Üdvözöl a(z) SZLOVÁKIAI MAGYAR ÍRÓK TÁRSASÁGA!
Hungarian Slovak 
 FŐOLDAL | TAGJAINK | ALAPSZABÁLY | TISZTSÉGVISELŐK | DÍJAINK | ELÉRHETŐSÉGEINK | SZPONZORAINK |
Opus - szlovákiai magyar írók folyóirata
Arany Opus Díj - főoldal
Jócsik Lajos-breviárium
Díjazottak
Szociális Alap
Opusonline
Szolgáltatások
· Híreink
· Rovatok
· Irodalomórák
· Rendezvények
· Pályázatfigyelő
· Kritikák
· Köszöntők
· Könyvajánló
·Fiatal Írók Köre
· Fiatal Írók Rovata
· Arany Opus Díj
· Jubilánsok
· Hazai magyar Lap-és Könyvkiadók ajánlata
· Képgaléria
· Emlékhelyeink
· Rólunk írták
· Hírek archívuma
· Linkajánló
· Keresés
· Jelentkezési lap
·Választmányi határozatok
Naptár
November
Vas Hét Ked Sze Csü Pén Szo
  1 2 3 4 5 6
7 8 9 10 11 12 13
14 15 16 17 18 19 20
21 22 23 24 25 26 27
28 29 30  
Szavazás
Mit gondolsz a weboldalunkról?

Nagyon jó!
Elég jó...
Nem elég jó...
Nagyon rossz!



Eredmények
Szavazások

Szavazat 28617
Linkajánló
 Év Irodalmi Alkotása: Elkésett vallomás

Az Év Irodalmi Alkotása Pályázat  2008Tizenhatos számú cella a női fegyház jobbszárnyán.
Lakója: (Kádárné) Gál Mária.
Kora: 43 év.
Büntetése: életfogytiglan.
Bűne: gyermekgyilkosság.

De Gál Mária nem az újszülött gyermekét ölte meg, hanem a felnőtt, 17 éves, terhes lányát. Vagyis két életet oltott ki egyszerre!
Amikor az újságok foglalkoztak az üggyel, engem annyira megrázott ez a nem mindennapi eset, hogy elhatároztam, engedélyt kérek a fegyház igazgatóságától és ha Gál Mária is beleegyezik, riportot írnék belőle, vagy elbeszélést, novellát, esetleg regényt is. Az igazgatóságtól az engedélyt megkaptam, de Gál Mária nem adta a beleegyezését, hogy kiteregessem az elrontott életét... Abba kellett hát hagynom, de soha nem ment ki az eset a fejemből és amikor hónapok múlva levelet kaptam a börtönből, Gál Máriától, hogy mégis beleegyezik élettörténete közlésébe, nagyon megörültem.
Így most itt ülök a kintről ránkzárt ajtójú cellában, szemben Máriával, aki nagyon meglepett engem már a külsejével is. Én egy erős, tagbaszakadt, durva-vonású nőre számítottam, de Mária vékonyka, szőke, szép, finom vonású és valósággal kislányos a korához képest. Hogyan tudta ez az asszony „azt” megtenni és miért?! De hiszen azért ülök most itt és hallgatom, ahogy Mária beszél, hogy megtudjam, hogy feltárja előttem keserű életét:
– Falun születtem, nőttem fel és laktam mindig. Falun még most is megvan az a szokás, hogy szegény fiú szegény lánnyal, a gazdag gazdaggal házasodik. Az én fiatalságom idejében pedig még sokkal inkább megvolt. Szép lánynak számítottam, többen is akartak feleségül és ott rontottam el az életemet, hogy én a „falu törvénye ellenére” egy gazdag fiúba, Máté Péterbe szerettem bele! Annyira, hogy soha mást nem tudtam rajta kívül szeretni, öt szerettem egészen holtáig. Mert most már nem él. Szeretett engem ő is, persze, nagyon szeretett, de talán mégsem eléggé, mert oltárhoz mégis a gazdag és szép Bán Klárit vezette helyettem, nem mert szembeszállni szülei akaratával, amikor azok kitagadással fenyegették. Annyira mégsem szeretett! Erről a Bán Kláriról tudta az egész falu, hogy egy szegény fiút, Kós Lacit szereti, dehát úgy látszik, hogy ez a szerelem sem állta ki a próbát a szülei akarattal szemben. Ők ketten hát összeházasodtak, nemsokára gyermekáldás – egy kisfiú, Péterke – tette házasságukat még szilárdabbá, én pedig olyan lettem, mint az élőhalott és azt hittem, hogy soha nem támadok fel. Nem jártam sehová, fel sem öltöztem szépen, annyira nem volt életkedvem. Férjhez pedig, azt hittem, hogy sohase megyek, mert még évek múlva se tudtam senki másba beleszeretni. Pétert tudtam szeretni csak, azután is, amikor elhagyott!
Hanem az élet megy tovább – ahogy mondani szokás –, és négy év múlva mégis férjhezmentem Kádár Pistához, egy „hozzámvaló” szegény fiúhoz, aki nagyon szeretett engem, jó természetű, dolgos fiú volt, meg igazán csinos is. Én is szerettem őt, de csak barátilag, de azt hittem, hogy majd összetörődünk a házasságban, hiszen olyan rendes, csinos fiú, mások is voltak már így, Bán Klári is hogy elfelejtette nagy szerelmét, Kós Lacit és Máté Péterrel boldogan él! De miután összeházasodtunk sem változott meg a helyzet. Vagy ha igen, csak rosszabbodott! Én Pista férfiölelését csak úgy tudtam elviselni és viszonozni, ha Máté Pétert képzeltem az ágyunkba helyette. Csúnya dolog ez, tudom, de nem tehettem róla. Nagyon szerettem én a férjemet, de nem szerelemmel, mert a szerelmet nem lehet erőltetni!
Talán ez volt az oka, hogy még két év után sem maradtam terhes, pedig annyira akartunk volna gyermeket?! Még orvosi vizsgálatra is elmentünk, ahol azt állapították meg, hogy mindkettőnknek lehet gyermeke, de mégse lett!
Egyszer gombázni mentem a közeli erdőbe és ott véletlenül összetalálkoztam Máté Péterrel, aki egyedül vadászgatott ott, űzte a gazdag emberek sportját. Még egy beszélgetésre se akartam vele leállni, de amikor azt bizonygatte nekem sírva, hogy ő engem, még mindig csak engem szeret, Klárit csak kényszerből vette el, úgy elerőtlenedtem, hogy azt se tudtam, mit tesz velem. Én, aki azt hittem magamról, hogy „tisztességes asszony” vagyok, hogy soha nem tudnám megcsalni a férjemet, én ott az erdő avarján szinte akaratnélküli kábulatban adtam oda magamat egészen Máté Péternek...
Keserves volt a magamhoztérés, a kiábrándulás, de csak magamat okolhattam! Bár Péter rimánkodott újabb találkáért, erre soha többet nem voltam hajlandó, sőt, annyira kerültem őt, hogy mégcsak nem is beszélgettünk együtt többet soha. Csakhogy ezzel már nem segíthettem azon, ami ott, az erdő avarján megtörtént! Pár nap múlva én már tudtam, hogy terhes maradtam Máté Pétertől!
Kétségbeestem és nem tudtam, mit csináljak! Hogy Máté Péter ezt soha nem tudhatja meg, abban azonnal biztos voltam! Férjem viszont az állandó rosszullétekből hamar rájött az okra és olyan boldogan fogadta a régvárt gyermeket, ahogyan csak két év hiába való várakozás után lehetett. Nekem pedig – látva boldogságát, szívszorító örömét – nem volt erőm, hogy egy vallomással szétzúzzam házasságunk meghittségét, összetartozásunk szilárdságát. Így tehát férjem, mint saját gyermekét fogadta leírhatatlan örömmel a kislányomat, Borit és úgy is nevelte fel. Máté Péter soha nem tudott a lányáról, úgy halt meg, amikor Borikám 10 éves volt, az ő fia, Péter pedig 16 körül. Egy vadászaton történt a szerencsétlenség, ahol tévedésből lőtték agyon Pétert egy vad helyett! Sokat suttogtak akkoriban a faluban, hogy talán nem is volt az véletlen... Talán útjában volt valakinek, vagy valakiknek?!... Talán a feleségének is volt köze hozzá?!...
Ki tudná az igazságot! Mindenesetre az ügyet lezárták úgy, hogy véletlen baleset történt. Bán Klári viszont még a gyászévet se várta meg, nemsokára férjhezment lánykori szerelméhez, Kós Lacihoz, aki azóta se nősült. Én pedig Máté Péterrel együtt elsirattam, eltemettem nagy szerelmemet is és úgy gondoltam, hogy ez a szerelem és a bűnöm soha ki nem derül és nem zavartja meg az életemet. Mennyire tévedtem!
Mikor Borikám 16 éves lett, szomszédasszonyom súgva figyelmeztetett, hogy milyen nagy szerencse kerülgeti. A gazdag Máté fiú, a Péter jár utána. Micsoda szerencse lesz, ha el is veszi! Én szóhoz sem tudtam jutni a hirtelen rámtört döbbenettől! Azután csak azt tudtam hebegve kinyögni, hogy arról pedig szó se lehet! Hogy közben mit éreztem, azt nem tudom el se mondani! Mint hideg zuhany ért az a tény, hogy egykori bűnöm nem évült el, sőt! Most olyan szerencsétlenségsorozatnak lehet az elindítója, amit sehogyan sem szabad megengednem!
Eddig mindig azt mondtam, hogy én soha nem fogok beleavatkozni a gyermekem választásába, házasságába. Nem teszem tönkre az életét, mint annakidején nekem tönkretették! De most kénytelen voltam beleavatkozni, ezt nem engedhettem meg! Nem házasodhatott össze a két testvér!
Most már tudom, az lett volna a legjobb, ha őszintén bevallom Borikámnak az igazat, úgy talán másképpen alakul minden. De én képtelen voltam erre! Hiszen egy gyermeknek a szülő kell, hogy a példaképe legyen és milyen példakép lehettem volna én Borikámnak azokután! Csak annyit mondtam hát neki, hogy nem járhat Máté Péterrel! Borikám, persze, mindjárt az orrom alá dörgölte, hogy eddig azt mondtam, ebbe soha nem avatkozom bele! – Hát nem is – mondtam megzavarodva –, senki mást nem kifogásolok, csak Máté Pétert! – És mindenféle rossz tulajdonságát találtam ki, hogy indokoljam a tilalmat. Arra is figyelmeztettem Borikát, hogy a gazdag Máté család őt úgyse fogadná be soha, mint ahogy engem se fogadtak be annak idején, amikor a fiú apjával jártam. Elmondtam neki keserű fiatalságomat, a sok szenvedést...
Úgy láttam Borikám megsajnál engem és amikor látta, hogy hajthatatlan vagyok ifjú Máté Péterrel kapcsolatban, kelletlenül, de megígérte, hogy ő akkor szakít vele. És én elhittem és megkönnyebbültem, mert még mindig abban a hiedelemben voltam, hogy soha nem kerül nyilvánosságra a vétkem! Borikám egy kis ideig lehangoltan járkált, de nemsokára a régi lett megint, én pedig örültem, hogy ilyen könnyen feledni tudja a fiút. Egyszer azonban, mint a villámcsapás ért az, hogy lányom bejelentette nekem, hogy terhes Máté Pétertől és most aztán már nem akadályozhatom meg az esküvőt! Különben ez már el van intézve a Péter anyjával is és Klári néni is beleegyezett, nem volt igazam, amikor azt mondtam, hogy a gazdag család nem egyezne bele, nem fogadná el őt!
Azt hittem, beleőrülök! Hiszen a lányom nem szülhet a tulajdon testvérétől és nem mehet hozzá férjhez! Azt tartottam az egyetlen megoldásnak, ha elveteti a gyereket, Máté Péterrel pedig örökre szakít! Csakhogy Bori nem volt hajlandó erre! Láttam, hogy már nem a 17 éves gyereklány áll velem szemben, hanem a szerelmes asszony, aki azt is a szememre vetette, hogy csak bosszúból ellenzem ezt a házasságot, amiért annakidején engem elhagyott a Péter apja! De az a fiú nem tehet erről! Ó, mit nem adtam volna érte, ha nem lett volna régen elkövetett bűnöm és együtt örülhettem volna Borikámmal! De volt és sehogyan sem engedhettem meg, hogy a lányom gyereket szüljön a tulajdon testvérétől! Valami testi-lelki nyomorékot, valami szörnyet! Az én bűnöm miatt!
Most már tudom, el kellett volna mondanom akkor Borikámnak őszintén mindent. Akkor tőle megtudta volna Bán Klári is és akkor minden másképpen alakul talán... De én a bűnömet még mindig nem bírtam elmondani! Pedig azzal talán segíthettem volna! Külön megőrjített az, hogy férjem is a lányom pártjára állt velem szemben. Hiszen ő sem tudta megérteni, mi a kifogásom a fiú ellen, ő is azt hitte, hogy csak a bosszú vezérel azért, amit a fiú apja annakidején velem tett, hogy elhagyott! Még Bán Klári is eljött hozzám, mikor megtudta, hogy ellenzem a fiatalok házasságát. Meglehetősen nagyképűen azt vetette oda nekem, hogy ha ő ellenezné, az érthető lenne, hiszen az ő Péterje kaphatna Borikától sokkal jobbmódú lányt is, de hogy én ellenzem, azt egyszerűen nem tudja megérteni! Talán bosszúból, őmiatta, amiért egykor régen őt vette el Máté Péter helyettem?! Nagyon csúnya és kicsinyes bosszú ez! Hiszen örülhetnék, hogy ilyen „jó” partit csinál a lányom!
Mindig is gyűlöltem Bán Klárit – pedig talán igaztalanul –, amiért egykor régen ő vette el tőlem Máté Pétert, bár nem önszántából! Hát most a nagyképűsége miatt még jobban meggyűlöltem! Azt mondtam neki, hogy csak a holttestemen keresztül lehet Borikám a fia felesége! A gyereket pedig elvetetjük! Úgy ment el tőlem Klári, hogy meg volt győződve arról, hogy megőrültem! Hogy őrült vagyok! Én valóban az is voltam! Ha akkor elmondom neki az igazságot, minden másképpen alakul, de sehogyan sem voltam képes erre!
Aztán jöttek a mindennapi viták, veszekedések Borikámmal, amikor már ordítva az idegességtől követeltem tőle a terhesség megszakítását. Egyszer aztán nem bírtam magammal, nekimentem, megpofoztam, de amikor a sokadik pofon után is csak azt sziszegte az arcomba a lányom, hogy „NEM”, nem hajlandó megszakítani a terhességet és nem hajlandó elhagyni Máté Pétert, én elvesztettem az önkontrollt, elborította az agyamat a vér, azután már csak arra emlékszem, hogy költögettem, élesztgettem Borikát, de már hiába! Megfojtottam a tulajdon gyermekemet a leendő unokámmal együtt az én régi bűnöm miatt! Mikor magamhoztérve tudatosítottam szörnyű tettemet, én is meg akartam halni. De nekem még az sem sikerült! Megtaláltak és a kórházban kigyógyítottak!
A tárgyaláson elismertem vétkemet, hogy megöltem egyetlen gyermekemet, sőt születendő unokámat is, vagyis kettős gyilkosságban vagyok bűnös, csak a valódi okot nem ismertem el, hogy miért tettem. Miért tiltottam annyira Borikámat Máté Pétertől! Még mindig titkoltam szégyenteljes múltamat! Pedig nem volt már miért! Egyetlen gyermekem halott, férjem is elhagyott, el is vált tőlem szörnyű tettem után, még a nevét sem viselhetem, azt sem engedte meg. És ha ezt tette, igaza volt! Én nem érdemeltem meg őt! És a gyermekemet sem! Én egy olyan elvetemült gyilkos vagyok, akinek kevés még az életfogytiglan is! De ettől szigorúbb büntetés nálunk már nincs...
Hogy most mégis beszélek bűnös múltamról nyilvánosan is – bár eddig nem akartam –, annak az az oka, hogy nemrégiben meglátogatott itt a börtönben, eljött a beszélőre egyszer Bán Klári. Azt mondta, hogy sehogyan sem bírja megérteni, megemészteni azt, amit tettem és arra kért, hogy mondjam el neki az „igazi” okot, mert ő tudja, hogy itt valami titok lappang!
Hogy miért éppen Bán Klári előtt nyíltam meg, ma sem tudom, hiszen sohasem szerettem őt, de egyszerre úgy éreztem, hogy nem bírom tovább, hogy beszélnem kell végre, ki kell öntenem magamból azt a sok szennyet, ami bennem felgyülemlett! És Klári volt az egyetlen, aki engem a börtönben meglátogatott, hiszen mindenki elfordult tőlem! Sírva borultam le a beszélőben az asztalra és megvallottam régi vétkemet. Azt, hogy az ő férjétől született a lányom egyetlen együttlét után. Hogy a két gyermek tulajdonképpen testvér volt! Azért nem engedhettem meg, hogy összekerüljenek, meg a gyermek születését sem! És arra kértem Klárit, hogy bocsássa meg ő is egykor ellene elkövetett vétkemet...
 Klári csak nézett rám először, megrökönyödve, hitetlenül, némán a jégkék szemével, majd azt mondta: – Te őrült! Miért nem szóltál?! Akkor én segíthettem volna! Elmondtam volna neked, hogy a gyermekeink nem voltak testvérek! Hogy Péter fiam apja nem a férjem volt, hanem a szerelmem, Kós Laci...
... Énelőttem akkor ott a beszélőszobában elsötétedett minden. Lecsúsztam a székről a kőpadlóra. Elájultam...
Amikor a cellában magamhoztértem, akkor határoztam el, hogy elmondok nyíltan mindent. Mert ezekután már nem jöhet semmi, ami borzalmasabb lenne, mint amit átéltem! Tudom, ez már elkésett vallomás, ami a bűnömön nem segít, de mások talán még okulhatnak belőle...
Álmomban mindig Borikámat látom, amint kapkodja a levegőt, miközben markom szorításában az életéért küzd... Verejtékben úszva riadok fel! Én nem hiszek a túlvilágban, a pokolban! Nekem a pokol minden gyötrelmével itt van a földön... Nekem az lesz a megváltás, ha ebből a pokolból szabadulok egyszer! Csak azt várom, hogy eljöjjön az utolsó napom! De ki tudja, meddig kell még várnom...





 
Kapcsolódó linkek
· Több hír: Az Év Irodalmi Alkotása Pályázat 2008
· Több hír: szmit


Legolvasottabb hír ebben a rovatban:
Az Év Irodalmi Alkotása Pályázat 2008:

Ének az esőben

Hír értékelése
Értékelés: 2
Szavazat: 2


Értékeld ezt a hírt:

Kiváló
Nagyon jó
Jó
Átlagos
Rossz

Parancsok

 Nyomtatható változat Nyomtatható változat

Kapcsolódó rovatok

Az Év Irodalmi Alkotása Pályázat  2008

Ehhez a hírhez nem lehet hozzászólni.




Web site powered by PHP-Nuke
All logos and trademarks in this site are property of their respective owner. The comments are property of their posters, all the rest © 2005 by me.


Oldalkészítés: 0.12 másodperc