Üdvözöl a(z) SZLOVÁKIAI MAGYAR ÍRÓK TÁRSASÁGA!
Hungarian Slovak 
 FŐOLDAL | TAGJAINK | ALAPSZABÁLY | TISZTSÉGVISELŐK | DÍJAINK | ELÉRHETŐSÉGEINK | SZPONZORAINK |
Opus - szlovákiai magyar írók folyóirata
Arany Opus Díj - főoldal
Jócsik Lajos-breviárium
Díjazottak
Szociális Alap
Opusonline
Szolgáltatások
· Híreink
· Rovatok
· Irodalomórák
· Rendezvények
· Pályázatfigyelő
· Kritikák
· Köszöntők
· Könyvajánló
·Fiatal Írók Köre
· Fiatal Írók Rovata
· Arany Opus Díj
· Jubilánsok
· Hazai magyar Lap-és Könyvkiadók ajánlata
· Képgaléria
· Emlékhelyeink
· Rólunk írták
· Hírek archívuma
· Linkajánló
· Keresés
· Jelentkezési lap
·Választmányi határozatok
Naptár
Július
Vas Hét Ked Sze Csü Pén Szo
  1 2 3 4 5 6
7 8 9 10 11 12 13
14 15 16 17 18 19 20
21 22 23 24 25 26 27
28 29 30 31  
Szavazás
Mit gondolsz a weboldalunkról?

Nagyon jó!
Elég jó...
Nem elég jó...
Nagyon rossz!



Eredmények
Szavazások

Szavazat 33051
Linkajánló
 Év Irodalmi Alkotása: A nyugati civilizáció válsága két közismert rajzfilm tükrében, avagy mit evett M

Az Év Irodalmi Alkotása Pályázat  2008
(provokatív pszeudotudományos fejtegetés)

    A „Jégkorszak” c. opus legelején valamiféle rágcsáló -ősmókus? minigörény? nyérc?- próbál feltörni valamiféle mogyorót (makkot?), miközben mindjárt rádől a jéghegy.


Mindnyájan ismerünk ilyen kicsi, nyamvadt, nyáladzó és hisztérikus rágcsáló/embereket, akik a Spengler szerint  végérvényesen halott nyugati civilizáció polgárai számára érthetetlenül ragaszkodnak valamihez. Adott esetben egy jókora mogyoróhoz (makkhoz?).  Nem a makk a lényeg- és ez nem szexuális célzás. A makk (mogyoró) ugyanis bármi olyasmi lehet, ami a saját világába elmerült fogyasztó világpolgár számára felfoghatatlan és ezért idegesítő. Tehát: félelmetes. Lehet ez, mondjuk, akár az iszlám vallás is. Vagy- ha már vallásnál tartunk, lehet a körülmetélés érzéstelenítő nélkül végzett,  véres szertartása. De lehet ősi erejű ragaszkodás akár egy népviselethez -ha már az iszlám vallásnál tartunk- csadorhoz- vagy akár valami fura ételhez.  (Az átlag amerikai állampolgár számára ez az egész zűrzavaros okvetetlenkedés valószínűleg olyan egyszerű kérdések formájában fogalmazódik meg, mint pl.: „Hogyhogy nem eszik mindenki hamburgert?” és ”Miért nem jár mindenki farmerban?” A végén- tehát úgy mintegy néhány generációnyi idő múlva- az egyszerű agyberendezésű amerikai polgárnak még akár igaza is lehet: az emberiség történelmében legeslegelső Világállam tagjaiként mindenki hamburgert fog enni és farmerban, vagy valami más, akkor éppen érvényes uniformizált divatruhában fog járni.  
 Amint azt néhány sorral feljebb mondottuk volt, ilyen idegesítő kis rágcsáló/embereket mindannyian ismerünk. És egy kissé mindannyian irigyeljük is őket. Mint ahogy irigylésre méltó minden szenvedélyes sakkjátékos, minden szenvedélyes halász- vadász- galambász, bélyeggyűjtő, numizmatikus és palackba hajómodellt gyömöszölő emberfia, azaz a Faludy György- i értelemben vett tetszés szerint ember- egyed, aki talált magának játékot, vallást, filozófiát, eszmét, amivel kitöltheti életének permanens hézagait- azokat a hézagokat, amelyeken keresztül egyfolytában leselkedik a mindenütt és mindenkor jelenlévő halál.
Nemcsak ebben a rajzfilmben, de szinte minden nyugati, még inkább amerikai műalkotásban- még ha 99,5 százalékuk nem is szolgált a „műalkotás” minősítésre, hacsak így, idézőjelben nem- ott rejtezik az ősi klisé modern lenyomata: a Nyugatnak a fehér ember általi kalandos meghódítása. (V.ö. Steinbeck: „ The Leader of the People, Viking Press, New York, 1956. A nagypapa csakis a Nagy Vándorlásról hajlandó mesélni újra meg újra, eszmei veresége elkerülhetetlen: A Nagy Vándorlás immár senkit sem érdekel és amúgy sincs hova menni. A novellabeli hallgatóság ugyanúgy unta ezt, mint egy mai gyerkőc a kommunizmus- vagy mi- általunk, aktív résztvevők által elbeszélt idétlenségeit.)
Rajzfilmünk egyik főhőse, Manfréd, a mammut olyan magányos hős, „mint a pinty”, de legalábbis van olyan magányos, mint mondjuk az acélöklű Old Shatterhand avagy Winettou, a nemes lelkületű rézbőrű. És, mint a fent említett legendás uraknak van egy torzonborz és vicces Sam Hawkinsük, azonképpen a mammutnak is megvan a maga mulatságos, idegesítő és gyáva kis kísérője: a Lajhár. Ő viszont egy ízig- vérig „easy” életfilozófia megtestesítője, amint azt szóban is deklarálja: „Éljünk a mának! ” Ezt így, közvetlenül ma csakis rajzfilmben, vagy más, a széles proletár néptömegek által úgymond komolytalannak tartott alkotásban lehet elmondani. Réges- régen élt ugyan ókori bölcselő, aki a maga „ Carpe diem”- jével ugyanezt vallotta, de ezt már akkor sem tudta a civilizált ember megvalósítani, legalábbis teljes egészében soha. A „ Carpe diem” a fiatal korosztály vezérmotívuma volt, mióta a világ világ, és valószínűleg az is marad, csak még inkább fokozottabban és kiemeltebben. Ne feledjük, hogy egy civilizáció alkonyának vagyunk szenvedő alanyai. Per pillanat a népesség egy számszerileg ugyan kicsi, de meghatározónak mondható (erősebb / gazdagabb) része számára az unalom a leges- legnagyobb probléma, s ezért századunk már nem az atom, vagy a lézer évszázada, hanem egyértelműen a- vigyázat, csak testi!- élvezeteké. ( A szellemi élvezetekhez fárasztó gondolati műveletek szükségesek, a többség számára ez a követelmény kizáró jelleggel bír.) Egy egykor volt boldog, paradicsomi korban ugyan valamennyien ebben a boldog tudatlanságban leledzettünk, míg aztán az ember, kiválván a természetből és ezzel kivonva magát az egyetemes rendből, szert nem tett egy saját gyártmányú örökös bűntudatra, amelyet igen szépen dokumentálnak a bűnbeesés összes mítoszai, Ádám- Évától a satöbbiig. ( Várkonyi Nándortól szabadon, elnézést.) Ezt a minden bizonnyal csodálatos boldogságot nyújtó időnkívüliséget ma már talán csak az általunk ”primitívnek” deklarált népcsoportok élvezik (például cigányok, stb.) – bár egy ilyen primitív osztályozás leginkább az osztályozó primitívségére utal, arra viszont meglehetősen egyértelműen. Az eredendő ártatlanság, e csodás „időnkívüliség”  esetleg néhány polinéziai szigetecskén létezik még , ha ugyan, vagy esetleg a világ megmaradt egy- két eldugott sarkában. A két, egymással merőben ellentétes típus- gondterhelt főhős, könnyelmű mellékszereplő-  egyben a lógós tücsök- dolgos hangya örökös konfrontációja is egyben, melynek léha mai változata szerint a hangya egész nyáron melózott, míg a tücsök nem, ősszel aztán megdöglött mind a kettő. Na jó, kérdezhetnénk akkor örök Tamás módjára kételkedve, de vajon létezhet-e igazából egyik a másik nélkül? Parlagi egyszerűséggel: vajon van e boldogság boldogtalanság nélkül? Tudunk- e örülni ételnek éhezés nélkül, italnak szomjúhozás nélkül? Valamennyire biztosan, de igazából talán mégse. Az ilyen fajta komplex boldogság, amely harmonikusan oszcillál a Jó és a Rossz két végpontja között, át- meg átlendülve egy bizonyos egyensúlyi helyzetet jelentő elméleti egyenesen ( ezt vallja például Vladimír Páral főhőse is, dr. Navara: „Pokusení A-ZZ” , Melantrich, Praha, 1982) szöges ellentétben áll egy hozzánk viszonylag közeli vallás ( talán már kimondhatjuk nyíltan: a kereszténység az) alapelveivel, amely örök ( egész életünkön át tartó) várakozást hirdet, valami közelebbről meg nem határozott túlvilági létben bizakodva. Ez persze csakis úgy lehetséges, ha a szenvedést mint olyat nem csak hogy elfogadjuk, de igazán kívánjuk és akarjuk is, mint az isteni kegyelem legbiztosabb megnyilvánulását. Valljuk be őszintén, ettől azért a jóképű hurikkal teli lakomázó- dőzsölő iszlám mennyország valamivel csábítóbb! Addig is eljutottak egyéb gondolkodók,  innen jó messzire Keleten (igen, még keletebbre), hogy a tökéletes boldogság a vágy- nélküliségben lelhető fel csakis. Jó. De mennyire vagyok még ember, ha nincsenek vágyaim? Maradjunk egyelőre annyiban, hogy szép dolog lehet ám nagyon boldogan élni, vágyak nélkül, de míg a populáció nagy része föl nem emelkedik az Eszme ily csimborasszói magaslataira, addig „az embert vágyai vezérlik”(Hofi Géza, isten nyugosztalja, csak ő egy állítólag népszerű politikus rovására csipkelődött így. Nem is ment el Hofi temetésére senki az akkor divatos politikai nómenklatúrából).
 Kis szellemi kalandozásunk után térjünk csak szépen vissza a lusti- busti Lajhárhoz , aki, mint említettük volt, igenis napi vágyainak próbál élni, de ebben a dicséretes tevékenységében folyton megzavarja valami és ezt a valamit, illetve valamiket nyugodtan nevezhetjük külső körülményeknek. Amik ellen a Lajhár harcol, de legalábbis megpróbál védekezni. Na, nem aktívan: úgy tűnik, hogy a gyenge az erőssel szemben valamiféle városi szemtelenséggel elegy vagánysággal nyerhet. Aminek egyetlen hátulütője, hogy ha esetleg mégsem nyer, akkor megeszik. (Ez a szomorú variáns ebben a rajzfilmben természetesen nem fordulhat elő, hisz a Lajhár a Jó Fiúk oldalán áll, és azok mindig nyernek. )
Ez a piedesztálra emelt szemtelenség nem csak a lezser szlengben ábrázolódik, hanem mintegy kísérője egyfajta gusztustalanságnak is,  ami már lassan szinte minden halivúdi „alkotásban” csaknem kötelező.
Vizsgáljuk csak meg kissé közelebbről e látszatra jelentéktelen problémát! Mindannyian tapasztalhatjuk, mennyire sikk lett közönségesnek lenni. Vicces dolog böffenteni, szellenteni, büdöslábúnak, izzadósnak, korpáshajúnak lenni. E szellemi vonulat gyöngyszemei napi szinten a reklámokban lelhetők fel leginkább: hogyan is feledhetnénk a bilin ülő ennivaló kisgyereket, aki hangos bélhangot ád ki, mire a –természetesen szintén ennivalóan aranyos- lógófülű kiskutyus undorodva távozik. A Lajhár kezdetnek mindjárt út menti kakába lép, majd ezzel a lábbal beletámolyog a két ősrinocérosz gonddal elkészített tízóraijába, az ürülékdarabkákat a mérgesebbik orrszarvú fejére rázva ritmikusan. (Persze a Lajhár még véletlenül sem mond tízórait. Ugyan, már ilyen maradi kifejezéseket használni… Aki csak egy kicsit is „trendi” akar maradni- és ki ne akarna?- az legalábbis „flamót” mond.)
Manfréd magatartása természetesen feddhetetlen, midőn a nyamvadt kicsi Lajhár a dühöngő orrszarvúak ellenében hozzá fordul segítségért. Egy mákszem oka nincs a nagy behemótnak, hogy megvédje a kis vakarcsot, éppen ezért megvédi. Egy Jó Fiú ? Hát már miért ne védené meg! Ezzel az értelmetlenül dicső tettel végre világosan tisztázódnak az erőviszonyok. Mindenkinek, akit érdekel: világos, hogy Manfréd jó. Namármost a nyájas olvasó vajon nem lenne- e kissé ideges, ha egy locsogó szőrös állat szaros lábbal belegyalogolna a táplálékába? A kérdés költői, a válasz adott: dehogy nem. És mégis, mégis, láss csodát: az orrszarvúak a rosszak, mert bántják a szegény kicsi Lajhárt. Uraim, az ezerszer és milliószor bevált klisé ismét bejött és immár tényként vagyunk kénytelenek elfogadni: ürülékes lábú lajhár Jó,  az ezért dühös orrszarvú meg Rossz.
Na persze Manfréd nem mutatja meg rögtön az igazi erejét. Természetes, hisz erejükkel csakis a csámpás lábú, csorbafogú, szembehulló- hajú negatív hősök dicsekednek. A Jó csak vár a sarokban, szerényen, kékszeműen, szőkén ( Manfréd természetesen kékszemű) és nem is akar verekedni. (Tudjuk mi azt, hogy ez mekkora hazugság. Ugye, te is szerettél volna már ölni egy pesszimista reggelen?) Eddig rendben is lenne a dolog, hisz ki nem akarna olyan kékszemű szőke hős lenni, aki rettentő erejét csak végszükség esetén használja? De akkor aztán… Nem, természetesen nem az tanúskodik rettentő társadalmi- erkölcsi színvonalesésről, hogy Manfréd verekedik. (Különben is, ketten támadnak rá).
Hanem az, hogy blöfföl. (Konkrétan homokcsapdával riogatja a behemótokat. ) Be is vallja. Nem is szégyenli. Hát kérem szépen, hát hol van ez a magatartás a magyar dzsentri párbajozó virtusától? Old Shatterhand sem tett ilyet soha. Winettou se. Esetleg a szolgalelkű komancsok. És hol van ez a magatartás Don Quijote nemes lelkű lovagiasságától, aki habozás nélkül nekiugrik akár egy szélmalomnak is? (Ne feledjük, hogy a szélmalom Don Quijote számára sohasem szélmalom. ) Manfréd persze kiütéssel győz- hogyan másképp- és íme, össze is állt a fantasztikus páros: a gyenge szemtelen és az erős magányos. A gyenge hagyományosan szószátyár, az erős hagyományosan hallgatag. A gyengének csak földi gondjai vannak, mint Sancho Panzának (étel, ital, szállás ), a zord magányost mindez nemigen érdekli, mert az ő céljai sokkal magasztosabbak. Na persze, ha kell, épít ő magának akár komplett éjjeli szállást is, mert a hallgatag egyben mindentudó is, de csak mintegy mellékesen, mint akit ez az egész igazából nem is érdekel. És így, fecsegve- morgolódva- csipkelődve el is indulnak a kalandok és jótétemények felé.
Snitt, az emberek romantikus táborában vagyunk. Alkony. Tábortűz langy füstje száll. Ősember- apuka pufók ősember- gyerekkel enyeleg, ősember- anyuka elbájolóan mosolyog. Lágy zene. Az egész olyan idillikus, hogy nemsokára nyilvánvalóan valami egész rettenetes fog történni. S lőn, meg is jelenik mindjárt a széles pofacsontú gonosz, további erősen mongoloid vonásokkal. Na most ha az opus- beli Rossz keleties vonásokkal való felruházása szándékos volt, akkor bizonyára egy roppant arányú összesküvésnek vagyunk tanúi, melynek szálai csakis a legfelsőbb politikai körökhöz vezethetnek, s melynek felfedése révén végre leránthatnánk a leplet az álszenteskedő amerikai külpolitikáról. Sajnos, most éppen nincs időnk nagyszabású politikai összeesküvéseket leleplezgetni, mivelhogy sokkal, de sokkal fontosabb dolgunk van: rajzfilm kulisszái között bolyongunk érdekesen és izgalmasan, úgy hogy talán maradhatunk is annyiban: a ferdeszemű ( és sárga) kardfogú tigris nem biztos, hogy a CIA külsőellenség- képző központjának ügyes végterméke. (Mint esetleg Szaddam nem létező atombombái ) Könnyen lehetséges, hogy inkább csak a hagyományos félelem a „vérengző Kelettől” nyert új kifejezési formát. Ne feledjük: amerikai nemzet, mint olyan, nincs, a bevándorlók génjeiben  élhet még Dzsingisz kántól és a hun Attilától való félelem, hogy saját nemzetünket szerényen akár ne is említsük- s ez a régi- régi félelem harmonikusan társulhat az újkori Kelettől, mint nagyon is versenyképes gazdasági hatalomtól való félelemmel. (Közgazdasági berkekben eléggé közismert tény, hogy az amerikai állampapírok jelentékeny részét kínai cégek és magánszemélyek birtokolják- amennyiben valamilyen véletlen, netán szándékosság folytán egyszerre vonulnának ki az értékpapír- piacról, ha a Föld nem is, de a börze igen nagyot rendülne.)
Na persze, a tigrisek támadnak először. Hogyan másképp. A jók csak visszaütnek, bár ebbe azért ne menjünk bele: a viccben is úgy kezdődik a verekedés, hogy a másik visszaüt. Mint a filmből kiviláglik, az ember önvédelme jogos. A tigris bosszúja persze nem. Még akkor sem, ha az ember testét tigrisbőrbe bújtatja a hideg ellen, nyakában meg tigriskarom- nyakláncot hord. A dekódolt kulturális üzenet valahogy így hangozhatna: az embernek joga van a ferdeszeműek ellen harcolni, mert szüksége van a bundájukra és kész. Ennél egyértelműbben már nem nagyon lehet beszélni jelenlegi politikai viszonyaink közepette és a világért sem célozgatnánk holmi olajérdekeltségek és külpolitika közötti nyilvánvalóan véletlen összefüggésekre. Nem, mi józanul, még inkább pragmatikusan gondolkodó polgárok sohasem tennénk ilyet! Hisz a mi legfelsőbb politikai vezetőink is el- elnéznek olykor egy kis fehérházi nyalizásra, oppardon, lobbizásra. ( Teljesen mindegy, hogy pontosan melyik közép- kelet- európai ország állampolgárai vagyunk. És az is, hogy melyik párt kormányoz éppen. )
Inkább vegyünk példát a nagy, bölcs és erős mammutról, akinek kedves családját kiirtja ugyan az ember, ennek ellenére mégis megpróbálja visszavinni a kiskölyköt annak szüleihez. Szép. És a megmentett kisgyerek, ha fölnő, nem fog többé mammutra vadászni? Vagy lehet, hogy más állatokra esetleg fog, de pont mammutra nem? Vagy lehet, hogy holmi közönséges mammutokra igen, de Manfrédra soha? Vagy legyünk optimisták, ne tegyünk fel hülye kérdéseket, hanem higgyük, hogy igenis van valami öldöklésen túli „minden élőlény testvér”- eszme s ezért bízza az ősember- anya utolsó erejével egy olyan állatra gyerekét, melynek húsát ő maga is gyakran fogyasztotta? (Manfréd nem segít a vízbe csúszó anyának! Sem a Lajhár! Csak tehetetlenül nézik!)
Némi képzavarral élve: az igazságra vágyó kisördög azt sutyorogja mibennünk, hogy esetleg akkor lenne valamivel igazságosabb az egész, ha a mammut is fogyasztana embert. Előzetes vadászat után persze. Ezzel el is érkeztünk szinte minden mese legalapvetőbb problémájához: mennyit áruljunk el egy gyereknek a világ szörnyűségeiből? Jobb- e, ha karácsonykor Jézuskát vár, vagy egyszerűbb, ha nem ringatjuk illúziókba? Áruljuk- e el neki vajon, hogy az aranyos kis húsvéti nyuszikát úgyis megöljük és megesszük, különben sem ő tojja a piros tojást? A gólya hozza- e a gyereket, vagy tudja meg mihamarabb, hogy vérben és kínnal, iszamosan és nyákosan jövünk a világra mi mindannyian?
Sem egyik, sem másik módszer sem hozott még igazi boldogságot senkinek. Még Buddha apukája, aki pedig igen hatalmas, erős és bölcs király volt, még ő sem tudta megvédeni gyermekét az élet- halál végső konfrontációjától. A film alkotóinak se sikerült, mentségükre legyen mondva, hogy így, tételesen igazából meg sem próbálták. Amennyire belülről nézve ezt meg lehet állapítani, ez a végső magyarázkodástól való ódzkodás az egyik lehetséges tünete a sokszor és sokak által emlegetett nyugati civilizációs hanyatlásnak. Az emberiség ama csekély részének, amely nem ebben a kultúrszférában tengeti „primitív” életét, értékválsága már csak azért sem lehet, mert nem is ismeri ezt a nyakatekert fogalmat. Ez a ”haláltól való ódzkodás- tünet” annál is kirívóbb, mivel nem is oly régi népmesékben még halovány nyoma sincs: lépten- nyomon meghal valaki, halálos beteg lesz, felvágják a hasát, levágják a fejét és még csak fel sem támad, mint a rajzfilmekben. A rajzfilm- figurák sokszori feltámasztása csak egy  gyönge- halovány és természetesen eleve kudarcra ítélt kísérlet a halál tagadására, bár emberi szempontból mindenesetre érthető. A gyereknek mindenesetre nem a „Piroska és a farkastól” lesznek- vannak lidérces álmaik.
Nem, kérem, az evés- megevés problémáját mindenki óvatosan elmismásolja és így történhetik meg, hogy a film hősei egész úton egy árva falatot sem esznek. Jó, jó: a testi funkciók ábrázolása hagyományosan kerülendő volt - ma már nem, mint leszögeztük, közönségesnek lenni oly „trendi”- és igazából persze, hogy csak egy kisgyerek tesz fel olyan idegesítő kérdéseket, hogy hová jár pisilni az űrhajós bácsi. Az emberi Jó Behemót ennél sokkal realistább: Bud Spencer majd minden este húsos babot kotyvaszt magának. De ebben a rajzfilmben nem, soha senki nem eszik. Csak mennek és mennek, mennek és mennek. Ez az elhallgatásos módszer ugyanaz, amivel Buddha ősz atyja próbálkozott: boldog tudatlanságban tartani szeretteinket, ameddig csak lehet. Kétségbeesett, de szimpatikus, emberi, de eleve kudarcra ítélt eljárás: kibúvó nincs, legföljebb ideiglenesen és előbb- utóbb mindannyiunknak találkoznunk kell a Végső Abszolútummal. Nem élhetünk tudatosságban anélkül, hogy a méltó árat meg ne kellene fizetnünk: a halál és fájdalom, a betegség és szenvedés, legeslegvégül meg minden emberi tevékenység teljességgel hiábavaló voltát. Sajnos, nem lehetünk egyszerre civilizáltak is meg boldogok is. Ez van, felebarátaim. (Kedves olvasó, ugye nem teszel föl idegesítő kérdéseket, mint például, hogy akkor mi végre van ez az egész, meg hogy akkor mi az élet értelme, stb. A válasz ott van az orrod előtt, még mostanság villámsebesen lüktető korunkban is. Ott, van, csak le kell hajolni érte, majd kiveri a szemed.) Ezzel kapcsolatban eszünkbe juthat a még nagyon is élő, de persze csaknem kizárólag falun élő szokás: egész pici gyerekeket is elvisznek halottvirrasztóba, temetésre és senkinek se fáj azon a feje, hogy jaj, szegényke hogyan fogja ezt megemészteni. A fekete koporsó látványa csak egy felnőtt számára lehet riasztó, aki már tudja, hogy minden egyes nappal, akár boldoggal, akár boldogtalannal, közelebb kerül hozzá. Egy gyerek számára, akinek az idő fogalma nem hogy végtelen, de még csak nem is nagyon létezik, az egész csak annyira valószerű, mint az Óperenciás- tenger.
Szóval, a szereplők csak mennek és mennek. Útközben a mafla kis Lajhár tudatlanságból megpróbál felmászni egy még tán a függőlegesnél is meredekebb sziklafalon, akár egyedül is, hogy visszajuttassa a szerencsétlen kisgyereket a családjához- a buták bizonnyal jobbszívűbbek, a műveletlen bizonnyal emberibb, mint az okos Manfréd, aki természetesen előre tudja, hogy egy ilyen teljesítmény eleve keresztülvihetetlen. Tigris- bigris egyre- másra fenyeget, a Lajhár erőtlen hangon folyton segítséget kér Manfrédtól, mint ahogyan mi is ugyanezt tennők, mondjuk a rendőrségtől, amennyiben netán megfenyegetne egy kopaszra nyírt aranyláncos, csak persze azzal a nem elhanyagolható különbséggel, hogy a Lajhár a segítséget mindig meg is kapja.
A nem- evésen és a már említett kliséken kívül a harmadik dolog, ami a”Jégkorszakot” a pár sorral alább boncolgatott ”Némóval” meg egy rakás más rajzfilmmel- filmmel összeköti: az adrenalinsportok bemutatásának kikerülhetetlensége. Tigris- bigris a barlangbeli jégcsúszda után ugyanúgy lelkesedik, mint egy amatőr, aki életében először próbál bangidzsampingot. Az adrenalin- élvezethez régebben eléggé strapás dolog volt eljutni. Ma öt másodperc, csak le kell magad vetned a mélybe egy gumikötéllel a lábadon. Ez a gyorsaság a lényegi különbség mondjuk a focihoz, a maratoni futáshoz vagy a ping- ponghoz képest. És egyben ez a sebesség az, ami lehetetlenné tesz bármiféle mívességet, a Robert M. Pirsig által megfogalmazott Minőséget („A Zen meg a motorkerékpár- ápolás művészete”, Bantam Books, 1975, New York), mint lehetséges életcélt. Nem építünk gótikus katedrálisokat évtizedek alatt, piramisokat emberöltőnyi ideig: villámgyorsan kész az előre gyártott ház, fából, műanyagból, gipszkartonból és természetesen teljes mértékben reciklálható, hogy a hulladékból újból fa, műanyag és gipszkarton legyen, amiből akár előre gyártott házakat is lehet készíteni. E korban a sebesség és az élvezet közé akár egyenlőségjelet is tehetünk és ezzel sajnos pont úgy áll a dolog, mint a televízióval vagy bármely más kábítószerrel: csak addig nincs rád hatással, míg ki nem próbáltad. De ha akár csak egyetlenegyszer is kipróbáltad, már soha többé nem lehetsz pontosan ugyanolyan, mint azelőtt. Nem léphetsz kétszer ugyanegy folyóba, az elveszett ártatlanság nem szerezhető vissza. „Ha a tudás fáját elhagyod, bár titok még a holnapod, nincsen, nincsen többé visszaút” (Korál egy.) Kiűzettünk a Paradicsomból, és keservesen jutottunk el a szomorú tudáshoz, hogy „a megfigyelés megváltoztatja a megfigyelés tárgyát”, ahogyan azt Heisenberg és  a kvantumfizika más nagy apostolai olyan szépen és elegánsan bebizonyították mindenki más számára érthetetlen matematikai egyenleteikben. Úgy hogy sóhajtozhatunk már, hogy túl gyorsan élünk, meg hogy az emberi testet nem ilyen életsebességre kalibrálta a Teremtő, akkor is haladni kényszerülünk az árral (mindig szél ellen pisilni oly fárasztó), az áradattal, amely visszavonhatatlanul és végérvényesen  visz minket valami Végső Valami felé , ami lehet, hogy végül nem is lesz olyan rettenetes, csak éppen mai érzékszerveinkkel tökéletesen felfoghatatlan. De persze az is éppúgy lehetséges, hogy e végső sodortatás- érzés csak a kozmikus skizofrénia egyik megnyilvánulása, amely minden élőlény egyetemes sajátja. ( Douglas A.: The Hitch Hiker s Guide to the Galaxy, Pan Books, London, 1979. )
A fentiek ismeretében már egyáltalán meg sem lephet minket a ferdeszemű mongoloid kardfogú, Diego árulása. Mert Diego bezony elárulta fajtársait. Miért? Semmi előnye nem származik belőle. Mármint semmilyen anyagi, kézzelfogható. Ami esetleg haszonnak nevezhető, az tisztán transzcendentális: Diego árulása a Csapatért történik. „Egy Csapat vagyunk”. Természetesen így, nagy csével. Ugyanezért árulta el ama bizonyos barbár saját sorstársait Ravennánál a rómaiak érdekében: új csapathoz akart tartozni. A rómaiak szép sírkövet emeltek neki, ami igazán rendes tőlük. Ez a „csapathoz tartozás” azóta nagyon elterjedt ám. Per pillanat is, mindenki, -na jó: majdnem mindenki- , mindenhol, az egész világon, itt és az Óperenciás- tengeren is túl, csapatokba, gangekbe, teamekbe furakodik, űzve az ösztönös félelemtől, hogy egyedül marad valami nagy, elhagyatott, imaginárius síkságon, ahol kénytelen lesz szembenézni önmagával. Szinte senki nem akar ilyesmit. Pedig korántsem olyan százszázalékosan biztos, hogy a magány rettenetes. Lehet akár felemelő is. Mint ahogy ez az „önmagunkkal való szembenézés” is lehet az. Sőt, ahogy korunk egyik nagy gondolkodója vetette papírra valószínűleg kissé kesernyés szájízzel: aki egyszer igazán megkóstolta a magányt, annak többé nem ízlik a társaság. De hát, mindezen magvas eszmék dacára is, a nap minden percében újabb és újabb csordák keletkeznek, egyre nagyobbak és egyre komplexebbek, míg aztán, valószínűleg nem is olyan sokára, megalakul majd egy szép nagy Világállam, ahol senki nem lesz boldogtalan, hacsak nem próbál véletlenül gondolkozni, és kell is, hogy mindenki boldog legyen, hisz mindenkinek lesz eléggé nagy képernyőjű televíziója és hozzá elegendő ropogtatnivaló ízes csipsze. Innen meg már csak egy lépés Lovelock rettenetes és csodálatos Gaiája, az egész bolygónyi élő organizmus, amely éppúgy sokkal tudatosabb az ember- alkotórészeknél, mint ahogy a hangyaboly is mérhetetlenül értelmesebb az őt alkotó hangyáknál. (Oxford University Press, 1979, 1987).
Kérem, hát úgy nagyjából erről szólna ez a bizonyos rajzfilm. Nem is hiányzik más, csak valami fantasztikusan megható és felemelő és magasztos jelenet a végére, amit az illően fennkölt zene fest alá torokszorítóan. S íme, már itt is van. Manfréd először is kitépi a lándzsát agresszíven fellépő ősember- apuka kezéből. És, kérdezhetnénk a költővel, akkor mi van? Eljövel Jehova tanúi világa, ahol a Tigris- bigris az őzzel békésen heverész? Jappersze, most megható jelenet tényálladéka forog fenn javában, úgyhogy kéretik végre nem egyfolytában bohóckodni! Nézd csak! Az Ember nyakláncát akasztja Manfréd bal agyarára! Ami egy másik leölt állat karmaiból készített, hát nem tündéri? Mire is emlékeztet az egész, te jószagú… megvan! Kitüntetési ceremónia! Háttérben a lengő csillagos- sávos lobogóval, amikor is a fehér kendővel felkötött Jókat kitünteti személyesen az Elnök, mert ismét sikeresen védték meg a hazát vagy bármit, de természetesen leginkább az amerikai hazát vagy az amerikai bármit.
Heppiend. Szól a himnusz, akarom mondani, az érzelmes zene, a halottnak hitt Tigris- Bigris természetesen föltámad, persze embert nem eszik többé, a meghatódott ősemberek biztosan szintén nem esznek többé mammutpecsenyét, senki nem eszik semmit, maximum zöldséget, ideológiait. És mennek tovább, ők, a Csorda, új kalandok felé, amikhez nekünk már abszolúte semmi közünk, míg meg nem csinálják a második részt.
A jégbefagyott kis rágcsálót trópusi partra veti a hullámverés és a nekünk is szóló mélyfilozófiai üzenet újabb megerősítést nyert: ragaszkodj mindennapi betevődhöz. Ha nem vágysz többre, még akár boldog is lehetsz.
    
Egy kísérlet nem kísérlet, mondják az empirikusok. Fentebbi állítások légbőlkapottságának megcáfolására kénytelenek vagyunk egy tetszés szerinti bármely más filmet, de most konkrétan a „Némó nyomában” címűt provokatíven pszeudotudományos bonckésünk alá fektetni. Hogy miért pont ezt? Miért ne, kérdezhetnénk vissza holmi flasztervagányos szemtelenséggel, amelynek durva felhámja alatt azonban az igazságra való törekvésnek tiszta és gyengéd kis csírája rejtezik. Hogy ugyanis csaknem teljesen mindegy, melyik rajzfilmet választottuk volna a halivúdi álomgyár műhelyeiből. Hisz a klisék mára már nem csak hogy általánosak, hanem mindenképpen transznacionálisak, hisz a rajzfilm- csatornák szuper műholdak segítségével a világ legeldugottabb sarkaiba is eljuttatják kétes értékű áldásaikat. De hogy mégis, miért pont ez a kettő… na, hát végső soron talán azért, mert e sorok szerény közreadója tisztára véletlenül pont ezt a két filmet kapta kölcsön egyszerre. (Ez volt meg a sógornak, na.)
Kliséket említettünk. Az álomgyár előre gyártott, a biztos siker garanciáját nyújtó, a világ minden emberében ugyanazokat az érzelmi húrokat megpendítő lenyomatokat. EKKORA internacionalizmusról Marx, Engels és Lenin bácsik legföljebb ha álmodozhattak. A „Némó” egy rendkívül általános, mondhatnánk, összemberi jellemvonás interpretációjával indul: a főhős saját ingatlanjának dicséretét zengi, amely ingatlanra természetesen mások is szemet vetettek. Naná, hiszen a fogyasztói logika értelmében egy olyan valami, amit nem akarnak mindjárt többen megszerezni, nyilvánvalóan nem is bírhat semmilyen értékkel. A fogyasztói állam tipikus polgára számára ugyanis, akit ez a hal- hős minden lovagiassága ellenére megtestesít, rejtett értékek egyáltalán nem is léteznek. És ez egyenértékű azzal, mintha azt mondanánk: az olyan érték, amelyért harcolni, küzdeni kell, nincs is. Hisz érték csupáncsak és nyilvánvalóan csakis az lehet, amit a televízió (ebben az értelemben mint minden médiák, azaz minden bölcselet kútfője) elmagyaráz neked. Az aztán tudja, ne félj! Megmagyarázza szépen, részletesen, hogy még egy hülye is megértse, miért ez meg ez a legjobb autó, miért ez meg ez a legjobb mosópor. Az emberiség meg egyszerűen hinni akar abban, hogy igenis van legjobb autó és mosópor, és e hit iránti vágya oly erős, hogy még fizetni is képes érte. Hisz nem lehet, hogy többfajta termék ugyanolyan minőségű legyen! (Ebben a témában a korpa elleni sampont tekinthetjük klasszikusnak, amely egész pontosan mondjuk nyolcvankét és fél százalékkal csökkenti a korpa mennyiségét. Sem többel, sem kevesebbel. Nagy meló lehetett megmérni, annyi bizonyos.) Ebből a naiv, természetesen abszolúte megalapozatlan, ámde igen csak erős hitből igen jól profitál minden reklám- létrehozó, minden bankok és minden biztosítótársaság, a különféle ”menedzserek ”, meg „brókerek” meg „tanácsadók”, egyszóval minden rendű és rangú emberfajzat, amely kizárólag és egyértelműen anyagi javakra törekszik, s ez olyannyira lefoglalja őket, hogy semminemű néven nevezhető munkát nem marad idejük végezni.
Hasonlóan pontosan jellemzi a mai társadalmat, még inkább a férfi- nő viszonyt- ellentétet?- a film egy másik, amúgy nem különösebben látványos epizódja: a hal- házaspár vitája a születendő ivadékok nevéről. A férfi semmi perc alatt végez a névadással, a több ezer- tízezer ikra felének az anyuka, felének az apuka nevét adományozva. Kész! De a nő nem, az nem. Az tudja, hogy igenis a nomen est ómen, különleges nevet akar, olyat, amilyen senki másnak nincsen, vagy legalábbis olyat, amelynek viselője sikeres, gazdag és boldog. (Mármint, ha gazdag ember lehet boldog.) A „Reszkessetek, betörők!” kis Kevinje például elementáris erejű névadási hullámot indított el kies Kelet- Közép- Európánkban. A Kevin- láz kivédhetetlen sáskajárásként csapott országról országra, s hogy ez a mánia mennyire interetnikus,  azt például a szurtos gyerekét élelmiszerüzletben fegyelmezni kívánó roma mama felkiáltása illusztrálja: -Kevinke, ne ugrálj má, mer pofonváglak!
És már itt is vagyunk az első részben már tárgyalt kiirthatatlan „A Vadnyugat hősies meghódítása” sémánál. A főhős asszonyát kezdetnek mindjárt letámadja a nagy hal, úgyis mint a Rossz, valószínűleg megeszi, mert egy ragadozó azért mégsem ejt túszokat. Egy árva utód marad utána a sok ezernyi halikrából, akit nem sokkal ezután szintén elrabolnak a nyilvánvalóan gonosz emberek és a bosszúálló, magányos vadnyugati kovboj- pardon, hal- kalandjai ezennel kezdetüket veszik. A hasonlóság olyannyira erős, hogy szinte elvárnánk: játsszon már ez a Pizsi nevű bohóchal valami megindító dallamot mondjuk szájharmonikán, a „Volt egyszer egy vadnyugat” kérlelhetetlen hősének mintájára. Az ezután következő képsorokban a köztudottan halott nyugati civilizáció szinte minden jellegzetes gondja- baja a felszínre kerül. A kis halfiú bicebóca uszonnyal érkezik első nap az iskolába, ennek ellenére magától értetődően elfogadják. Ez az inkább csak filmekben létező gesztus ugyanazt a hozzáállást szimbolizálja, mint a ”nagy” filmekben: legyen már a rengeteg rendes fehér ember között egy kivételképpen szintén ”jó” néger is. Aki természetesen minden lelkiismeretfurdalás nélkül veszi fel a harcot gonosz fekete fajtársai ellen. Hasonlóan a ravennai barbárhoz, aki a szó szoros és átvitt értelmében egyaránt vegytiszta árulóvá válik: mert már egy másik teamhez, csapathoz, csordához akar csatlakozni, a sikeresek teamjéhez, csapatához, csordájához. Nyíltan e rajzfilmben sem kerülhet felszínre az ellentét a propagált elmélet- a pozitív diszkrimináció a gyengékkel, elesettekkel, meg persze a „mássággal” szemben- és szinte az egész világon egyre inkább megvalósulni látszó gyakorlat: az idegengyűlölet között.
Hasonlóan jellegzetes nyugati probléma, ha egy gyerkőc- ebben az esetben: egy hal- gyerkőc- egy szép napon egyszerre csak odaveti a súlyos mondatot jó édes apjának: - Utállak! (A család idősebb férfitagjai iránti kötelező tisztelet ezt nem is olyan régen még nálunk is egyszerűen lehetetlenné tette. Nem biztos, hogy büszkén, de vallhatjuk: „maradiságunk” eme nyilvánvaló jele immár végérvényesen a múlté.) Individualista társadalmunkban az amúgy is önző gyerek még individualistább lesz, egyfajta gyerek- uralmat vetítve előre. Már Peter Pan is megpróbálkozott ilyesmivel, a Michael Jackson- per egy ilyen, nagy társadalmi mélységekben zajló folyamat jéghegyének valószínűleg csak a csúcsa. A mindennapos és teljességgel elfogadottá vált nagy társadalmi hazugságok következtében tekintélyét vesztett szülő és a provokáló barátok csak látszatra ellentétes vektorai csakazértis- cselekedetekben manifesztálódnak: a kis halfiú csakazértis megpaskolja a félelmetes csónak fenekét bicebóca uszonyával, s ezzel a tettével egyértelműen elhatárolódik saját apjától, s egyben nyíltan, mondhatnánk, lázadás- szerűen kinyilvánítja az inkább a barátokhoz tartozni akarás vágyát. Az ember- gyerek meg persze csakazértis rágyújt, mert nehogy már neki egy hülye felnőtt mondja meg, hogy mit csináljon. (Illetve mit ne csináljon.)  
A civilizációs nyavalyák tárházából továbbá bemutatásra kerül az ”agresszív ösztönök- kontra civilizált ember” problémakör: a cápák klubjának cápa- tagjai a magasztos ”Barátunk, a hal” eszmeiség jegyében csoportterápiával óhajtják leszoktatni magukat a halevés undorító szokásáról. A „Jégkorszak” egész filmben semmi táplálékot nem fogyasztó hőseivel szemben itt legalább fölvetődik az evés- nem evés problémája, ha komolytalan formában, elmismásolva is. E mismásolás megtestesítője a Sirály, aki a kis hal- fiúhoz ekképp szól: -Bocs, ha esetleg halásztam rád. De hát ilyen ez a tápláléklánc.” És a csőrében menekíti a főhősöket! (Jusson csak eszünkbe Manfréd hasonlóan értelmetlenül hősies cselekedete, aki szintén igyekszik visszavinni a kiskölyköt annak ember- szüleihez, noha azok levadászták- megették a családját.)
A magányos vadnyugati hős mellett természetesen megjelenik a filmben egy, úgy tűnik, abszolút mértékben kikerülhetetlen sablon- jelenet, minden nyugati film elmaradhatatlan attribútuma: a szakadék peremén billegő jármű. (Létezhet-e vajon film még e nélkül, avagy másképpen fogalmazva: van- e film a szakadék peremén egyensúlyozó járművön túl?) Ez esetben tengeralattjáró billeg, konkrétan víz alatti szakadék peremén, de ez csak részlet. Hitchkok „Madarakjának” ama unalomig ismert jelenete is visszaköszön, természetesen az alkalomhoz illően modifikált formában: a háttérben először csak egy pici kis medúza bukkan fel, aztán még néhány, látszatra abszolúte véletlenül és teljesen ártalmatlanul, aztán a kamera hirtelen- de még milyen hirtelen! – távolra ugrik és már minden tele van óriási medúzákkal! Ha már a hasonlatosságnál tartunk, érdemes összevetni a két mellék- főhős, a két együgyű Sancho Panza, a két egyszerű lelkületű, ámde becsületes Sam Hawkins figuráját: Lajhárt és Szenillát, akik sok- sok régebbi elődjükhöz hasonlóan  öntudatlanul menekülnek mindenféle veszedelemből. Egyszerűen csak azáltal, hogy sosem esnek igazán kétségbe. Tudjuk immár, hogy „a tudás boldogtalanná tesz”, de ez a veszély a mi két kis ennivaló mellék- főhősünket egyáltalán nem fenyegetheti, hisz még csak gondolkozni sem próbálnak előre. Ha baj van, legföljebb jópofiskodnak és mosolyognak, „Keep smiling!” , mint ahogy jópofiskodik és görcsösen mosolyog az egész nyugati- amerikai társadalom.
Ha a sziklaszirt peremén egyensúlyozó jármű a nyugati filmgyártás egyik legtöbbször ismételt motívuma, akkor a ventillátoros jeleneteket már akár meg sem érdemes említeni. Ugyan ki látott már filmet kegyetlenül forgó óriásventillátorok nélkül, ugyan ki? Amely ventillátorok hajszál híján miszlikbe aprítják a főhőst, de az az utolsó pillanatban véletlenül mindig kéznél lévő feszítővasával besprájcolja a rotorokat? (Vagy hogy is hívják azokat a nagy forgó izéket.) Hogyan, kedves olvasó? Csak nem azt akarja mondani, hogy ön nem hord magával mindig egy jó nagy pajszert? Ejnye- bejnye. Nagyon sürgősen változtatnia kellene eme rossz szokásán!
Halas film sem megy el adrenalin- jelenetek nélkül. A pergő víz alatti MGA- áramlatban ugyanúgy sikoltoznak a félelemtől és az elragadtatástól a kezdők, mint a „Jégkorszak” barlangi jégpályáján, vagy bármelyik hullámvasúton. (Közben Némó, a kis halfiú új akvárium- börtönében beavatási szertartáson esik át, s valljuk be, eléggé jól megúszta. Az ország- bármely ország- bármely középiskolájában sokkal gusztustalanabb és primitívebb jeleneteket abszolvált volna. ) Pizsi és Szenilla ugyanolyan feldobottan ujjong és visítozik a végén, mint a zord kardfogú Tigris- bigris a „Jégkorszakban”. (És persze ők is ugyanazt azt az adrenalin- szlenget használják: „csúcs”.) S a kalandok átkélése során már kél a szájról szájra- halszájról halszájra- adott legenda: a belevaló apahal útra kél, ezer veszélyen át száguld ezerrel, hogy megmentse kisfiát. Persze hogy mindannyian ilyen apukát szeretnénk. Menőt. Vagányt. Nem egy olyan uncsit, aki, ha hazajön, folyton fáradt. És utolsó erejével nevel. De, persze, mindannyiunknak csak ilyen utóbbi van. (Ki érti ezt?)
És ezzel, kedves, drága olvasóink, visszakanyarodtunk történetünk legeslegelejére, ahol is megtudtuk, hogy a modern ember legnagyobb problémája: az unalom. Hisz olyan csalafintán csiklandják- izgatják már minden érzékszervünket, hogy vajmi nehéz valami igazán izgalmasat művelni. Történelmi példák sokaságával illusztrálhatnánk, hogy mikor valamely kultúra nem talál több kihívást, tennivalót-szóval, mikor már unatkozik- akkor bezony hanyatlani kezd.
Nyugi. Csak semmi kétségbeesés. Nyilván szomorú dolog akár egy rajzfilmben is látni azokat a feloldatlan feszültséggócokat, amelyek- tudjuk- végül civilizációnk pusztulásához vezetnek. Egy végső megsemmisülés felé rohanó kultúrához tartozni, egy gyakorlatilag már csak vegetáló rendszer polgárának lenni minden bizonnyal nem valami felemelő érzés. De- valljuk be- szórakoztató! Hisz annyi mindent lehet csinálni. Adrenalin- sportokat űzni. Provokatív áltudományos pszeudo-fejtegetéseket olvasgatni. Jut eszünkbe, mellesleg, van valami, amit azért százszázalékos biztonsággal leszögezhetünk, igaz, hogy ugyanezt bízvást megtehettük volna ennyi szép fehér papír telefirkálása nélkül is.
Hogy ugyanis a rajzfilmeket nem elemezgetni kell. Hanem élvezni.  




 
Kapcsolódó linkek
· Több hír: Az Év Irodalmi Alkotása Pályázat 2008
· Több hír: szmit


Legolvasottabb hír ebben a rovatban:
Az Év Irodalmi Alkotása Pályázat 2008:

Ének az esőben

Hír értékelése
Értékelés: 2.4
Szavazat: 10


Értékeld ezt a hírt:

Kiváló
Nagyon jó
Jó
Átlagos
Rossz

Parancsok

 Nyomtatható változat Nyomtatható változat

Kapcsolódó rovatok

Az Év Irodalmi Alkotása Pályázat  2008

Ehhez a hírhez nem lehet hozzászólni.




Web site powered by PHP-Nuke
All logos and trademarks in this site are property of their respective owner. The comments are property of their posters, all the rest © 2005 by me.


Oldalkészítés: 0.33 másodperc