SZLOVÁKIAI MAGYAR ÍRÓK TÁRSASÁGA

Szerethetlek még?
(a maradás)

Szerethetlek még tavaszi margaréta,
én, vadvirág-aszkéta, kit csontig öl a rét,
gyilkolva tövét minden lángszirmú jómnak? –
Aszott árkokba szórnak, mint a jó köpetét...

Tudhatom, mondd, vajh, friss virágod kibontva,
ebben a vad, otromba világban mint vagy épp?
- Gazok marta kép! - Rád sehol nem találva
testem gúzsba dől; már ha dőlhet így, hála képp.

Nem látod, kicsi, tavaszló margarétám,
miképp öldököl, némán, minden fekete vád
s lomb nem óv, se ág, rút párák türemkednek,
összeállnak érvhegynek; nyuvadjon pille-szád…?

De te szólj, csak csengj, csacsogj a völgy szívébe
és fond, hűs rétek éke, bibékből bájdalod,
s danold: nem hagyod por-selymed gyomba hulljon,
hiszen minden úgy ujjong, míg bíznak nappalok.

Vágy s tűz ez itt, nem nyűgök meztelensége,
izzó, mennyei cséve mit felcsavar a nap,
s hol e-föld tapad, a lét iszonyusága,
sík vonzatok husángja, hitünkbe vért marat...

Szerethetlek...? Zsongd, tavasz-szép margaréta!
Hisz’ már az ősz, e léha, ficánkol, kavarog,
s vak, bősz viharok birokja nyomja vállam;
tavaszból ősszé váltan... úgyis beléd halok!

Gyönyörországi capriccio
(a számadás)

Álmot látni… álmok nélküli ingoványban
fetrengve igazság-becsapás körforgatagában
torz mosolyokból fonatni lélekkosarat
panaszt kínt leteremtést belegyűjtve
cipelni bűzlő messzi trágyadombok felé
hogy beleszakad derék és tompor és gerinc
de gyűljön ott senkinek a sok hulladék...
Ébredezni…
Ébredezni… szegényen gazdag csökevénnyel
védőoltások elleni rég lejárt vénnyel
aláaknázni a föld összes anya-patikáját
ha robban a fal szaggasson minden tégla
apró cafatokká ne is legyen páncél-mellkas
mert ha nem emelheti szeretve semmi szív
minek a bordáitól megfosztott büszkeség...
Ébren lenni…
Ébren lenni… átvasalgatva rongyruhákat
megizzadt holnapokra húzni pöttyös alsógatyákat
beleengedni az összegyűlt népürüléket
hadd fulladjon önmaga barna fenéjébe
elvégre csak ott érezheti szagát otthon
hol orr-szagtalan és hat-ártalan az égtelen ég
hol nem nyílik bicska semmi réteken...
Elfáradni…
Elfáradni… pihenni is csak nagy sebtében
fortyogó munka-dolog-feladat keverékben
amíg más potyanektárokat öntöz lefolyókba
mint elrendelt mámorok mozaikvetületeként
kígyózó véges sorskiosztottság poshadékja
ambróziáktól illatozó sebző aranyérből fejtett
vak Moirák sebtében font mintamentes vásznán…
Elaludni…
Elaludni… akkor álomból van az álom
lehet vad csárdást járni örök örömbálon
s földbe dögönyözni mindent mi oktalan
hazugságok adótlan hatalmú számadása
tudni hogy mégse mézet vizel a fenyves
s a gyönyörök fénypompás pazar termeszvára
önfaló bogarak begubózott imágóival teli….
Álmot látni…

Nagy hegyek romjában
(a megadás)

Apám, mondd, miért kell folyton nyelnem?
Kemény, keserves ez a falat!
- Egyél csak, mondod. Ám, mit lenyeltem,
gyomrom mélyén nyers romot marat,

fogam repeszti, elszívja nyálam,
szennyek ormaként, nézd, rám szakad,
s mint riadt napok, ősi magházban
zárul mindenre; halállakat!

Hogyan értsem, mint kell fuldokolva
muszájból nyelni ily rendeket,
görcsökben nézni, míg felkarcolja

éjnek gránitja a méz-eget…,
hegyek romjának kőfaló foglya,
apám, a te vájt sorsod leszek?

S anyám, te tudod, miért szaggatják
beleim ennyi rög-darabok?
Koplalni hagysz, lám, mert kosz-óhaj rág

sziklamenümbe nyűgmaszlagot
s forrón titkolod az éh hatalmát -
Mondd, hát halandzsák érve a jog?

Pedig nem, nem volt mindig ily mállott,
tört kövek halma főételünk -
emlékszel, anyám? Zöld nektárt rágott
nem is oly rég a szomszéd velünk…

S míg a messzeség virágokká hull,
míg másokért kél szép reggelünk,
addig, fuldoklók, mi, koldusságul,
apám, anyám, kik tápja leszünk…?

Pogány fohász
(a ráadás)

Adjon az Isten minden jót!

Annak, ki fülén zaj hangzott
adjon az Isten harangot,
rézhangját óvják angyalkák
akik a mennyet elhagyták.

Annak, ki arcán pír kötött
adjon az Isten szót, ötöt,
öt szava mellé száz mákot
lakassa jól a világot.

Annak, ki öklén bilincs lett
adjon az Isten kilincset,
nyitogassa ki kaláccsal
azt, ki ördöghöz babát csal.

Annak, ki hasán tó fakadt
adjon az Isten tonhalat,
ússzon el vele hajnaltájt
ő legyen az, ki hallal hált.

Annak, ki állán szőr serkent
adjon az Isten szép reggelt,
napjait kösse csokrokká
hulljanak csillag szirmok rá.

Annak, ki hátán domb hasadt
adjon az Isten jó vasat,
acéllá eddze, marokkal,
vetekedjen a jajokkal.

Annak, ki talpán ős lépett
adjon az Isten bőséget,
kalászost, almást, kenyerest,
ne ölelhesse, aki rest.

Annak, ki fején haj maradt
adjon az Isten madarat,
szárnyait fesse fehérre,
ha elszáll, váltsa reményre.

Annak, ki ujján köröm jött
adjon az Isten göröngyöt,
göröngye mellé szelencét
tömködjön bele szerencsét.
…
Annak, ki térdén gyerek ül,
adjon az Istent, remekül,
szabja át kövér pogánynak
fohászból megkelt kovásznak!

Végfohász:
Pogánynak, akit eltemet,
adjon az Isten engemet;
temetve hitem sarat hoz,
ölelhetem majd magamhoz.

Ámen!