. Meglátnak! – jajdult fel a Gizike, és kapkodó mozdulatokkal letakarta a kémkedéssel gyanúsított elektronikus gonosztevőt egy kikeményített lepedővel, melyre Istenbe vetett hite igazolásaként, nem pedig bűnbocsánatért esedezve, önkezűleg hímezte rá, „Legyetek erősek az Úrban és az ő hatalmas erejében”.        Huhh.
   Miután elhárította az utolsó akadályt is, nekiállt kirakni az asztal fényes lapjára a kártyalapokat. Egy, kettő, három. Az újra és újra rátörő hidegségérzettel, tarkója bizsergésével mit sem törődve kezdte el egyenként kisilabizálni a lapokat. Az egykor igéző, csábító kék szempár most a hájas, petyhüdt szemhéj alól alig látszott ki, miközben hunyorogva próbálta fókuszálni látását. Két kehely, A megoldás, Az uralkodó. Megkönnyebbülten sóhajtott fel. Ma nincs veszély, kegyesek a csillagok. Mehet. Izgatottan nyitotta ki szekrénye ajtaját, melyben gondosan kivasalva lógtak a tömjénillatú ruhák és a szépen felfűzött fokhagymafüzérek. Rövid gondolkodás után egy mostanra megfakult, avítt piros nadrágkosztümöt vett fel, alá egy fidres-fodros, fekete csipkecsodát, majd egy kis üvegből szenteltvizet öntött a csuklójára, fültövére, nyakának egykor oly sokat csókolt hajlatára. Ragaszkodó természet lévén, nem volt szíve megválni élete előző szerepének kellékeitől,  igy utolsó simításként sikerült személytelenségében is személyes arcot festenie magának.
    Jobb lábbal lépett ki az orrfacsaró macskahúgyszagot árasztó, sötét körfolyosóra. Remélte, nem találkozik senkivel, nem kell leereszkednie senkihez, de ha igen, az sem baj, elvégre ki lealázkodik, az felmagasztaltatik. A keskeny csigalépcső minden egyes fokánál megtorpant, körülnézett, nem követik-e. Huszonnégyszer. Az utcára kiérve meglepetten vette észre, hogy a reggeli bús sötétség szertefoszlott, és helyet cserélt a gyengélkedő őszi napsütéssel. A táskája mélyéből éppen előhalászta a hetvenes évek divatját idéző napszemüvegét, amikor összetalálkozott a szomszédjával. – Szép jó napot! De csinos ma! – Ne mondjon ilyeneket, még meghallják! – pirított rá a kedvesen mosolygó férfira zavartan. Ő már a rendszerváltás után költözött a házba. „Ez a hülye is minek köszönget, még azt hiszi a szomszédasszony, hogy el akarom csábítani az urát, pedig dehogyis kellene nekem egy ilyen semmirekellő fráter, mindenki rajtam röhögne, benne lenne megint a tévében, rádióban, újságokban meg mindenhol, én nem engedhetem meg magamnak ezt a blamát, mit gondolnának odafönn rólam, még megtudná az Úr, csak ez hiányzik, és még  vigyorog is a hülye, azt hiszi, akkor nem fog elkárhozni, dehogynem, mindenki elkárhozik, mert mindenki eredendően  bűnös, mindenki, rám pedig ne számítson, én nem szólok az érdekében egy szót sem, tudom én, protekciót akar az Úrnál, de csak azért sem halok meg.”
    Gondolatai teljesen lekötötték, nem észlelte a külvilág zaját, apró részleteit, a parkban hangosan visongó, síró, nyafogó, kacagó ártatlan gyermekek zajongását, a foghíjas macskakövek fájdalmas sóhajait, amint csámpás cipősarkaival beléjük rúgott, csak az agyában zakatoló szöveget hallotta, anélkül hogy felfogta volna, tudatáig eljutott volna elrontott élete drámai végjátékának súlya, fájdalmas valósága. Nem fogta fel, hogyha valaki azt véli, hogy ő valami, holott semmi, önmagát csalja meg. De Gizike már rég nem volt önmaga, elveszítette a benne élő Nőt, aki képes volt mosolyogni, nevetni, flörtölni, kacérkodni, sírni, zokogni, ordítani, vetélni, és ezzel együtt élni, élni, élni… Neki nem hiányzott. Másnak sem. Csak Egy ember.
     Lépései egyre jobban lelassultak. Elfáradt.  Már régen elszokott saját teste súlyának cipelésétől. Minek is rak az Isten ilyen nehéz terhet ránk, mikor előbb-utóbb úgyis elrohad? Már csak pár lépés választotta el céljától, a kerületi rendőrség nem éppen tiszteletet parancsoló roskatag épületétől, amikor hirtelen megtorpant, és fittyet hányva a körülötte elsiető, bámészkodó emberekre, hangos motyogás kíséretében elkezdett kutatni hatalmas vászonszatyra mélyén. „Itt kell lennie, ide raktam, biztosan ellopták, hogy ne legyen szerencsém, igen, amikor átkutatták a lakásomat, hogy aztán terhelő bizonyítékként használhassák fel ellenem, hogy megégessenek, máglyahalálra küldjenek mint boszorkányt, tudom, hogy ellopták, mert félnek tőlem, ők tudják, hogy ki vagyok, hogy én Valaki vagyok.”
Egyre elkeseredettebben keresgélt, majd leguggolt a kutyagumikkal tarkított keskeny járdára, mélyet sóhajtva beszívta a nagyváros benzinbűzös levegőjét, és szép sorjában elkezdte kirakni maga mellé kincseit, melyektől soha nem vált meg, mindig mindenhova vitte magával, mint az ember önnön árnyékát.  Egy öreg, agyonolvasott Bibliát, egy fehér szalaggal átkötött kopott bugyellárist, egy törött tükröt, egy foghíjas fésűt, egy üveg szenteltvizet, egy rózsaszínű imafüzért, berámázott fiatalkori önarcképét, egy kis ezüstkeresztet, egy hímzett zsebkendőt, egy fej illatos foghagymát, egy zacskó avas tepertőt, egy elgörbült ingát és egy giccses, szárnyaszegett gipszangyalkát. Miután mindent kipakolt, a táska sarkában megbújva meglelte az elveszettnek hitt fehér kis krétadarabot. Óvatosan a tenyerébe vette, mintha csak egy törékeny kismadarat tartott volna, majd hosszasan, átszellemült arccal csodálta. „Hát mégsem veszett el!” Majd miután kiélvezte a megtalálás örömteli pillanatát, kilépett a cipőjéből. Harisnyán keresztül is jól kivehették volna a járókelők a csúf bütykeit, megduzzadt vizenyős bokáját, ha nem tartották volna kevesebbre egy futó pillantásnál, gúnyos mosolynál. Nem nézték meg, nem bámulták, nem csodálkoztak rá. Nem. Elkapták tekintetüket, elfordították a fejüket. De Gizike ügyet sem vetett rájuk, számára csupán egy dolog volt fontos. Tökéletes, szimmetrikus kereszteket rajzolni a kis krétadarabbal cipője talpára. Így felruházva minden földi és földöntúli ártó szellem ellen, nyugodtan lépett be a rendőrkapitányság kapuján.
   Odabent a rend ügyeletes őre éppen ebéd utáni kávéjával próbálta meg felvenni a harcot sztoikus nyugalomnak álcázott közönyével és unalmával szemben. – Jó napot! Azt szeretném megtudni, hogy hol tehetnék bejelentést eltűnési ügyben – érdeklődött Gizike, öntudatlanul is az értelmes állampolgár álcája mögé rejtőzve. – Attól függ, asszonyom, miről van szó pontosan. Eltűnt személyek után csak negyvennyolc óra elteltével adjuk ki a körözést. Ki és mikor tűnt el? – Hát tulajdonképpen a párom, az a részeg disznó, vagyis egy része veszett el. Nyomtalanul! – tette hozzá Gizike, erősen hisztériás hangsúllyal az utolsó szót. A rend őre gondterhelten összeráncolta homlokát, majdnem megvakarta tar üstökét, majd elgondolkodva szemlélni kezdte az előtte álló teremtményt, mint egy absztrakt kiállítási tárgyat, melyről nem tudjuk eldönteni, hogy egy rothadásnak induló pockot vagy bombatámadás áldozatául esett toronyházat ábrázol-e. Szenvedett. Hirtelen nem tudta, valójában melyikük szellemi képességeivel is van gond, de végül ráeszmélt, itt és most, minden körülmény közt csak ő lehet a nyerő, a törvény szigorú szolgája, ki ráadásul nem holmi közönséges halandó – szerinte, mindennemű übermenschérzés nélkül, eredendően több az előtte álló asszonyállatnál – hiszen ő férfiból van. Kihúzta magát, majd rezzenéstelen arccal feltette a nagy kérdést: – Hogy érti, hogy a férje egy része veszett el? – Dehogy a férjem, mit sérteget engem, kinek kellene az a semmirekellő, még csak az hiányozna. Iszik, mint a gödény, de az az ő baja, mert így nem örökölheti Isten országát. Csak a párom. Néha. De most tényleg bajban van.  Ki kell adniuk a körözést, életbevágó, értse meg, elő kell keríteniük a protézisét. A felsőt, kicsit sárga, és az egyik oldalsó lepörcent, de az övé. – Talán érdeklődjön a talált tárgyak osztályán. Ez nem tartozik a hatáskörünkbe. – Á, ott már voltam, de hiába, elküldtek, de még a mentősök is. Tudtam, hogy nem fog nekem segíteni senki, mert irigykednek rám, utálnak, sunyi módon megkeserítik az életemet, mindenki, mert tudják, én valaki vagyok! Valaki. Tennem kell valamit, mert cselekedetek nélkül holt a hit is! De mit? Mit?! – Sajnálom, de nem tudok tanácsot adni. A viszontlátásra! – zárta le végül a rendőr a beszélgetést, mert már kezdte feszélyezni a másik puszta jelenléte, a kínos szituáció. Minden másodperc elteltével egyre tehetetlenebbnek érezte magát. Bármennyire igyekezett is, nem bírt visszaemlékezni, vajon kapott-e hasonló esetekre útmutatást, tanácsot, van-e szabály, megoldás, bármi, ami kapaszkodót nyújthatna neki, mit kezdjen ezzel a fura nőszeméllyel, aki szemlátomást nemigen akarja elhagyni az őrszobát.
   Gizike, mit sem sejtve a másik lelkében lezajló vívódásról, csak mondta, mondta megállíthatatlanul saját belső monológját, miközben rimánkodott, könyörgött, esdekelt, fohászkodott, majd mikor végre elhallgatott, azt a reményt ébresztve szellemi kínoknak alávetett rendőrünkben, hogy végleg kifogyott a szuszból, egy nagyot sóhajtott, majd mély levegővétel után, ezúttal új, erényes hangnemben korholt, vádaskodott, fenyegetett tovább.
Hogy mi volt az utolsó csepp a pohárban? Ki tudja. Talán a hatalmát vesztett Lucifer földi galádságaitól, a mennyország őrző-védő szolgálatát ellátó arkangyaloktól, a pokol bugyraiban üvöltöző elevenen elkárhozott rosszfiúk társaságának ígéretétől, a halált hozó Belzebub közeledtétől vagy egyszerűen csak az őt riogató Gizike eszelős tekintetétől ijedt meg a rendőr. – Fogja be a pofáját, és tűnjön a pokolba! – ordított rá a meglepett nőre. Gizike megsemmisülve, némán meredt a férfira, majd lassan curukkolva megindult az ajtó felé.
A forgalmas utcára kiérve hirtelen megtorpant. Merre? Hogyan? Miért? Csak a kérdések maradtak. Pár lépés után lerogyott az utcai virágosláda kőperemére, táskája mélyéről  előkutyászta a kis ezüstkeresztet, miközben folyamatosan zsolozsmázta: „Uram, ne fordulj el szótlanul tőlem, halld meg esedezésem, mikor kiáltok hozzád, mikor felemelem kezem az ég felé, ne számlálj engem a hitetlenek, gonosztevők közé, segíts meg, hallgasd meg esedezésem…”
    Lassan, észrevétlenül borította gyászfátylát az éj tündére a városra, utcákra, terekre, emberekre, kutyákra, macskákra és Gizikére. Egyre nyirkosabb, hűvösebb lett, de Gizike, elgémberedett tagjairól tudomást sem véve, minden tudatos elhatározás nélkül, hősiesen kitartott őrhelyén, és kiszáradt szájjal kántált. A nap végén a fáradt, elcsigázott rendőr már éppen hazafelé indult, amikor észrevette őt. Káromkodva kotorászta elő telefonját. Megtalálta a megoldást a nő minden bajára. – Halló?! – Felvették. Gizike sorsa megpecsételődött. Személyes végítélet. Nem kellett hozzá több, csak egy hívás és két pecsét.  Piros és kék.





 
Kapcsolódó linkek
· Több hír: Az Év Irodalmi Alkotása Pályázat 2008
· Több hír: szmit


Legolvasottabb hír ebben a rovatban:
Az Év Irodalmi Alkotása Pályázat 2008:

Ének az esőben

Hír értékelése
Értékelés: 2.91
Szavazat: 166


Értékeld ezt a hírt:

Kiváló
Nagyon jó
Jó
Átlagos
Rossz

Parancsok

 Nyomtatható változat Nyomtatható változat

Kapcsolódó rovatok

Az Év Irodalmi Alkotása Pályázat  2008

Ehhez a hírhez nem lehet hozzászólni.




Web site powered by PHP-Nuke
All logos and trademarks in this site are property of their respective owner. The comments are property of their posters, all the rest © 2005 by me.


Oldalkészítés: 0.15 másodperc