Mit szépítsük a dolgot, Dreával az utóbbi időben nem úgy mentek a dolgok, mint kellett volna. Az egyre több áttelepült miatt bevezetett hétnapos munkahét miatt alig maradt időnk egymásra. Másrészt ha jól akartunk keresni, a napi 10-12 órás munkaidő megkerülhetetlennek látszott. Amikor SMS-ben közölte, hogy ő is átköltözik a kibertérbe, mert ott olyan állást ígértek neki, amiről mindig is álmodott, először csak legyintettem. Aztán alaposan leittam magam, majd másfél napos látványos szenvedés után rácsatlakoztam egy általános keresőprogramra, hogy visszahívjam. Amikor a képernyőn az adatok pontosítása után is százezer Drea jelent meg, úgy tűnt: megsokszorozta a belépési jelet, hogy eltüntesse a nyomokat.
A kollégám egészen más véleményen volt.
– Lehet, hogy a barátnőd belépett a programba, de szerintem még idejében meggondolta magát. Egyszerűen megijedt. Ma már olyan tökéletesek ezek a virtuális életterek, hogy ha valaki egyszer megszerzi az áttelepülési engedélyt, többé nem jön vissza. Érted? Egy kicsit olyan, mintha meghalni menne az ember.
– Mit tegyek? – tördeltem a kezemet.
– Lehet, hogy a barátnőd belépett a programba, de szerintem még
idejében meggondolta magát. Egyszerűen megijedt. Ma már olyan
tökéletesek ezek a virtuális életterek, hogy ha valaki egyszer
megszerzi az áttelepülési engedélyt, többé nem jön vissza. Érted? Egy
kicsit olyan, mintha meghalni menne az ember.
– Mit tegyek? – tördeltem a kezemet.
– Menj el hozzá, s egy pohár jófajta vörösbor mellett beszéljétek meg a dolgot. Fiatalok vagytok még az átköltözéshez. Meg aztán valakinek a durvábbik valóságot is üzemeltetnie kell, nem igaz?
Felpattantam és szinte repültem Dreához. Ám a lány földszinti lakásának ablakából egy vadidegen pofa nézegetett kifelé.
– Antal Andrea? Soha nem lakott itt. Nem csak a lakásban, de még a lépcsőházban sem.
– Ez bizonyára tévedés. Drea nem szándékozott elköltözni.
– Nem tudom, ki az a Drea. Nem látja, mi van kiírva a csengőre? „Egon úr”.
Az ismeretlen bevágta az ablakot. Nem tudtam mit tegyek, sarkon fordultam, és azt mondogattam magamban, hogy megőrülni csak végső esetben. Elsétáltam egy közeli kocsmába, megittam két üveg bort, de nem lettem sokkal okosabb. Amikor már elég bátorságot éreztem magamban, hogy akár száz Egon úrral is szembeszálljak, elindultam. Tétován ácsorogtam a sötét lépcsőházban, egyik cigarettát a másik után szívtam, amikor az egyik lakó megszólított:
– Dreát keresi?
Boldogan bólintottam, és nagy kő esett le a szívemről. Az ősz hajú, fekete bőrkabátos férfi szimpatikusnak tűnt.
– Egy feljáróval odébb költözött. Tudja, a beázások miatt… Jöjjön.
És a lejáró felé mutatott. Egy pillanatig tétováztam, majd követtem a pincébe, ahonnét egy meglehetősen szűk lépcsősor vezetett még lejjebb. A legalsó szint egy ködbe vesző, hosszú folyosó volt, amit teljesen elárasztott a víz. Az ősz hajú felém fordult.
– Remélem, kedves barátom, hogy tud úszni.
– Igen, azt hiszem, tudok.
A pillantásában volt valami delejes, valami megmagyarázhatatlanul nem evilági.
– Természetesen arra most semmi szükség. Itt a ladikom, szépen átevezünk az összekötő folyosó túloldalára, és kész.
– Öööö... Nem akarok akadékoskodni, de...
– Akkor hát ne tegye. Üljön ide mögém.
Meresztgettem a szemem, és tényleg! A vízen ott ringatózott egy kis lélekvesztő.
– Kissé mintha korhadt lenne már.
– Rá se rántson. Az idők végéig kitart. Erre garanciát kaptam. De ne kérdezze, hogy kitől.
– Nem kérdezem.
– Rendben. Ja, és ne tegyen benne hirtelen mozdulatot. Indulhatunk?
Hűvös, dohos huzat csapott az arcomba. Megijedtem, és kiugrottam a ladikból.
– Most látni akarja a szerelmét, vagy sem?
Tompa, kongó hangokkal lett tele a folyosó. Mintha különböző vastagságú üres fémcsöveket ütögetett volna valaki.
– Maga... Honnét tud Dreáról?
– Drea? Nem tudtam, hogy így hívják. Csak azt, hogy egy csodálatos hangú énekesnő.
– Énekesnő? Drea? Nem mondja.
– De mondom.
Lassan, komótosan ültem vissza a ladikba. Útitársam azonnal elkezdett evezni. Hogy kissé eloszlassam félelmeimet, megpróbáltam folytatni a beszélgetést.
– Ne haragudjon, de kicsoda maga egyáltalán?
– Bocsánat, valóban, hiszen még be sem mutatkoztam. Ladikos vagyok.
– Én meg Pinczédi.
– Pinczédi? Hát ez jól összejött. Pince meg ladik.
– Tudja, min gondolkodom?
– Hogy miképpen lehet énekesnő az, akit maga még soha nem hallott énekelni.
– Igen, de gondolom, ez majd kiderül a maga idejében.
Aztán már csak az evezők csobbantak. Hirtelen sötét lett.
– Azon csodálkozom, hogy sehol egyetlen lámpa, én mégis mindent tisztán és élesen látok.
Ladikos felnevetett.
– Jegyezze meg, kedves barátom, hogy itt már egészen más törvények uralkodnak, mint amilyenekhez amott maga hozzászokott.
Amott? Ez félelmetesen hangzott.
– Az előbb belemerítettem a kezem a vízbe, és...
– Nem lett nedves. Az éteri folyadék már csak ilyen.
– Éteri? Egyáltalán, merrefelé tartunk?
– Mélyebb megértések felé.
– Én ennek inkább az ellenkezőjét érzem.
– Ne legyen türelmetlen. Most pedig kapaszkodjon, mert erősödik a sodrás.
Nem volt könnyű túlkiabálnom a zúgást és a morajlást.
– Még szerencse, hogy nem fulladhatunk bele ebbe a zavaros örvénybe.
– Hát ezt meg ki mondta magának?
– Csak gondoltam, hogy ha éteri, akkor...
– Ne szüljön hirtelen gondolatokat, inkább jó erősen kapaszkodjon!
A sodrás hirtelen lelassult. Virágillatot éreztem, valahonnét kellemes dallamok szűrődtek felénk. A lélekvesztő egy éles kanyar után kiért az alagútból, és egy óriási úszómedence vizén himbálódzott. Ladikos jót mulatott meglepett ábrázatomon.
– Nem ez lesz az egyetlen meglepetés. Amúgy pedig csukja be a száját, mert így roppant előnytelenül mutat.
– Ez valami szálloda?
– Szálloda? Hm. Ahogy vesszük. De most már szálljon partra ebben az Újvilágban amúgy Kolombuszosan, mert ha sokat késik, azt levonják a prémiumomból.
Óvatosan kiléptem a medence szélére.
– Magát ezért fizetik?
– Mondjuk így: jutalmaznak. De nem viszik túlzásba.
– Mindent köszönök.
– Szóra sem érdemes. Ez itt szemben egy liftajtó. A mínusz 66-on álljon meg.
Azt hittem, még sokáig integethetek Ladikosnak, de nem így történt. Az öreg úgy eltűnt, mintha ott sem lett volna. És valahogy a medencének is nyoma veszett. Csak a liftajtó maradt, meg a gomb, amit hiába nyomogattam. Ekkor megszólalt egy hangosbemondó.
– Figyelem! Figyelem! Gyorsvonat érkezik a harmadik vágányra. Az érkezőkkel, kérem, legyenek óvatosak. A történések idején harmadfokú gondolatriadó van érvényben.
Meglepetten hátrafordultam, és ami imént még úszómedence volt, hirtelen egy vasúti váróteremmé lett. Néhány közömbös arcú utas haladt el mellettem, bőröndökkel, csomagokkal felpakolva. Aztán valaki megveregette a vállam.
– Na heló-beló, Pala, öreg cimbora!
– Csöme?
– Személyesen egy személyvonatról. Te mit keresel itt?
– Hát ezt én is kérdezhetném.
– De most én voltam a gyorsabb. Amúgy fogadjunk, hogy nő van a dologban. Eltaláltam? Még mindig az a kövér Mónika?
– Nem, ez most egy karcsú Andrea.
– Drea? Érdekes! Az én barátnőmet is így hívják. Habár igaz, a világ tele van Dreákkal, csak meg kell találni az igazit. Amúgy én az Elméleti Hivatalba jöttem. És tudod miért? Továbbfejlesztettem a regényelméletemet, különös tekintettel az írók által le nem írt, elhallgatott részekre. Ha akarod, elmagyarázom.
– Nézd, erre a szövegre még a liftajtó is kinyílt.
– Akkor ne vaciláljuk egymást, hanem sürgősen szálljunk be.
Az ajtó kínosan lassan záródott.
– Hányadikra? Én csak ide a mínusz 44-re. Ne haragudj, de további részletekre most nincs idő. Majd legközelebb.
– Á, ez nem is olyan nagy baj. A kutyák jól vannak?
Talán nem is Csöme volt, akivel beszéltem, mivel a fickó fürgén kiszállt a mínusz 44-en anélkül, hogy válaszolt, esetleg elköszönt volna. A helyébe fürgén belibbent egy lány, aki nagyon hasonlított Dreára.
– Te vagy az?
– Igen, én Drea vagyok. És te ki vagy?
– Nem ismersz meg?
– Nem rémlesz, ugyanis rémesen rossz a memóriám. Talán mert harmadfokú gondolatriadó van érvényben, nem tudom. Jaaa..., te biztosan egy másik Dreát keresel, igaz?
– Igen. Most már úgy tűnik.
– Mi, Dreák olyan egyformák tudunk lenni. A tiéd milyen?
– Pontosan olyan, mint te.
– Jaj, nem úgy értem, ez természetes, hanem hogy mit művészkedik. Színésznő? Táncol? Fest? Esetleg rendez?
– Ladikos szerint énekel. Sőt! Egy csodálatos hangú énekesnő, így mondta.
– Ismerem. Drea a mínusz 66-ról. Nemrég érkezett.
– Én még sosem hallottam énekelni.
– Nehéz lesz elvinned innét. Az Ugye Bár főnöke igencsak sündörködik körülötte. De azért ne add fel. Legalábbis ne azonnal.
– Ne haragudj, de kérdeznék egyet s mást az itteni viszo...
– Talán majd legközelebb. Itt kell kiszállnod.
Egy végtelen nagy éjjeli bár kellős közepébe csöppentem. Halk zene, pohárcsengések, beszédfoszlányok, édes női kacajok fogtak közre, amikor rövid töprengés után leültem egy kis asztalhoz és odaintettem a pincért.
– Mit hozhatok, uram? Tudnám ajánlani esetleg a mandarinzselés párlatunkat. Jelenlegi dimenzióháborúnk legnépszerűbb itala.
– Döme! Te vagy?
– Jé! A Pala! Én hát, Palikám, kedves barátom. Már vártam, hogy mikor ruccansz át. De most nem érek rá beszélgetni, mert szolgálatban vagyok. Hozok egy Mandát és egy Dreát.
És már ment is. Alig néztem körül a füstös teremben, már vissza is tért, ígéretéhez híven egy Mandával és egy Dreával. A Manda mandarinital volt, sok vodkával és zselével, míg a Drea egy Drea az állítólagos sok-sok Drea közül.
– A nagybácsim unokatestvérének a sógora volt így. Amikor végül ide került, megállás nélkül kérdezősködött: mi az, hogy harmadfokú gondolatriadó? Mi az, hogy dimenzióháború?
– És mi lett szegénnyel? – érdeklődtem, de Döme helyett Drea válaszolt.
– Mi lett volna? Elmocsarasodott a környezete.
– Aha. Értem. Tessék?! Ez mit jelent?
– Ó, ezt csak mi nevezzük így. Elszegényedett.
– Gondolatilag kimerült. Mocsárlakó lett. De ne háborgasd!
– Jaj, eszemben sincs. Én tulajdonképpen Dreát keresem. Hát persze nem akármelyiket, hanem az énekesnőt.
Drea nevetett.
– Talán rosszat mondtam? Nem itt szokott fellépni?
– De igen. Három Drea énekel nálunk, ráadásul mindegyik csodálatosan. Én pedig táncolok. Majd megnézheted.
– Három Drea? És mindegyik énekel? Ez biztos?
– Most mit vagy úgy oda? Majd kiválasztod a sajátodat.
– Az Ugye Bár főnöke melyikért van oda?
– Mindegyikért. De lehet vele beszélni. Mondd, nem akartál meghívni egy italra?
– De igen. Mit parancsolsz?
– Egy remixelt pancs most jól esne, azt hiszem.
– Oké. Döme! Légy szíves remixelj nekünk egy pancsot!
A negyedik pancs után kezdtem rém rosszul érezni magam. Addigra már három Drea is fellépett, mind gyönyörű-bönyörű volt és tényleg kiválóan énekeltek. Fogalmam sem volt, melyik az enyém. A mellettem ülő kiadásuk pedig egyetlen kérdésemre sem válaszolt, helyette össze-vissza fecsegett mindenféle pletykát a körülöttünk ülőkről. Akkor rájöttem: ez lehet a harmadfokú gondolatriadó.
– Egyébként mi olyan különös a te Dreádban?
– Nem is tudom. Talán a gondolkodása. Az, ahogy beszél. Szavakat talál ki, hogy azt is elmondhassa nekem, amit a meglévőkön már nem is lehet.
– Ó, ez nagyon szép. Nagyon promantikus.
A zene ekkor hirtelen akadozni kezdett. Drea elsápadt, és egyhajtásra megitta a pancsot. Azután villámgyorsan az én poharam tartalmát is magába öntötte, miközben idegesen rándult egyet a válla. A hátunk mögött poharak, tányérok törtek, a csörömpölést rémült hangok harsogták túl.
– Mi ez a morajlás?! Földrengés?!
Drea felugrott és elkapta az ingem ujját.
– Most ne kérdezz semmit. Hasalj mellém a földre!
A populáris bárzene fennkölt komolyzenére váltott, mindeközben rémült sikolyok hasogatták dobhártyánk érzékeny drapériáit. A felfordulás fokozódott. Dreának vékony, fehér hab ült ki az ajkára, a szeme pedig úgy guvadt ki üregéből, mintha nem kapna levegőt.
– Kapaszkodj belém! – lihegte. – Még erősebben! És ne csukd be a szemed!
Még csak filmben sem láttam hasonlót. Minden és mindenki a fejét fogva vonaglott a földön, miközben a bár teljes bútorzata olvadni kezdett, mintha csokoládéból lett volna. A körvonalak, a színek és a formák egymásba folytak, miközben kellemetlen trágyaszagú eső verte egyre hevesebben az egész helyiséget, vagyis ami még maradt belőle.
Kellemetlen szédülés és hányinger fojtogatott, mindenütt lila karikákat láttam. Aztán Döme érkezett meg négykézláb, és cseppet sem tapintatosan a fülünkbe kiabált.
– Elég a pihenésből! Álljatok fel!
Engedelmeskedtünk, bár nekem a pihenésről teljesen más fogalmaim voltak.
– Pala, csak a padlót nézd, úgy nem szédülsz! Gyertek utánam!
– Még jó, hogy ilyen erős kezed van, hogy egyszerre két embert is ki tudsz húzni a slamasztikából – jegyezte meg Drea, nekem meg szívembe nyilallt, hogy ilyen elismerően nyilatkozik Döméről. Alaposan megizzadtunk, mire a hirtelen támadt ellenszélben elértük a lift ajtaját. Hátunk mögül hangos robbanások hallatszottak, szilánkok repültek mindenfelé.
Arra eszméltem, hogy ismét a vasútállomáson vagyok, ám ezúttal nem a váróteremben, hanem közvetlenül a sínek mellett. A formák visszanyerték állandó kerek és szögletes alakjaikat. Bár még eléggé hasogatott a dobhártyám, szinte jólesett a vonatfütty, a távolodó zakatolás, meg a jól ismert hangosbemondó érces hangját hallani.
– Figyelem! Figyelem! Gyorsvonat indul a második vágányról. A távozókat, kérem, ne érintsék. A gondolatveszély elmúlt.
Dömének még mindig lila karikák táncoltak a szeme alatt. Két tekintélyes ütéssel helyrepofozta magát, majd szégyenlősen ránknézett.
– A fenébe! Törölték a munkahelyemet! Legalább azt a dupla arrogancia-koktélt megihattam volna...
– El fogunk mocsarasodni, ha ez így megy tovább – mondta Drea, és felvett egy fényes széndarabot a sínek mellől.
– No, ahhoz nekem is lesz majd egy-két szavam! – követte példáját Döme, majd elkezdte befeketíteni a lány arcát. Drea szótlanul tűrte.
– Bocs, hogy közbeszólok, de amit az előbb átéltünk, az is a dimenzióháború része volt?
– Fejlődsz, apukám – morogta Döme elismerően, miközben figyelmét egyre inkább az egykor oly sápadt bőrű Drea átalakítása kötötte le. – Valahol a megcsontosodott földi régiókban azért imádkozott néhány hívő, hogy elvetemült embertársaik ne járjanak bárokba holmi kis énekesnőcskéket bámulni...
– ...és ne igyanak alkoholt, ne dohányozzanak, ne szórakozzanak, inkább éljenek szent és tiszta életet – folytatta a fekete bőrű Drea, majd a puha szénnel Döme arcát kezdte dörzsölgetni.
Hirtelen én is széndarab után néztem, de mivel a közelben egyet sem pillantottam meg, zavartan egyik lábamról a másikra álltam.
– És ez ilyen kihatással van erre az éteri világra, hogy elolvad tőle a bárszekrény és trágyalé szitál a gallérunk mögé?
– Igen – mosolygott Döme, miközben már széles hentesnyakán járt ide-oda a szén. – Egy nemesebb gondolat támadott meg minket és beletaposott a mocsárba. Az Ugye Bár törölve, mint egy számítógépes fájl. De nem baj. Idővel úgyis újraépítünk mindent.
– Most még arra feleljetek, hogy hol találom meg az én kis Dreámat?
– Azt hiszem, a szeméttárolóban – mondta Drea.
– Tessék? Vicceltek?
– Magyarázd meg neki, ha van kedved, én addig veszek itt a sarkon egy újságot – mondta Döme, és elsántikált új, fekete bőrében. Drea elhajította a széndarabkát.
– Mit magyarázzak ezen? Ma még sztár vagy, beléd vannak zúgva, holnap eltűnsz a süllyesztőben. A Dreákat a gondolat-bomba kisöpörte innét. Ezt a tartományt hívjuk mi szeméttárolónak. Ami persze nem helyet, hanem létminőséget jelent.
Nem nagyon volt kedvem tovább kérdezősködni, próbáltam megérteni, amit láttam és hallottam. Közben Dreával felültünk egy vonatra és vagy egy óra hosszat utaztunk. Meglepődve láttam, hogy az ablakból látható táj nem elsuhan előttünk, hanem egyhelyben áll, miközben folyton átalakul. Amikor kiszálltunk, az volt az érzésem, ugyanott vagyunk, ahonnét elindultunk. Jött is Döme az újsággal.
– Nocsak! A Dreácskánk hova lett?
– Ööö... Nem tudom. Az előbb még itt volt.
Dömének időközben rövid, fekete göndör haja lett és irreálisan lapos orra, fülében óriási karkötők csüngtek. Amikor észrevette, hogy megbabonázva bámulom, sietősen megigazította a nyakában csüngő krokodilfog-nyakláncot, és csak ennyit mondott:
– Unom már, hogy folyton ahhoz az énekeshez hasonlítanak.
Majd összeráncolta a homlokát és engem kezdett vizsgálgatni.
– Te? Te nem változol?
– De igen – hebegtem zavarodottan. – Főleg lelkiekben.
Látszott rajta, hogy erősen gondolkodik.
– Szerinted visszajön még Drea? – kérdeztem.
– Azt írja az újság, hogy a táncosnőket végül eldobják. Nem is baj. Ezek csak megvonatoztatják az embert.
– Megvonatoztatják?
Döme nem látszott különösebben boldognak, hogy egy újabb kifejezés jelentéstartalmát világíthatja meg előttem.
– Szóval, hogy is mondjam. Először úgy tesznek, mintha meglátnák benned a jó fejet. Te erre felbátorodsz, összehordod a világ legfrappánsabb meglátásait, mire ők ajakbiggyesztve bólogatnak, s mihamarabb kilépnek az életedből.
– Annyi baj legyen. Még szerencse, hogy közben nem jött a kalauz. És most mi lesz?
– Mi lenne? Átböngészem az álláshirdetést. Majd csak akad valami fekete munka. Gyapotszedés, cukornád, mit tudom én.
– Úgy értem, velem mi lesz?
– Ja, veled? Menj le a mínusz 99-ig. Ott tanyáznak a legelvetemültebb életforgatókönyvírók. Próbálkozz.
Talán nem is Döme volt az, akivel találkoztam, talán inkább egyfajta változata vagy töredéke. Mindenesetre úgy eltűnt mellőlem, ahogy csak a legjobb barátok tudják magára hagyni az embert. A liftajtó most sem akart kinyílni. Ekkor valaki hátulról a nyakamba ugrott, majd jól összecsókolt.
– Pala! Drágám! Hát eljöttél értem? Ó, ez nem lehet igaz!
– Drea? Te vagy az? Tényleg te?
– Hát nem ismersz meg?
– Tudod, itt mindenki egyformán Drea, és én...
– És nem ismernél meg akár ezer közül is? Ostoba!
– Drea! Várj! Hová mész? Megmagyarázom!
– Te elektronikus hulladék! Takarodj a szemem elől!
Talán a „megmagyarázom” lehetett a jelszó, mert a liftajtó ugyanúgy kinyílt, mint amikor Csöme akarta megmagyarázni továbbfejlesztett regényelméletét. Mindenesetre gyorsan beléptem a liftbe, hiszen aki így beszél velem, mégsem lehet az igazi Drea. A lift a mínusz 77-en állt meg, az ajtó kinyílt, és én egy szállodai szobában találtam magam. Csengett a telefon, és mivel senki sem volt a közelben, felvettem.
– Szia, Palikám! Itt Sanyi az Új Irodalmi Közlönyből. Örülünk, hogy jelenléteddel mégis megtiszteled az Irodalmi Világkongresszust. Vacsoráig helyezd magad kényelembe.
– Úgy érted, ez az én szobám?
– Úgy bizony. Vacsora után a könyvbemutatód közvetlenül Csömény Attila regényelméleti fejtegetései után következik. Aztán hajnalig tart majd a hallali.
– Csöme? Itt a Csöme fog fejtegetni?
– Hát persze. Soha életében egyetlen könyvet sem olvasott, mégis forradalmasítani tudta a regényfrekvenciák retrográd fibrillációját. Hát nem fantasztikus?
– De, határozottan az. És nekem mi lenne a feladatom?
– Az új regényedet, az Elektromos Orfeuszt kéne néhány szóval bemutatnod. Amúgy gratulálok, elképesztő siker!
– De hiszen azt még meg sem írtam. Csak a fejemben volt kész a vázlata, és ha jól tudom, arról sem beszéltem senkinek! Illetve... Egyszer álmomban Csömének és Dömének.
– Ne viccelj! Itt tartom a kezemben. Pihenj egyet!
Ez felvillanyozott. Elolvasni egy olyan regényemet, amit még meg sem írtam! Itt még ez is lehetséges! Apró kis slágerek dallamát fütyülve teleengedtem a kádat forró vízzel egy frissítő fürdő reményében. Ekkor váratlanul belépett Drea, akin egy szál ruha nem sok, annyi sem volt. Már nem jöttem zavarba. Egy Drea a sok közül, na és? A kölcsönt most visszakapja. Úgy terveztem, alaposan megvonatoztatom.
– Pala! Ó, mennyit kerestelek, ha te azt tudnád! – mondta őszinte örömmel, és beült mellém a kádba. A mozdony készen állt.
– Szerencsére találkoztam Dömével, aki rendkívül boldog volt, hogy sikerült állást találnia egy szellemfényképésznél. Ő igazított útba.
– Tehát te vagy az a Drea, akit keresek – mondtam, és közelebb húztam magamhoz.
– Én vagyok az, és ezt rögtön be is bizonyítom.
Hát igen, teljesen meggyőző érvei voltak, s bár nagyon kellemes kis vadmacska volt, csak azt sikerült bebizonyítania, hogy mégsem ő az igazi Drea. Ezt a végén közöltem is vele. Oroszlánkönnyeket hullatott az illatos fürdőhab közé.
– Nem én vagyok? Pedig azt hittem... De hát nekem kell lennem! Én úgy emlékszem.
A szemébe néztem, jó mélyen és szuggesztíven, de valami baj lehetett azzal a tükörrel, mert sehogyan sem sikerült benne megpillantanom önmagam.
– Emlékek, gondolatok, maradandó értékek a könyökkel egymást sárba taszigáló, folyékony dimenziók között? Na nem!
– De miért nem? Miért?
– Sok mindent tudsz rólam, Drea, de valahogy... Szóval mégse eleget. És egy kicsit másképpen ölelsz, mint ő. Félre ne érts: nagyon jól, csak éppen egy leheletnyit másképp.
Ekkor váratlanul kivágódott a fürdőszobaajtó, és belépett Egon úr.
Egy kissé fiatalosabbnak nézett ki, amint akkor, amikor az ablakban könyökölt. A haja még nem őszült kétoldalt, nem kopott meg a feje tetején, de a tokája és a vészes tempóban süllyedő és emelkedő vastag szemöldöke szemernyit sem változott.
– Hát ez nem lehet igaz! Megint maga?!
– Érdekes! – mondtam. Próbáltam viccesre venni a figurát, egy maréknyi fürdőhabot fújtam a szemébe. – Nekem is pontosan ez jutott az eszembe!
Fújtatni kezdett, bár még nem mozdult.
– Na ide figyeljen, maga nehézfelfogású kakadu! Ezt a szemtelenséget már nem tűröm.
– Elárulná, hogy mégis miről beszél?
– No nézd csak! Betelepszik a szállodai szobámba, lubickolgat a fürdőkádamban, elcsábítja a barátnőmet és még magának áll feljebb?! Most mit néz ilyen értetlenül?! Nem látja, mi van ráhímezve arra a kockás fürdőlepedőre?!
Nem láttam, de sejtettem. Mint ahogy azt is, hogy a feldühödött Egon úr ezúttal a tettlegességhez is elfajulni kíván. Drea – a jelek szerint Egon úr barátnője – nagy sikoltozással kiugrott a kádból és elfutott.
– No, most a nyakad köré tekerem a vízcsapot.
Nem tudta megtenni. No nem azért, mert időközben jobb belátásra tért volna, hanem mert nagy dübörgéssel rázkódni kezdett a fürdőszoba, és több kilós trágyadarabok potyogtak a fejünkre. Valahol biztosan misét celebrálnak, amelyben mélyen elítélik az erőszakot, ez volt az utolsó gondolatom, aztán elvesztettem az eszméletemet.
Arra ébredtem, hogy valaki rázza a vállamat. Az első, ami eljutott a tudatomig, az irtózatos hangzavar volt. Recsegés, ropogás, jajgatás, sóhajok mindenfelé, ám hiába meresztgettem a szememet, csak kavargó, lila ködöt, és erős, csípős bűzt éreztem. A ködből lassan kibontakozott Ladikos arca.
– Menjünk innen – mondta. – Ez a szint sürgősen javításra szorul.
Engedelmesen kikászálódtam a romok alól, amelyek először úgy néztek ki, mintha valódiak lennének, por, homok, tégla- és vakolatdarabok, betontörmelékek közt szédelegtünk. Percekkel ezután minden nyúlóssá, ragacsossá vált, s a feltámadt szél alaposan összemocskolta a ruhánkat a cseppfolyóssá váló, bűzös masszával.
– Nem nőtt a szívemhez ez a szint – jegyeztem meg, de aztán megbántam, mert a szél a számba is belefújt egy keveset abból a kesernyés masszából. Az íze leginkább a penészes csokoládéhoz hasonlított.
– Talált, süllyed – mondta Ladikos.
– Tessék?
– Jól eltaláltad, ez egy ilyen megbízhatatlan szint. És most süllyed. Szerintem már -79 is lehet.
A bájos lassúsággal elénk lebegő betontömböket kísérőm játszi könnyedséggel tolta félre az útjából, míg egyszercsak ott magasodott előttünk a lift. Ladikos csak rátette a kezét az ajtóra, már be is léphettünk. Félszemmel láttam, hogy a -99-et nyomja meg.
– A legelvetemültebb életforgatókönyvírók? – kérdeztem.
– Figyelmeztetnünk kell őket a közelgő veszélyre.
Az ajtó szinte azonnal kinyílt, mi pedig beléptünk egy a hatvanas évek sci-fi filmjeit idéző óriási vezérlőközpontba, ahol halványpiros kezeslábast viselő, 20 és 30 közötti férfiak és nők ültek műanyag fotelokban, számítógépek képernyőit bámulták meredten, néha lenyomtak egy-egy gombot, máskor őrült kopácsolásba kezdtek. Érkezésünkre az egyik fickó felállt az asztaltól, és Ladikos elé sietett.
– Még nem tudtunk a végére járni a problémának. Túlságosan összekuszálódott minden. Már most óriásiak a veszteségeink.
Ladikos az óriási faliképernyőre pillantott, amelyen egy nagyváros körvonalai bontakoztak ki.
– Az új század elején a világ népességének már csaknem a fele városlakó – mondta Ladikos felém fordulva, de látszott rajta, hogy közben valamin erősen töpreng. – Az összezártság, a természettől való elszakadás, a megélhetésért folytatott küzdelem felőrli a lélek vele született törekvését a harmóniára. A zaj, az állandó változás, a számtalan módon megnyilvánuló félelem miatt nyomasztó a stressz, ami testileg és lelkileg is beteggé tesz mindenkit.
– Nem bírjuk tovább egyensúlyban tartani a diszharmonikus erőtereket – tette hozzá a fickó, és szúrósan a szemembe nézett, de miután látta, hogy semmit sem reagálok, ismét Ladikos felé fordult. – Volt ugyan néhány törekvés...
Itt elhallgatott. Hát persze. A kudarccal senki sem szeret dicsekedni. A faliképernyőn pontosan látható, hogy néhány nagyváros romba döntése még nem hozta meg az általános igényt a változtatásra.
– Kellett nekünk bevetni a legjobb ügynökeinket! – dörmögte Ladikos, és bosszúsan legyintett. – Most viszont fedezékbe kell vonulnunk. Omlik a -77-es. Nemsokára itt lesz a főhullám. Ahogy átvonult felettünk, és újraindítottuk a főbb programokat, valaki tegye majd rendbe.
A fickó kicsit elsápadt, látni lehetett rajta, hogy a legkevésbé sincs ínyére a dolog. A zsebéből ezüstsípott vett elő, teli tüdőből megfújta. A hatalmas teremben mozgolódni kezdtek az emberek, s a gépüket ki sem kapcsolva, fegyelmezett sorokban indultak el a vészkijárat felé. Amikor egyedül maradtunk a helyiségben, a faliképernyő villogni kezdett és lilára váltott.
– Mi nem bújunk el? – kérdeztem Ladikost.
– Nem fog történni semmi különös. Itt biztonságban vagyunk. A falak gondolatcsapdákkal vannak átitatva. Egy kis remegést fogsz érezni, meg esetleg egy kiss forróságot, ennyi az egész. A többiek is inkább csak kifújják magukat.
– Amúgy, ha szabad kérdeznem, min dolgoznak ezek ilyen serényen?
Ladikos felnevetett.
– Hogy min dolgoznak? Hát ez jó kérdés! Nehéz lenne a választ egyetlen jól érthető mondatba összesűríteni, de ha mégis megpróbálnám, így hangzana: saját magukon.
Ekkor az egész terem alig észrevehetően vibrálni kezdett. A kontúrok kissé elmozdultak, érezhetően megnőtt a zümmögés frekvenciája és a terem hőmérséklete. Az egész fél percig sem tartott, és egyáltalán nem volt kellemetlen.
– Megmagyarázom – mondta Ladikos, mert látta, milyen arcot vágok. – Például, amikor az interneten elküldök egy levelet. Elküldöm, mégis ott van az „Elküldöttek” címszó alatt. Akkor mit küldtem én el, ha egyszer ott van?
– Egy másolatot.
– Na látod. A +100-ról sem lép ki senki soha egy percre sem. Aki helyette ténykedik ott megszáradt fényruhában, csak afféle „másolat”, ha úgy tetszik.
– És az én másolatom most hol van? Azaz... Én az eredeti vagyok, vagy a másolat?
– Te mindig az eredeti vagy és ugyanúgy mindig a másolat is.
– Ezt nem értem.
– Nem baj – mondta Ladikos, és leült az egyik gép mellé. Leütött néhány gombot, mire a képernyőn egy izzó fénygolyó jelent meg.
– Ez itt a teremtett világ – mondta. – Persze ne úgy képzeld el, hogy valaki kilépett belőle, és lefényképezte. Most rákeresünk magunkra... Így ni.
A fény sötétedni kezdett, átment szürkébe, aztán feketébe, végül még a feketénél is sötétebb színbe, de annyira, hogy a képernyő közepén egy őrülten pörgő és forgó tölcsér keletkezett, amelyben valahol mélyen, alig láthatóan villogott két kis narancssárga pont.
– Látod? Ott vagyunk!
Ekkor arra lettem figyelmes, hogy körülöttünk szépen lassan megtelik a vezérlőterem. Az emberek hangosan beszélgetve és élcelődve, ráérősen visszaballagtak gépeikhez, majd leültek a képernyők elé. Arcukon meglehetősen nagy nyugalom és elégedettség tükröződött, mintha éppen most laktak volna jól valami finomsággal, és ittak volna rá egy csésze teát.
Annyi, de annyi kérdésem lett volna, hogy hirtelen hasogató fejfájást éreztem. Feszítettek belülről a hallottak. Ladikos felállt, átadta a helyét a gép eredeti tulajdonosának. Az beírt egy rövid számsort, és rögtön egy pincekocsma képe jelent meg a képernyőn. Majdnem felkiáltottam izgalmamban. Azonnal felismertem a helyet: a Rezgő Nyárfalevélhez címzett borozó belseje volt. Kisvártatva Csöme és Döme arca úszott a képbe. Én nem voltam a közelben. Ezek ketten egymást ugratták.
– Fogadjunk, hogy nem mered rádönteni a könyvére a vörösbort!
Csöme laposakat pislantott.
– Meg is érdemelné a bitang, mert nem lehet vele inzultál... Izé, konzultálni a regényemlék... regényelmék... emléleti dolgaim ügyében.
– Most rádöntöd vagy nem? – vihogott Döme. – Ha rádöntöd, én felhívom az éppen aktuális barátnőjét, a gyönyörű-bönyörű Dreácskát, hogy a szíve válaszol... Választottja alkoholikus kómában várja a felmát... feltármadást.
Ezen jót röhögtek, majd Csöme közelebb húzta magához a könyvemet, Döme pedig a telefonja után nyúlt.
– Szerinted van itt lent szignál?
Ekkor Ladikos vállamra tette a kezét, és bocsánatkérő mosollyal jelezte, hogy amit teszek, nem ildomos. Felpillantottam, és tényleg: a közelben ülők megrovó tekinteteket villantottak felém. Elléptem hát a gép mellől, és követtem Ladikost a liftbe.
– Minél többet tudok, annál kevesebbet értek – sóhajtottam.
– Ezen könnyű segíteni. Felejts el mindent.
A -111-en álltunk meg.
– Neked most itt van dolgod, nekem máshol – mondta és kituszkolt a felvonóból. – Ha pedig nem találkoznánk soha többé, annak minden bizonnyal nyomós oka lesz.
Egy nagyon kellemes kávéházban találtam magam. A teremben félhomály uralkodott, lámpa csupán az apró kis pódiumon égett, ahol – mikrofonnal a kezében – Csömény Attila éppen regényelméleti fejtegetései közepén tartott. Gyorsan leültem az egyetlen szabadon hagyott karosszékbe, s magamhoz intettem a pincérnőt.
– Valami erőset kérnék vodkával.
Drea megértőn bólintott.
– Ez a retrográd fibrilláció nem túl érdekes, ugye?
– Nem tudom, még nem volt érkezésem belehallgatni.
Csöme mindeközben egyre jobban belelovallta magát a mondókájába. Felugrott a pamlagról, szeme kidülledt, arca ijesztő pírban fürdött.
– …arra a következtetésre jutottam, hogy az íróknak egyszerűen nem szabadna írniuk! Miattuk vágnak ki annyi fát, miattuk nem halljuk mi a belső hangot! A regény, ami valójában záptojás, és a mi arcunkba hullik, gyakorlatilag régen halott…
A közönség hangosan éljenzett. Drea meghozta a kért italt, amit egy laza csuklómozdulattal fel is hörpintettem.
– Gyere ide, a pult mögé, én sokkal érdekesebb elméletekbe avatlak bele – lehelte Drea csábosan. Lassan felemelkedtem a fonott székből, mire Csöme elkiáltotta magát a pódiumon:
– Ott egy író! Éppen menekülni akar! Utána mindenki!
És felém fordította a reflektort, jót kacagva saját tréfáján. A tömeg, aki eddig is itta minden szavát, és most komolyan részeg volt tőle, egy emberként felhördült, majd különféle tárgyakat kezdett felém dobálni. Üvegpohár, hamutartó… Ennek fele sem volt tréfa, Drea mellé kuporodtam a bárpult mögé, és olyan szapora káromkodás hagyta el az ajkamat, hogy magam is meglepődtem.
– No, ezt nem kellett volna – kiabálta a fülembe Drea. – Ez a leglabilisabb szint. A hülyeség és a kóklerség tartja egyben, de te most nagyon komolyan gondoltad, amit mondtál.
Mindennél erősebb talajhullámzások, fülsértő recsegések és ropogások után a már jól ismert kavargó, lila köd és csípős bűz következett. Magam sem tudom, hogyan botorkáltam el a liftajtóig, talán egyre nagyobb jártasságra tettem szert a különféle veszélyhelyzetek kezelésében, talán az életösztön hajtott, egy biztos: tele volt a hócipőm az egésszel.
„A +100-ról nem lép ki senki soha egy percre sem” – jutott eszembe, amit Ladikos mondott. No, ha van ilyen szint, akkor mi a csodát keresünk mi a -99-en meg a -111-en?
Bepötyögtem a megfelelő helyre a számot, és a lift valóban megindult felfelé. Nagyon elégedett voltam magammal. Könnyű kis dallam fütyörészésébe kezdtem, amit csak akkor szakítottam félbe, amikor a lift nagyon határozottat döccent, megállt a nullán, és semmiképpen sem volt hajlandó feljebb vánszorogni.
Az ajtó kinyílt, és velem szemben egy portásfülke bontakozott ki a fehér ködből. A portás álmos szemekkel bámult rám, majd megkérdezte:
– Tetszik parancsolni?
– A plusz századikra szeretnék – dadogtam rákvörösen.
A fickónak először elkerekedett a szeme, vadul beletúrt a szakállába, megrázta a fejét, majd elmosolyodott és a telefon után nyúlt.
– Főnök, itt van egy ürge, magát keresi – és mire kettőt pislanthattam, már a kezembe is nyomta a kagylót. Aztán kihajolt a kis ablakon, úgy suttogta:
– Kapja össze magát, fiam, mert most nem akárkivel fog beszélni. Tudja, élő ember nem láthatja az ő valódi orcáját, és a hangja is… Hm. Hegyek omlása, vízesések zubogása.
Olyan páni félelem kapott el, hogy majdnem eldobtam a telefont.
– Istenem… – szaladt ki a számon.
– Személyesen – szólt bele egy nagyon ismerős hang. – Azt akarom mondani, hogy én is változom, s nem vagyok haragtartó, de sajnálattal kell közölnöm, hogy nem úgy vannak a dolgok, ahogy azt Móricka elképzeli…
És egy jóízű, igazán szívből jövő kacagás követte szavait.
Ijedtemben messze hajítottam a kagylót. Rájöttem ugyanis, kinek a hangját hallom. Hegyek omlása, vízesések zuhogása, tranzisztorok recsegése, ablakok nyikorgása, semmi mással össze nem téveszthető földöntúli orgánum…
– Egon úr!
Térdre zuhantam, mire megnyílt alattam a lift padlója, és én pörögve, sírva és röhögve zuhantam bele a sötét, végtelen aknába. Egy hatalmas nagy tenyér viszont csakhamar elkapott és gyengéden talpra állított. Ha már itt vagyok, gondoltam, megkérdezem, ami böki a csőrömet.
– Miért felejtetted el Dreát?
– Nem felejtettem el – jött a válasz. – Éppen ellenkezőleg. Több is eszembe jutott belőle.
– Ezt nem értem – mondtam.
– Én sem – hallottam a szavakat egy kis idő múlva. – De annyit elárulhatok, hogy végül is minden Csöme regényelméleti fejtegetései miatt történt.
Erre már elkapott a düh.
– De hiszen az egy nagy hülyeség!
– Lehet, de nekem tetszik.
– Megkérdezhetem, hogy én most hol vagyok?
– Meg, de azt nem várom el, hogy meg is értsd. A +100-on vagy.
– Mikor történik mindez?
– Mindig. Mi itt fenn nem keretek közt élünk, hanem állandó szétsugárzásban. Porcikáink útnak indulnak, s mikor visszatérnek, információt hoznak magukkal. Kilégzés… Belégzés… Kilégzés… Belégzés…
Aztán már nem hallottam mást, csak a saját ziháló tüdőmet.
– Na végre, hogy visszajöttél! – mondta egy férfihang, amikor szédülő fejjel kiléptem a keresőprogramból. – Van egy jó és egy rossz hírem. Melyikkel kezdjem?
Nem szólaltam meg, csak intettem, hogy nekem mindegy. A kollégám átnyújtott egy pohár vitaminos löttyöt, mert tudta, hogy ilyenkor az segít, aztán megveregette a vállam.
– A rossz az, hogy másfél órával túllépted a limitet. Meg fognak büntetni egy szép kis összegre. A jó pedig… Drea keresett telefonon. Azt mondta, meggondolta a dolgot. Hé, most meg miért vágod földhöz a poharat? Hát nem ezt akartad? Mázlista!