Üdvözöl a(z) SZLOVÁKIAI MAGYAR ÍRÓK TÁRSASÁGA!
Hungarian Slovak 
 FŐOLDAL | TAGJAINK | ALAPSZABÁLY | TISZTSÉGVISELŐK | DÍJAINK | ELÉRHETŐSÉGEINK | SZPONZORAINK |
Opus - szlovákiai magyar írók folyóirata
Arany Opus Díj - főoldal
Jócsik Lajos-breviárium
Díjazottak
Szociális Alap
Opusonline
Szolgáltatások
· Híreink
· Rovatok
· Irodalomórák
· Rendezvények
· Pályázatfigyelő
· Kritikák
· Köszöntők
· Könyvajánló
·Fiatal Írók Köre
· Fiatal Írók Rovata
· Arany Opus Díj
· Jubilánsok
· Hazai magyar Lap-és Könyvkiadók ajánlata
· Képgaléria
· Emlékhelyeink
· Rólunk írták
· Hírek archívuma
· Linkajánló
· Keresés
· Jelentkezési lap
·Választmányi határozatok
Naptár
November
Vas Hét Ked Sze Csü Pén Szo
  1 2 3 4 5 6
7 8 9 10 11 12 13
14 15 16 17 18 19 20
21 22 23 24 25 26 27
28 29 30  
Szavazás
Mit gondolsz a weboldalunkról?

Nagyon jó!
Elég jó...
Nem elég jó...
Nagyon rossz!



Eredmények
Szavazások

Szavazat 28617
Linkajánló
 Év Irodalmi Alkotása: Bambusz

Az Év Irodalmi Alkotása Pályázat  2008
Igen...azóta szeretnék olyan tájékon élni, ahol Isten és ember találkoznak. Egymás szemébe néznek – önvád nélkül. E tény közhelyszerű, ám életünk minden történése üzenetet hordoz. Vajon gyermekkoromban kezdődött-e, mikor egyszer úgy véltem, járművünkbe – szakállasan és akvamarin színű farmernadrágban – maga Jézus telepedett le mellém?


Netán még későbben, mikor is álomképként újfent belébotlottam egy jókora előtérnek beillő szobában, melyet jobboldalt tejüveg választott el a terasztól, s Ő az ablak alatti fekvőhelyen sápadozott; majd intett szótlanul, vigyem oda hozzá a mi agyonhasznált, lassan szintén krisztusi korba lépő zöld kiblinket. Akkor felült, szájához emelte, és némi öklendezést követően nekifogott hányni.
Riadalmamat ellenben korántsem ez okozta. Elsőként azt képzeltem, bűneimet pakolta ki bensejéből – csakhogy azok, gyarlóságomból eredően, tán bele sem férnének tízszer ennyi vödörbe!
A zöld kibli most mellesleg: teljesen üres volt. Csüggedt s jámboran feddő tekintete azonban figyelmeztetett, tüzetesebben vizsgáljam az edény alját.
S valóban – ottan lapult egészen közömbösen egy parányi fekete szvasztika.

Péntek lett és pitymallott. Tegnap éjszaka indultunk, előttünk 1200 kilométer hosszú zarándokút és célunk: közösen keresni Krisztus arcát ma. Az országhatárt átlépve meglepetten észrevételeztem, hogy fonák módon ölembe fészkelte magát az avantgárd pimasz érzülete. Mit keresett ott?, ki tudja. Az viszont bizonyos: ekkor még nem is nagyon törődtem vele.
Ahogyan a pirkadat nyitóakkordjaként az ég szélébe indulatosan belekapó szürkeség, miként egy jófajta karnagy, ütemesen kezdte vezényelni a hajnalhasadást, akképp váltak egyre láthatóbbá a kinti világ idegen árnyai. Ezek a határ menti lengyel házak oly mókásan „hirtelen nőttek”, s a tetőzet fazonja akárcsak két halántékfürtöt formázna. Egyszerre e szavak: „emberek, nem a szenvedésre teremtettek benneteket; (...)  minden az örök örömért készült”  – idecsüccsentek karomra, én pedig dédelgettem, ringattam őket, majd megnyitottam lelkemet az univerzumnak, hiszen a zarándoklatok arra emlékeztetnek, hogy itt a földön úton vagyunk az ég felé.
Egy időtlen villanatig felfokozott boldogság borzongatott. Főképp a tudat, hogy autóbuszunk elejében ott virraszt szentimentális szeretetszükségletem hús-vér megtestesítője, a tőlünk kevéssé idősebb, huszonéves papsegéd. Félálomban, miközben pszichénk is kétségkívül különleges élményekben részesít, elgyönyörködtem egykori káplánunkban, kivel e négy napos újbóli viszontlátás soha nem látott erővel zúdította rám gyötrelmesen szép plátói szerelmemet. Vonzalmam iránta már-már érzékek feletti magasságokba emelkedett – végtére Platón alapján az ideák „igazabbak” a tapintható valóságnál.
Hét órai megállóhelyünk immár Zebrzydowska Kalwaria volt, hol ugyan „Jézus Krisztus a mi reménységünk”, és én bár ehhez mérten igyekeztem aktívan résztvenni a szentmisén álmosan merengő evangélium-olvasásommal; mégis e korai napszakban minden vágyam csupán az volt, hogy újra nekivágva az autópályának, megérinthessem a lepkeszárnyú Hüpnosz mákgubóját és így általa kapcsolódhassam az emberek álmaival.
Nyughatatlan autóbuszunk erre segítőkészen tovahengergett.
Alig gurultunk bele a koradélutánba s máris - mintegy fáradhatatlan lesésben ezidáig csak ránk várva – berobbant tudatunkba a DADA. Tudvalevőleg e hely, ahová most érkeztünk, egyáltalában nem esztétikai szempontok szerint fogta fel az életet, sőt ennek még létjogosultságát is eredendően tagadta szófogadó dadaistaként. Vele új valóság nyerte érvényét: az élet a rémisztő zajok, zörejek zűrzavarában jelentkezett.
 S persze a korlátok nélküli szabadságról soha szó sem esett ehelyütt. Itten az emberek elfelejtették – Isten bennünk ténykedik, még akkor is, amikor ezt leginkább nem hinnénk, s kívülre legcsekélyebb jelét sem adja neki. Auschwitz, Osvieçim, ahogy tetszik, pont ez a fajta hely volt. A szögesdrótokon túl nincsen határa az Időnek, sem kezdete sem vége, ott örökkön változatlan a kín, attól függetlenül, hogy különféle embereknél múlt és jelen azonos hosszúságú időszakai eltérő nagyságúnak tűnhetnek.
Bár sejtem, estére Czestochowára érünk az apácákhoz, akik majd kicsit savanykás ízű paradicsomlevessel, petrezselymes-vajas krumplival, hallal és meleg savanyú káposztával várnak már minket; addig is el ne szalasszam emlékezetemből, miért jöttem.
Nagymamám varázsos maceszosdoboza miatt. Valaki rendszeresen kapja az Izraelből küldött csomagban: mivel fiatalon a tőle sokkal idősebb E. bácsihoz ment feleségül, s kedvéért szépen megtanulta betéve az egész Talmudot és áttért a zsidó hitre. Így most özvegységében a távol élő rokonság azóta is imigyen méltányolja tettét – s némi kitérővel szokott kóstoló kerülni a maceszosdoboz alján a kovásztalan kenyérből nagyanyámnak.
Egyébiránt e skatulya kiváltképp megfelelő újságkivonatok, iratok, régi levelek, receptek, vagy akár fényképek tárolására. Fotográfiák persze nem csupán itt és a bőrkötésű albumokban vannak. A legbecsesebbek közül egypár lelhető a kopottfekete imakönyvben, ami még nagymamám nagyanyjáé volt.
Vannak felette emlékezetesek. Két eleinte idegennek tűnő ember esküvői fényrajza. Ükanyám nőtestvérének lánya híres szépség volt. Első férje a Carlton Savoy főpincére, akit a menyegzői hűtött pezsgő „ajándékaként”, hat hónapjára rá tüdőgyulladás visz el. Második férje a pozsonyi nyomdák örököse. Alapiskolás koromban olykor látogattuk őt; pozsonyi lakásablakának párkányzatán rengeteg galamb vendégeskedett, s A. néni mindig gondosan etette őket. Aztán a kórházban, hetedmagával egy kórteremben mégis egyedül, mostoha száműzetésben végezte, az ablak alatti rácsos ágyban, a nővérek által megszorongatott karján éktelenkedő kékes-zöld foltokkal: sic transit gloria mundi! Temetésén inkább saját apámat sirattam.
Képzeletünkben élhetnek csak ilyen nyarak, mint amilyennek – tóparti hatalmas nádasokba nyúló móló és véghetetlen napsütéses – hangulatát tapasztalhatjuk meg egy másik képen. Ábrándos fiatal nő lóbázza lábát a pallóról: szintúgy romantikusan fodrozódik blúzujja s a vízfelszín. Nosztalgikus békeidők bájosan előkelő derűje még a káka csomóin is. Sok-sok évtizeddel később vonatsínekre ülve várja végzetét; s utána ugyanott hetekig gyalázatos módon hever egy véres gumikesztyű. Emlékeztetve a Valamire, ami mindig körülöttünk van. Az Időre, a létezőre, mely úgy van a jelenben, hogy a múltban még igen, a jövőben már nem található.
Mindnyájunk számára akad egy hely, saját világunk „közepe”, hol minden másé lehet, csak az idő miénk. Ez nagymamám háza a kicsi udvarral; az örökkévalóság teljes valójában mutatkozik meg itt s olyan illatú, akár ükanyám estéi: aki kizárólag kalácsot vacsorázott tejes kávéval – cikória, melta és kis kanál szemes kávé keverékéből, s a maradékból szórt a péterkályha platnijára, hadd illatozza be a szobákat. Illetőleg  akkoriban még csupán azt az egyet, ahol az odaszállásolt, elcsigázott orosz katonák addig nem láttak az evéshez, míg a lourdesi Szűz Mária szobra előtt térdelve végig nem imádkozták a rózsafüzért. Majd az utóbb hozzáépített első szobát, amelyikben a történelem a Boriskának nevezett gipszkoponya képében őrzi a könyvespolc tetején a tudást s az emlékeket. Hisz javarészt emlékeink alkotnak bennünket.
Hátul a füves kertrészben áll a sárgabarackfa és a hinta. Mikor beléülök, már nem is ebben a dimenzióban találom magamat – összeolvadok a természettel s Istennel, ki többé nem a természet határán túl létezik, hanem azonos vele. Nagymamám is ehhez mérten él összhangban az anyatermészettel: beszél az udvarán tollászkodó feketerigóval és a növényekkel, sajnálja a letaposott füvet, s akár egy keresztény lélekbe oltott bölcs buddhista, mindenütt s mindenben az isteni munkálkodást véli fölfedezni. Tudja Azt, aminek ismerete híján oly sokakat hagy cserben hite, hogy a jóisten könyörületes. Figyeljük csak meg, eső után mindig küldi a szelet. S a kiapadhatatlan optimizmusa, melynek köszönhetően nem „menekült” el, mikor 20 éves özvegyként ittfelejtették őt anyámmal a kacifántos Életben. Valahogy olyaténképpen lehetett vele, miként azt Candide is vallotta: „nincs okozat ok nélkül, minden egyetlen láncot alkot, s minden a legeslegjobb rendben”.
Már vágyódtam a külföld után. Holott a czestochowai Fekete Szűz Mária oltalma alatt Lengyelországban is majdnem otthon érezhettem magamat, azért egy-két dolog eszembe ötlött. A fölösleges sóvárgás idegen helyek megismerésére; pedig a Zöreg, ki ténylegesen bejárta a fél világot, elárulta, minden város, ország egy idő múltán ugyanaz: az épületek kövei s a márvány mindenütt csak kő és márvány, az utcák, a kávéházak, hotelok, sőt a turisták is ugyanolyanok, szemtelenek és harsányak. A szeretők is egyformák, kivéve engemet. Én néha kedves is tudok lenni.
A tengerben ellenben csalódtam. A Porto Canale menti cédrusokat ugyan mintha egyenesen Salvador Dalí festményeiről hívták volna életre, Olaszországban mégis fájt az ottlét. A hatalmas víz félelmetes hullámai folyvást el akartak nyelni; csupán olyankor tudtunk békejobbot nyújtani egymásnak, ha pirkadatkor kiosontunk napfeljöttét lesni s a 60 éves C. néni házipálinkájából belénk töltötte a tudományt – akkor már misztikus révületben álmélkodtam az apálytól megadóan visszahúzódó tenger homokos partján kagylókat gyűjtő apácán, amannak feltűrt szoknyája alól kivillanó fehér lábainak hasonlatosságán a víztömeg belsejéből előbukkanó, magas talpazaton álló Szűz Mária szobor alabástromához. A fáma szerint pont az a valaki készíttette, akinek sikeredett pont azon a helyen nem megfulladnia.
Nem is annyira evvel a tömeglátványossággá avanzsált kekeckedő tengerrel volt a baj. Sokkal inkább a döbbenettel, mellyel a felismerés töltött el. Már tíz s néhány év faragott belőlem embernyi nőt, sőt nőnyi embert, miután ráébredtem hol is vagyok Otthon.
Otthonom nem más, az a hely lehet kizárólag, ahol őseim száznéhány éves háza áll, ahol nagymamám tanított a filantróp igaz hitre. S ahol több mint hat évtized múltával még egyre gyászolja a kilenc éves zsidó kislányt, Bambuszt.    
Isten lábnyoma tudniillik a gyermek. Mutatja, merre járt az Isteni Terv. A tipegések azon útvonala, melyen a Jövő halad, generációs reménység, az öntudatra ébredt Mag, ami kikelve véghez viszi, építi, újítja s szépséggel tölti meg Isten határtalan és soha be nem fejeződő teremtését.
Jézus mondotta volt: „Engedjétek hozzám a gyermekeket és ne tiltsátok el őket; mert ilyeneké az Isten országa.”
Olyanoké, akárcsak a Margaréta és Mirko.
Bambuszé.
Margaréta valóban úgy tetszett mind az összes 200 fajtájú margitvirág kecsességét s ékességét magában hordozta; gyönyörűséges kilenc éves kislány volt akkor: fehér bőrű, barnás-szőke hajú, kék szemű, aprócska, csalafinta vörös szeplőkkel orra hegyén és orcáin. Végzetes betegségét  elhanyagoló szülei nem látogatták a fővárosi kórházban, s a nővérek sem kényeztették. A magyar kislány nyelvboltlásait hallva egynéhányuk szemében a más nemzetiségű gyermek ellenszenves lényként tűnt fel – habár a kis Margaréta görcsösen igyekezett megfelelni az irányába támasztott, olykor korát meghazudtoló elvárásoknak.
Miként kedvező feltételek mellett kifakadnak a virág rügyei s végre a bimbók a maguk teljességében bontakoznak ki, ekképp tárulkozott fel előttünk lassacskán Margaréta is, hogy kisvártatva kifogástalan pompájában mutatkozhasson meg. Ezáltal olyasféle kötődés alakult közöttünk, amilyen növény s szára közt van – ezek táplálják, éltetik a virágdíszt, hogy az minél erősebben illatozhasson és viríthasson; mi meg Margarétában tartottuk mindvégig a lelkierőt, nehogy elhervadjon a nem kielégítő „táptalaj” végett.
Ezért nem képezte később vacillálás tárgyát az sem, mikor az öt éves Mirkonak szerveztek véradást. Nekünk hármunknak azonos vércsoportunk van, persze, miután hótestvérek vagyunk. Hótestvérekké pedig – minő véletlen – a hókeresztség által lettünk egy vacogós, frissen hideg estén, a kollégium ablakszegélyére hulló első hópilinkék bűvölése-bájolása segítségével; annál az ablaknál, amelyik alatt a Vanessa nevű szebb időket megélt sarkcsillag előadását szemlélhettük ingyen és bérmentve nap mint nap, s alkalmilag aktív résztvevőivé is válhattunk az aktusnak, ha a sötétségtől arctalan rongymúzsa műsorát megtapsoltuk.
    Numerus ide vagy oda, az biztos, hogy Vanessa nem adhatott volna vért Mirkonak. Mi viszont adtunk, annak ellenére, hogy a szlovák kisfiút nem ismertük és erre esélyt sem láttunk. Mígnem a véradást követően a Margaréta melletti szobában fel nem fedeztük a kopasz, hormonkezeléstől kövér kis Mirkot, amint pont egyikünk vérét folyatták ereibe.
Egyikük sem él már, s azt ugyebár leszögezhetjük, Margaréta nem a szlovák nővérek szívtelensége, Mirko meg nem a magyar vér transzfúziója miatt.
Bambusz esete korántsem ennyire egyértelmű.

Mire a busznyi nyugdíjas K. atya vezénylete nyomán lecölledezett az autóbuszról, hogy kezdetét vehesse a „szent csavargás” második stációja, tudatom immáron az időfüggetlenség nyújtotta lehetőséggel élve egyszeriben közvetlenül észlelte a múltbeli állapotokat. Hirtelenében a volt auschwitzi tábor főkapujának cinikus felirata alatt áthaladva Bambusz alkarjába markoltam, mikor összerezzentem a konyha melletti kis téren felharsanó fogolyzenekar indulóját meghallva...
A kislány még odébb a tíz évtől, csúnyácska, szódatalp vastagságú szemüvegben, mindig csillogó orral, ámbátor nagymamámnak akkoriban ő volt a legszebb hosszú, vastag és fényes hajfonataival. Édestestvére nem lévén Bambuszt tekintette annak. A nemesszegi gyerekek mindkettőjüket gúnyolták: az egyik félárva a másikuk zsidó; s mindkettőjüknek heti két ünnepnapja volt – egy sábesz és egy vasárnap.
Aztán egy napon Bambuszék elköltöztek a nagy udvarba a Csillag utcába, ahol sárga csillagot kaptak ruhájukra; nem, nem azt a fajta szakrális jelképet mely állítja, hogy valahány csillag egy mandala, ami mindenekkel összefüggésben van s amelyben kibékülnek az ősi ellentétek. A csillagokkal amúgy is vigyázni kell; már Shakespeare is intett: őrizkedjünk az őrült, gonosz csillagok ragályától. A Zöreget ugyancsak a nyavalyatörés kerülgette az Égei tengeren csónakázva szürrealista fatákolmányán, mikor egy éjszaka alatt legalább száz hullócsillagot látott s minduntalan attól tartott, épp a fejére zuttyan valamelyik. Isten azonban nem erre predesztinálta. Mint ahogyan ezt Évával, Júdással, Jézussal, a zsidókkal és Hitlerrel tette. Kiválasztottját a legfőbb Jónak végrehajtására rendelte, a többiekkel meg kitolt. Hát rendben, valakiknek a piszkos munkát is el kell végezniük.
E folyamatban a világtörténelem második legjelentősebb alakjáé volt a leghálátlanabb feladat. Júdásé volt az első, lényegibb Jézusénál. Krisztus megváltási szándéka s az Atya és az emberiség iránti kötelességtudata fabatkát sem ért volna, ha Júdásban hamarabb ébred fel a bűntudat, mintsem, hogy férfiatlanul csókoskodni kezdjen. Vagy ha Hitlerből szobafestő-mázoló, esetlegesen futurista képzőművész válik. A világ rendje fenekestül felbillen.
„Fölösleges a dolgokat túlbonyolítani” – legyintene erre az evangélikus pléhbánatos, ki meglepő pökhendiséggel képviseli a volt wittenbergi teológia doktorát. Még 19 sem volt, s a pozsonyi Millenium kávézóban, karácsony táján, botránkoztató merészséggel két bagógyújtás közt odavágta: „Nem érted?! Ahogyan viselkedsz, aszerint születsz újra, illetve ha úgy tetszik, a mennyországba-pokolba, nem a vallásodon múlik; olyan egyszerű ez!”
Azért tán e fenti „világrengető” szentencia mégsem tesz minket arra hivatottá, hogy mindjárt janinak és janinénak érezzük tőle magunkat. Különben is, az ablakomból már nem látni a lutheránus templom óráját; ő sem jön hozzám többet tudálékoskodni. Arra egy férfi untig elég.
Hűvös nyárestén ücsörögtünk józanságtól védő italunk társaságában, T. szokásához híven ismét a dänikeni fantázia-fonállal próbált nekünk újabb szemellenzőt szőni kedvenc témájából: „Márpedig Jézus egy szép szakállas, zsidó ufó volt, aki azért vitt véghez csodákat, mert Isten a zsidóság sorsát kiválasztott néphez méltón irányította. Hitler megalomániájából kifolyólag irtotta őket; azt hitte, majd árja fajával lépnek kapcsolatba a természetfelettiek, ha eltüntette a Föld színéről az összes jiddist. S miután Jézust sikerülne klónozni, mindenki rájöhetne egy csalásra: az isteni vagy földönkívüli erő híján egyszerű kísérleti ember lenne, aki az állandó összehasonlítgatások hatására idegösszeroppanással elmegyógyintézetbe jutna.”
„Ki foglak ábrándítani. Jézus tudta, a fájdalom Isten poétikája, következésképp minden szenvedő izraelitában saját magát inkarnálta. A karmikus genetika okozata lett e nép isteni elrendelésének önbeteljesítése. Lelkük akként alakította génállományát, hogy a benne kódolt információ térképként szolgáljon eljövendő inkarnációjukhoz” – csepegtettem fejébe szaktudásomat. Tény, ilyenkor nem spárgakrémlevest és spenótot vacsoráztunk, mégis mennyi zöldséget összehordtunk. Helyes - milyen egészségesek leszünk!
Bambuszt ugyan érdekelte is e „vegetariánus” gondolamenet, mikor ő együgyűen boldog volt. A rovarirtó szer általi halálba lépkedve tán még soha nem élt át ehhez fogható tiszta, gyermeteg boldogságot.
Aranyősz volt, mint most, az idő előtt érkező hűs napfényű augusztus végi péntek délutánon. A barnás-vörös barakkok csendet árasztottak, s ebben a szikrázásban valószínűtlennek tűnt a kegyetlenség és a gyötrelem. Tarka nemzetek kiránduló csoportjai szétszórtan mindenfele, mégsem hallatszott hangoskodás. Ide tanulni jönnek az emberek; leróni a kollektív tudatalattiban elraktározódott s generációkon keresztül felgyülemlett lelkifurdalást: hogy Isten és ember önvád nélküli szemezése új álmokra tanítsa az emberiséget. Ez a békés befelé fordulás előrevetítette azt a kegyelmi állapotot, melyikről így írtak: „Hisz még ott, a kémények mellett is volt a kínok szünetében valami, ami a boldogsághoz hasonlított.”    
Bambuszt ezen oktondi boldogság mérhetetlen erővel töltötte el a vásári kaucsukbabát ölelve. Hosszas sóvárgás után kapta nagymamámtól, őrangyalnak az útra;
pedig akkor már majdnem letett róla, hogy valaha is viszontlátja őt. Minden imájába belefoglalta: „Szűz Mária, árvák anyja, add, hogy Bambusz kijöhessen a nagy udvarból!”
Végre! Az utcákon felindultan kiabálták: a Soós szoroson a vasút felé sokan mennek a vonatra abból a bizonyos nagy udvarból. Nagymamám kertjük végéből fürkészte a menetet. Utoljára aztán szülei és verekedős bátyja mellett megszemtette Bambuszt, két kezében a síp nélküli babával, amelyik többé nem tud sírni. Kiáltott volna, de valaki befogta a száját. Ekkor egy életre megjegyezte, jó és rossz nem kívülről, hanem az ember szívéből jön.
   
Bambusz igazándiból én vagyok; Bambusz a nagymamám, és Bambusz maga Jézus; a megfoghatatlan lelkiismeret, a karmikus törvény, az univerzum soha meg nem fejthető rendje.
Hű, micsoda nagy szavak! Botorság. Bambusz csupán egy kislány volt. Hús-vér félelem. A világ összes félelme ott lapult sokdioptriás, rövidlátó szemében, furcsán keveredve a keserédes boldogsággal, amelynek eredetéről gyermekként még fogalmunk sincs, hiszen a csillagokból mindahányan evvel az éteri érzéssel születünk.
A könnyes és örökérvényű konzekvenciák azonban elmaradnak. A Bambusz-küldetés véget ért. Elfáradtam s nyűgös lettem. Az sem vigasztalt, hogy péntek este Isten a czestochowai apácákat arra predesztinálta, e kimerítő nap végeztével fenséges kapros zöldséglevest főzzenek nekünk. Aztán a virradat első sugarainak kíséretében útra kelve már alig bírtam izgalmammal – haza megyek. S valódi Otthonomban nagyanyám vár azzal, amivel mindenik fájó, pilledt kis lelket gyógyítani szokás, amolyan nagymama módra: csokoládés palacsintával vagy szilvás gombóccal.     




 
Kapcsolódó linkek
· Több hír: Az Év Irodalmi Alkotása Pályázat 2008
· Több hír: szmit


Legolvasottabb hír ebben a rovatban:
Az Év Irodalmi Alkotása Pályázat 2008:

Ének az esőben

Hír értékelése
Értékelés: 2.96
Szavazat: 86


Értékeld ezt a hírt:

Kiváló
Nagyon jó
Jó
Átlagos
Rossz

Parancsok

 Nyomtatható változat Nyomtatható változat

Kapcsolódó rovatok

Az Év Irodalmi Alkotása Pályázat  2008

Ehhez a hírhez nem lehet hozzászólni.




Web site powered by PHP-Nuke
All logos and trademarks in this site are property of their respective owner. The comments are property of their posters, all the rest © 2005 by me.


Oldalkészítés: 0.11 másodperc