Üdvözöl a(z) SZLOVÁKIAI MAGYAR ÍRÓK TÁRSASÁGA!
Hungarian Slovak 
 FŐOLDAL | TAGJAINK | ALAPSZABÁLY | TISZTSÉGVISELŐK | DÍJAINK | ELÉRHETŐSÉGEINK | SZPONZORAINK |
Opus - szlovákiai magyar írók folyóirata
Arany Opus Díj - főoldal
Jócsik Lajos-breviárium
Díjazottak
Szociális Alap
Opusonline
Szolgáltatások
· Híreink
· Rovatok
· Irodalomórák
· Rendezvények
· Pályázatfigyelő
· Kritikák
· Köszöntők
· Könyvajánló
·Fiatal Írók Köre
· Fiatal Írók Rovata
· Arany Opus Díj
· Jubilánsok
· Hazai magyar Lap-és Könyvkiadók ajánlata
· Képgaléria
· Emlékhelyeink
· Rólunk írták
· Hírek archívuma
· Linkajánló
· Keresés
· Jelentkezési lap
·Választmányi határozatok
Naptár
November
Vas Hét Ked Sze Csü Pén Szo
  1 2 3 4 5 6
7 8 9 10 11 12 13
14 15 16 17 18 19 20
21 22 23 24 25 26 27
28 29 30  
Szavazás
Mit gondolsz a weboldalunkról?

Nagyon jó!
Elég jó...
Nem elég jó...
Nagyon rossz!



Eredmények
Szavazások

Szavazat 28617
Linkajánló
 Év Irodalmi Alkotása: 1. A kormányzó könyvtára

Az Év Irodalmi Alkotása Pályázat  2008[IX/20.. publik. engedély]
Központi Kulturális Ügyosztály
I. Rogoz kor. megbízott

Régen nem jártam emberek között, csaknem elfelejtettem már, milyen a bőrük szaga. Talán ezért is döntöttem úgy, hogy a szolgálati légpárnásom helyett, melynek meghitt turbinaduruzsolása pedig régebben oly megunhatatlanul kedves volt számomra, vasúton utazom a tábornokhoz.


Számításom azonban nem jött be, rajtam kívül egyetlen utas sem szállt fel a délután fél hatkor induló személyvonatra, melynek fülledt kabinjaiban sűrűbben kavarogtak a porszemek, mint a legelvetemültebb téli hóviharban a hópihék. Legalább a kalauz feltűnésében bíztam, bár természetesen nem váltottam menetjegyet, de az út folyamán végig azzal szórakoztattam magam, hogy magam elé képzeltem a kalauzt, amint haptákba vágja magát és a legfennköltebb kifejezéseket keresgélve tiszteleg, mikor felmutatom neki katonai igazolványomat. Elmém hidegebb, a háttérben egyfolytában józanul dolgozó magja azonban kitartóan jelezte, micsoda önámításban ringatom magam: ha valóban jönne a kalauz (sűrű fekete bajszú, zavart tekintetű, igazítatlan egyenruhájú részeg), csak egy hanyag pillantást vetne az igazolványomra, majd szótlanul továbbmenne.
Még ifjúkoromban, alig húszévesen utaztam utoljára vasúton, a sorkatonai szolgálatra bevonulván, mikor még nem is sejtettem, hogy röviddel azután egész valómat magába szippantja a katonaság szelleme és gépezete. Alig-alig tudtam már valamit arról a fiatalemberről, aki sok-sok évvel ezelőtt betántorgott az akkoriban kiépülő laktanyavárosba, az újoncokkal folytatott előző esti italozástól még teljesen bódultan. Az arcára sem emlékeztem, de ha most elém kerülne a maga zilált, rendetlen megjelenésével, valószínűleg az első dolgom lenne, hogy alaposan képen törüljem. Bár mióta a könyvek között élek, kevésbé értek az emberekkel való bánásmódhoz. Nem csak amiatt, hogy amikor a kormányzó meghalt, önkéntes száműzetésbe vonultam a kormányzati palota könyvtárszobájába, és az emberi tekintetekben való búvárkodás helyett már szinte kizárólag a régi bölcsek soraiban merülök el, hanem a társadalmi változások radikális volta miatt is. Mióta megkaptam a kizárólagos kormányzói könyvtárosi megbízott címét, törvényszerűen ki kellett tagozódjam a társadalomból. A kormányzó halála után a könyvek évek hosszú során át áramlottak be a palota könyvtárába a civil lakosságtól, s nekem éjt nappallá téve kellett dolgoznom rajta, hogy mindent rendszerezzek, és helyesen osztályozzam az egész mérhetetlen kötetmennyiséget. Mire befutottak az utolsó szállítmányok (kvázi az utolsók, hiszen szórványpéldányok mind a mai napig érkeznek hozzám), vettem észre, hogy teljesen megőszültem közben, anélkül, hogy az átmenet folyamatára (csillogó fényű ébenfekete hajjal kerültem a könyvtárosi pozícióba) felfigyeltem volna. S amikor évek múltán először kimozdulva látogatást tettem Mme C.-éknél, senki még csak el sem mosolyodott azon a tréfásnak szánt megjegyzésemen, hogy csak a régi iratokból felszállt por rakódott a hajamra, s ettől látják fehérnek. Döbbenten néztek csak, talán éppen úgy, ahogy én néznék arra az alig húszéves fiúra, aki bevonult a sorkatonai szolgálatra annak idején.
A vasútállomás R.-ben, ahonnan valamivel több mint félórányi járásra áll a tábornok kastélya, hasonlóképpen néptelen volt, mint a vonat, a szorb gyerekek, akik a sínek mellett labdáztak, szétrebbentek, amint megláttak, valószínűleg az egyenruhám miatt rettentek meg tőlem, csak két ölyvnyi méretű, tátott csőrű seregély üldögélt tovább a lépcsőkorláton. Keresztülhaladtam az állomásépületen, melynek bezúzott ablakain keresztül akadálytalanul repdeshettek ki-be a madarak, tele is volt minden az ürülékükkel meg a tollaikkal, a kormányzó arcképe kivehetetlenné kopott a madárpiszokkal borított, töredezett mozaikpadlón. Miközben a kastély felé haladtam, alig figyeltem a külvilágra, egyedül az aggodalom kötött le, hogy vajon szívesen fogad-e a tábornok, miután elmulasztottam részt venni a százhuszonötödik születésnapja alkalmából rendezett fogadáson néhány hónappal korábban. Megelégszik-e annyi magyarázattal, hogy a kormányzó halála és könyvtárossá való kinevezésem óta nem szokásom fogadásokra járni, illetve hogy nem bírtam volna elviselni a sok hízelkedő törtetőt, akik nagyobb zsivajt csaphattak a kastélyban mint egy megzavarodott csimpánzhorda? Aggodalmamba azonban egy nagy adag önvád is vegyült, lévén, hogy nem sokkal korábban magam is hasonlóan nagy hangon páviánoskodtam különféle fogadásokon és összejöveteleken, magam mögött tudva a kormányzói hatalom szilárd tömbjét. Visszavonulásom azonban aligha tűnt fel bárkinek is, hiszen a mögöttünk álló zaklatott időszakban mindenki elveszítette a tájékozódóképességét, régi jó barátok nem ismerték fel egymást, testvérek zárkóztak el egymástól, komoly, józan emberek rúgtak fel minden társadalmi szabályt és züllöttek mocskossá. Azzal nyugtatgattam magam, hogy a tábornoknak meg kell értenie és át kell éreznie, hogy a számomra kínálkozó egyetlen járható utat választottam, amikor elfogadtam a könyvtárosi állást.
Ahogy beléptem a barokkos kovácsoltvas kapun át a kastély kertjébe, ő már ott állt a főbejárathoz vezető lépcsősor magasán: korábban észrevehette, hogy közeledem; a kertben szutykos szorb kölykök csapatai randalíroztak, a kiszáradt sövénycsonkok és elgazosodott virágágyások között szaladgálva. Ezek már kevésbé tartottak az egyenruhás embertől, két kislány csaknem elsodort, ügyet sem vetve rám, s közben egyfolytában a maguk hitvány nyelvén sipítozva. Jobban szemügyre véve őket megállapíthattam, hogy nem is kislányok már ezek, sokkal inkább érett nők, fejlett, kemény mellekkel, gömbölyű, formás fenékkel, szemrevalóságukat csak az mérsékelte, hogy hosszú, gondozatlan hajukba vastag bogáncscsomók tapadtak, bőrük pedig kiütéses volt és foszladozó.
A tábornok mosolyogva várt, és a mozdulatból, ahogy kezét nyújtotta, meggyőződhettem róla, hogy minden aggodalmam hiábavaló volt.
Miközben beinvitált a kastély tágas, kellemesen illatos előszobájába – mintha lenge puskaporillat lett volna érezhető –, nem is firtatva, mi járatban vagyok, elnézést kért a szorb gyerekek miatt, akik felháborító módon szinte már magukénak érzik a kertjét, és lassan a seregélyeknél is szemtelenebbek lesznek, pedig nemrégiben elég súlyos leckét kaptak V. ezredestől, aki továbbra is megőrizte a régi szilaj természetét és gyorsharagúságát, s amikor látogatóba érkezvén a tábornokhoz hasonlóképpen megrohamozták a szorb kölykök, mint most engem, előkapta a dédnagyapjától örökölt faagyú spanyol pisztolyát, és az egyik kislánynak kapásból ellőtte az ágyékát, vagy tíz négyzetméternyi területre fröcskölődött szét a vére, mikor a társai elvonszolták, még élt, de aztán valószínűleg elpusztulhatott, mert másnap egy gyászruhás szorb nénike bejött a kertbe, és a kastéllyal szembeállva órákon keresztül átkozódott a maga fülsértő hangzású nyelvén, akkor vonult csak el, amikor V. ezredes kinyitotta a második emeleti szobája ablakát és megeresztett egy lövést a levegőbe.
Valahogy megérezte, hogy mára vendéget kap, két főre készíttetett vacsorát, mondta a tábornok széles mosollyal, ám nem titkolhattam meglepetésemet, amikor kiderült, hogy a vacsora nem más és nem több, mint héjában sült burgonya. A drága német tányérokat eladta, vallotta be a tábornok, fatányérokon étkezik és csakis népies ételeket fogyaszt, mióta… Mióta is, nézett a mennyezetre félig tréfásan, mióta szerény életmódra tért át. Alig bírtam magamhoz térni a meglepetésből, de amikor megéreztem a héjában sült burgonya illatát – a régi szolgáló, a vén Joachim szolgált ki minket: mint megtudtam, ő az egyetlen cseléd, akit a tábornok megtartott magának –, a gyerekkorom jutott eszembe, amikor nyári sátorozások alkalmával a tábortűz parazsán burgonyát sütögettünk és ízetlen lőrét vedeltünk mellé, kellemetlen émelygés fogott el az emlékektől, egy hajtásra kiittam a boromat, amely szerencsére kifogástalan minőségű rajnai bor volt, a kastély borospincéje tehát még korántsem ürült ki. A tábornok szigorúan utasított, hogy egyek, és bár a parázson megkeményedett héjú burgonyát nem volt egyszerű késsel-villával fogyasztani, végül, nagyjából eltanulván a biztos módszert az asztal túloldalán jó étvággyal falatozó tábornoktól, megbirkóztam a feladattal.
A vacsora alatt alig esett szó köztünk, s a kellemetlen émelygés, amely egyfolytában a hatalmában tartott, megakadályozta, hogy akár csak jobban szemügyre vegyem, mi változott a kastélyban legutóbbi látogatásom óta, mely még a kormányzó életének idejére esett. Mikor azonban Joachim elvitte a tányérokat és felbontotta a második üveg bort, némileg elengedhettem magam, s elsőként a falakra aggatott kudutrófeák keltették fel a figyelmemet, melyeket a tábornok régi afrikai vadászkirándulásairól hozott magával, illetve a legfőbb trófeának, az elefántfejnek a nagyszalonból a nyitott ajtón keresztül innen, az étkezőből is látszó agyarai. Szemlélődésemet a tábornok, tőle meglehetősen szokatlanul, egy közhelyes kérdéssel szakította félbe, az utazásomról. Jól utaztam, válaszoltam, csak idegen ez a sok fény. A tábornok mosolygott, majd megjegyezte, amíg itt vagyok nála, vigyázzak a seregélyekkel. Nem mintha kétségei lennének az elővigyázatosságomat és a talpraesettségemet illetően, de a seregélyek mostanában nagyon elkanászkodtak, és nem akarja, hogy véletlenül valami baleset történjen. Mostanában nemegyszer arra ébred, hogy a megtébolyodott madarak tízes csapatokban szálldosnak neki a szobája ablakainak, csaknem betörve őket, semmit sem lehet kint hagyni a szabadban, mert garantáltan széttépik, s Joachim, aki néha eladja az ételmaradékot a szorboknak, hallott olyanról is, hogy kisgyerekekre támadtak. Megígértem, hogy vigyázni fogok, aztán hosszan hallgattunk.
Mivel, noha sietségemet igazán nem látszott indokolni semmi, szinte semmiféle útipoggyászt nem hoztam magammal, mindössze a régi kis bőröndömet, amelyben azonban gyakorlatilag minden helyet elfoglalt a kormányzó főművének, a Megoldások könyvének díszkötéses példánya, ez nélkül ugyanis soha egy lépést sem tettem, a tábornok kellett hogy ellásson mindennel, Joachim által. Az öreg szolga – a gazdájánál is idősebb lehetett már, de vele ellentétben Joachimon meglátszottak az évek, a ráncain és a nehézkes mozdulatain, melyekből azonban még nem tűnt el a régimódi kellem – előkészített számomra mindent, mire a szobámba vonultam, s az ajtóban várt, hogy nincs-e szükségem esetleg még valamire. A simára vasalt selyem hálóköntöst külön nyújtotta át, s közben a tekintetemet kerülve megjegyezte, ő bizony már nem számított rá, hogy tiszteletemet teszem náluk. Talán csak nincs ellenére a látogatásom, feleltem színtelen hangon, hogy szavaimat, ha úgy tetszik, tréfaként, ha úgy, feddésként is felfoghassa, ő azonban megrázta a fejét, s úgy tett, mi tagadás, meglehetősen idegesítően, mintha különösen becses tudás birtokában lenne. A tábornokot mostanság főként azok keresik fel, akik egy bizonyos kérdésre akarnak tőle választ kapni, mondta Joachim, majd illedelmesen, visszabújva a lakáj szigorú álarca mögé, jó éjt kívánt, és magamra hagyott.
Másnap a reggeli után, miközben kénytelen voltam tudomásul venni, hogy megint elővesz az a bizonyos kellemetlen émelygés, aminek hiába kerestem okát, a tábornok egyenesen nekem szegezte a kérdést, hogy ugyebár nem feltételeztem csak egy pillanatig sem, hogy neheztelne rám, amiért nem vettem részt a százhuszonötödik születésnapja alkalmából rendezett fogadáson. Mielőtt válaszolhattam volna, mesélni kezdett az ünnepségről, meglehetősen epés megjegyzésekkel illetve szinte minden egyes vendéget, különösen az idősebbeket. Emlékszem-e például Kócsag kapitányra, kérdezte, mire én szemérmetlen kacajra fakadtam, megjegyezve, hogy a valódi nevét nem is ismerem, s ha véletlenül nem Kócsag kapitányként említenék előttem, nem tudnám, kiről lehet szó. A tábornok azt állította, senki nem tudja a valódi nevét, talán még a saját felesége sem, bár egyébként sem hallotta, hogy az egész fogadás alatt akár csak egy szót is váltott volna a feleségével. Szóval Kócsag kapitány azzal hencegett, hogy W. herceg már hónapokkal korábban felkereste, reményét kifejezendő, hogy meghívást kap az ő, azaz Kócsag kapitány százharmincadik születésnapja alkalmából rendezendő estélyre, melyre, köztudomásúlag, mondta éles gúnnyal a tábornok, jövő tavasszal kerül sor. Csak arra lenne kíváncsi, kuncogott a tábornok, milyen név fog szerepelni az estélyre szóló meghívókon, mert ha nem a „Kócsag kapitány” név lesz feltüntetve, senki nem fogja tudni, kinek a születésnapjára is hivatalos valójában.
Csaknem dél lett, mire befejezte a mesélést, s kifogyott közben a harmadik üveg finom rajnai is. A nagyobb mennyiségben fogyasztott bor természetesen nem csillapította az émelygésemet, ezért határozottan kedvemre való volt a tábornok ötlete, hogy tegyünk egy kisebb kirándulást a kastély melletti ligetbe, ahol a kormányzó nemrég felavatott szobra áll.
A kastélytól északra, több mint harminchektárnyi területen elterülő liget nyárfáinak lombja alatti kellemes hűvösben igazán élvezetes volt a séta, leszámítva, hogy a seregélyek úgy cikáztak körülöttünk, akár valami elszabadult vadászbombázók. A tábornok külön felhívta a figyelmemet, mielőtt elindultunk volna, hogy ne felejtsem otthon a pisztolyomat, szükség lehet rá. Később azonban a madarak mintha ráuntak volna az ostromlásunkra, már csak a faágak magasából tartottak szemmel bennünket. A tábornok eléggé belemelegedett a beszédbe, a szobrokról kezdett előadni. Kérdezte, részt vettem-e az utóbbi időben szoboravatásokon a kormányzóságban, amire azt kellett válaszolnom, hogy csak olykor-olykor a fővárosban, de amióta felhagytam a társaságba járással, s már Mme C.-éket sem látogatom, egyre kevesebb kedvem van a szoboravatókhoz. A tábornokot mintha meglepte volna, hogy nem járok Mme C.-ékhez, s kertelés nélkül rákérdezett, hogy akkor talán már Tonka kisasszonnyal sem váltunk olyan bájosan többértelmű pillantásokat a diófák alatt Mme C.-ék kertjében, mint annakidején? Szerencsére nem kellett válaszolnom, nem kellett elmondanom, amit a tábornok talán meg sem értett volna, hogy számomra Tonka kisasszony valahogy megfonnyadt már, még akkor is, ha valójában ugyanolyan szép és vonzó maradt, mint régebben volt, ugyanolyan tüzes és édes, csak számomra keserű rágondolni is – mert azonnal folytatta az eszmefuttatását a szobrokról.
A kormányzó halála után, mint köztudott, őrült szoboremelő mozgalom indult meg szerte a kormányzóságban, szónokolt a tábornok, azt azonban kevesen tudják, micsoda méreteket öltött valójában az egész mánia, s tulajdonképpen lehetetlen igazán pontosan felmérni, ő azonban kezdetben, mint a közrend felügyeletét végző kormányzói megbízott, vezetett valamiféle statisztikát, mely által egészen félelmetes adatok birtokába jutott. A kormányzó halála utáni hónapokban tulajdonképpen az egész kormányzóság lakossága mást sem csinált, mint kizárólag a szoboremelési munkálatokban működött közre; hiszen ezért is ment lassacskán minden tönkre körülöttünk. Csak a temetést követő három hónap alatt több mint négyezer-hétszáz egészalakos életnagyságú köztéri szobrot lepleztek le, ezen kívül majdnem ezer lovas szobrot, a mellszobrok, kisebb emlékművek és emléktáblák száma pedig több tízezerre rúg, ha a kisebb településeket nem számoljuk. Ha pedig belegondolunk, hogy tulajdonképpen minden egyes lakásba, minden egyes középületbe, a legelhagyatottabb zugokba is kerültek szobrok, könnyen belezavarodhatunk a számolgatásba. Valószínű, hogy soha senkinek nem emeltek még ennyi szobrot nem csak ebben a kormányzóságban, hanem az egész tágabb földrajzi régióban sem. Ebbe igazából soha nem gondoltam bele, mondtam, mikor a tábornok mondókája végére ért, s ott álltunk a kormányzó szobra előtt, melyen két kisebb koszorú hervadozott. Ezt itt a helyi szorbok állították, mondta foghegyről a tábornok, még ezeket a haszontalanokat is megbabonázta az általános szoboravatási őrület. Amit azonban mutatni akart nekem, azt ő maga állíttatta két esztendeje, nagyon finom gránitból, olyan, mintha élne az a kő, magyarázta. Nem utolsósorban azért döntött az emlékmű elhelyezése mellett, mert a kormányzó nagyon szerette ezt a ligetet, ezeknek a nyárfáknak az illatát, és neki is szüksége van rá, hogy néha kisétáljon ide, és a szemébe nézzen az öregnek. Van úgy, hogy a hideg is kirázza, ha odaáll elé.
A szobor legalább háromszoros nagyításban ábrázolta a kormányzót, amint a földet bámulja maga előtt; mi tagadás, kevés ennyire komor és a lelkiismeret mélységeihez szóló ábrázolásával találkoztam a kormányzónak. Nem akartam soká ott maradni, s ideges toporzékolással jeleztem a tábornoknak, hogy szeretnék visszaindulni a kastélyba. A visszaúton lövésekkel kellett elriasztanunk egy hatalmas seregélyrajt, amely a kastély körül ólálkodott. Aztán kongó csend lett.
Nagyon hamar itt lett az este. Közös megegyezés alapján összekapcsoltuk az ebédet a vacsorával, s Joachim ezúttal valami nagyon rágós rántott húst szolgált fel, köret nélkül. Az estét sakkozással terveztük eltölteni, de végül a játék helyett inkább a tábornok szónoklatai alkották az este lényegi részét.
Az egészségügyi állapotáról kezdett el beszélni, a közérzetéről meg a kedélyéről. Hogy egyre gyakrabban kíván meg nőt, csakhogy, kacagott fel élesen, manapság már nincs olyan szerencséje, mint régebben, amikor még sok mindenre kapható hercegkisasszonyok is megfordultak a kastélyában olykor-olykor. A hercegkisasszonyok alatt persze ezúttal kapitányok és ezredesek lányait és unokáit értette, akiket szüleik és nagyszüleik szoktak ide küldeni etikettet tanulni, aminek a tábornok az egyik legkiválóbb ismerője volt a kormányzóságban. Manapság a szorb söpredék szolgálataira szorul, dörmögte rosszallón, az ajtóban posztoló Joachimra vetve egy pillantást. Úgy szereti, mondta, hogy nyugodtan ül a kedvenc karosszékében, miközben a szorb ringyó szopja, de úgy elhelyezkedve, hogy amikor érzi: mindjárt kispriccel, a lábával messzire tudja lökni magától a ringyót, nehogy akár egy cseppnyi is rászökjön a bőrére, a hajára vagy a ruhájára.
Látom, azért még nem tért át teljesen arra a bizonyos szerény életmódra, próbáltam tréfálkozni, ő azonban elkomorodott, és megjegyezte, a helyemben ügyelne a vezéremre, de nem is pillantott a sakktáblára közben.
A késő éjszakába nyúló játszma befejezését végül másnapra halasztottuk. A szobámba térve sokáig nem bírtam elaludni. Az átható puskaporillatot éreztem megint, már a saját bőrömből is. Kitártam az ablakot pár percre, de amikor távolról szárnyverdesés zaját véltem hallani, riadtan ugrottam fel az ágyról, hogy bezárjam, s még azt is ellenőriztem, meg van-e töltve a pisztolyom. Csak hajnaltájt sikerült zaklatott, ideges álomba merülnöm egy rövid időre.
Reméli, hogy nem veszem zokon, de vetett néhány pillantást tegnap este a szobámban elhelyezett kamerái közvetítette képekre, mondta a reggeli utáni borozgatáskor a tábornok. Kiültünk a kastély tágas teraszára, ahonnan kilátás nyílt az egykor gyönyörű, ma vigasztalanul lepusztult parkra a kastély körül. Megfigyelte, hogy nagy hevesen körmöltem valamit álmatlanságomban, és őszinte érdeklődést mímelve kérdezte, csak nem publikálok-e még mindig? Ugyan, tiltakoztam teljesen összezavarodottan, ezek csak afféle gyerekségek. Meg amúgy sem lehetne publikálni. Tudom jól, hogy összevissza beszélek, vágott vissza a tábornok, szinte üvöltve. A cenzúra ma már nem az, ami volt. A kulturális ügyosztály csak névlegesen működik. Mindenre rábasszák a pecsétet. Ki is a mostani megbízott? Jól emlékszik, hogy még mindig Rogoz, kérdezte.
Jól emlékezett: immár több mint hatvan éve I. Rogoz állt a Központi Kulturális Ügyosztály élén. A délelőtt ezután feszélyezett és nyomott hangulatban telt.
Mivel a tábornok délután fáradtságra hivatkozva visszavonult, s órákig nem bukkant fel, megkértem Joachimot, elvezetne-e a kastély könyvtárszobájába. Teljesen üres, válaszolta Joachim dacos megütközéssel, de amikor értetlenkedve rápillantottam, lesütötte a szemét heves kitörése miatti szégyenében. Természetesen nem kételkedtem benne, hogy a tábornok híven teljesítette a kormányzó életében utolsóként hozott rendeletét a könyvbeszolgáltatásról, nem ezért akartam meglátogatni a kastély könyvtárát. Tulajdonképpen magam sem tudtam, miért, talán természetes reflexből vágyakoztam a könyvtári levegő után. Emlékeztem, hogy a tábornok különösen jelentős gyűjteménnyel bírt, legfőképp felvilágosodás kori francia, olasz és angol művekkel voltak tele a polcai, de hasonlóképpen szép számmal akadtak francia és olasz reneszánszkori művek is. A kastély szinte teljes nyugati szárnyát elfoglalta a könyvtárterem, de a poros berendezésű közbülső szobák előre jelezték, hogy a tábornok, nyilván amióta a könyvtár nem teljesítheti eredeti funkcióját, vajmi kevés hangsúlyt fektet az épület e részének karbantartására. Hiába éreztem azonban magamat felkészültnek, a látvány, ami a tökéletesen üres teremben fogadott, úgy ért, akár egy erős áramütés. Üres, tehát könyvektől mentes – a többi berendezés azonban, a polcok, a létrák, a kis karosszékek és asztalkák, minden a helyén maradt. Megkértem Joachimot, hagyjon magamra, mire ő aprót biccentett, és eltűnt; zsibbasztón visszhangzott a becsapódó ajtó döndülése.
Akár egy teljesen lecsupaszított csontváz, sorakoztak a könyvektől megfosztott, vastagon porlepte polcok, zavarba ejtő tükörlabirintust alkotva. Nem is mertem nagyon messzire bóklászni a polcrengetegben, az egyik sarokban állva lélegeztem mélyeket a fülledt, nehéz, porral sűrűn telített levegőből – hónapok, vagy inkább évek óta nem szellőztethették a könyvtárat. Meg a fakó sötétség, amely, úgy éreztem, mintegy szemrehányásokkal illetett: éppen én vagyok az első, aki belép ide, a kirámolt szentélybe?! A szomorúságnak e szigorú rendje teljességgel lefegyverezte a gondolkodásomat, az „otthoni” könyvtár zsúfoltságát és a munka édes terhét kellett felidéznem magamban nyugtatásomra. Mielőtt pedig még teljesen a hatalmába kerített volna a baljós érzés, hogy Joachim talán rám zárta az ajtót, s esetleg elfeledkezhetnek rólam – a kiáltozásomat valószínűleg senki nem hallaná meg a kastély vaskos falain túl –, sietve elhagytam a termet.
A tábornok időközben visszanyerte jó kedélyét, velem ellentétben. Alig ültünk neki az előző napi sakkparti folytatásának, rám tört a kellemetlen émelygés, s csak rontott a helyzetemen, hogy a tábornok ízelítőt adott páratlan stratégai képességeiből, de oly módon, mintha szándékosan érzetetni akarta volna szellemi alárendeltségemet. Kiütött vezérem helyébe sikerült ugyan egy újat állítanom, valódi koncepció híján azonban játékom csak elnyújtott agonizálásnak hatott. A tábornok ezúttal visszafogottabban borozott, én pedig alkalmazkodtam hozzá. Úgy tudtam csak küzdeni az egyre zavaróbb szédülés ellen, hogy minden izmomat görcsösen befeszítettem; igyekeztem a játékra figyelni. A tábornok szokatlanul csendes volt, néha-néha az étkező felőli ajtóban szobrozó Joachim felé pillantott, mintegy várakozón. Lazán, minden megerőltetés nélkül vitte véghez a terveit a táblán – hiába tettem meg mindent, hogy meglepetést szerezzek neki, akár egy egészen kicsikét is, kísérleteim sorra kudarcba fulladtak. Amikor pedig észrevettem – amit ő már sokkal korábban tudhatott, mert nyilván nem véletlenül alakult így a dolog –, hogy három lépésnyire vagyunk a mattól, hirtelen hideg veríték lepte el a testemet. A tábornok hátradőlt ültében: neki már nem maradt semmi dolga, fel kellett adnom. Mégis léptem azonban, bár ezzel semmi mást, csak dilettáns hozzáállásomat bizonyíthattam. A tábornok a sakktáblát nézte mozdulatlanul, szeme sarkából közben szemmel tarthatott engem is, ahogy az asztal túloldalán remegek, illetve Joachimot is. Csak a szemével intett a cselédnek, s az azonnal elhagyta őrhelyét. Nem bírtam tovább. Egy hirtelen mozdulattal lesöpörtem a sakkfigurákat, majd a sakktáblát is az asztalról, fogatlan sakál módjára felüvöltöttem és felpattantam a székemről, hogy idegesen járkálni kezdjek fel-alá a nagyszalonban. Ne gyötörjön tovább a tábornok, mordultam fel, s aztán egyre csak dőlt belőlem a szó. Nem hagyhat tovább ebben az átkozott bizonytalanságban, hiszen látja rajtam, mióta idejöttem, egyfolytában látja, hogy csak egy dolog érdekel, és ő nem akarja megosztani velem a titkot. Meg akarom tudni! Mondjuk már ki! Hiszen mindenki erről suttog, folytattam szűkölve, hogy szó sem lehet semmiféle hirtelen tragikusságról, semmiféle halálról, a temetés csak egy ügyes színjáték volt, de ő vissza fog térni. Talán csak el akart tűnni egy időre, elutazott, pihenni, vagy az ördög tudja, miért és hova, esetleg megbetegedett, és gyógykezelésre kellett vonulnia, de vissza fog jönni, ezzel mindenki tisztában van! Vissza kell jönnie! Az egész kormányzóságban mindenki csak arra vár, hogy kiderüljön, nem halt meg! S ő, a tábornok, rivalltam rá, miközben térdre rogytam a karosszéke mellett, ha valaki, hát ő tudja az igazságot, mégsem hajlandó elárulni! Mondja meg, hol van! Hol a kormányzó! De ez utóbbi szavak már öklendezve, hörögve törtek fel a torkomból, széttárt tenyérrel támaszkodtam a padlónak, s óriási buborékokat fújtam a felhabzó nyálamból. Elsuhant mellettem a tábornok árnyéka, s mielőtt heves okádásba kezdtem, láttam, amint kiveszi az ajtóban álló Joachim kezéből régi kis bőröndömet, majd egy közönyös mozdulattal a földre hajítja, a szétszóródott sakkfigurák közé. Ahogy laza léptekkel kivonult a nagyszalonból, annyit vetett még oda, soha többé ne keressem fel.
Elértem az utolsó hazafelé tartó vonatot. Mintha csak rám vártak volna, alig hogy felszálltam és helyet foglaltam a kizárólag másodosztályú kocsikból álló szerelvény üres fülkéinek egyikében, egy hirtelen lökettel elindultunk. Ahogy mocskosan, nyákos egyenruhámban, a legkisebb mozdulatot tenni is szégyellve ültem a dohos levegőjű fülkében, ráismertem magamban a szégyentelen kis újoncra, aki alig húszévesen bevonult a sorkatonai szolgálatra, hogy aztán beszippantsa a katonaság gépezete. Nem remegtem már, de éreztem, ahogy gyomromban valami mélyen zümmögő félelem jelentkezik, amint a kivilágított fülke ablakán keresztül kibámulva saját arcom elmosódott vonásait bámultam. Aztán egyszer csak, amire pedig végképp nem számítottam, a vonat folyosóján léptek közeledtek, majd egy kifogástalanul öltözött, középkorú civil tűt fel az üvegajtó túloldalán. Elhaladván a fülkém mellett visszapillantott rám, s egy röpke másodpercre undorodva felhúzta a felső ajkát, majd lépteit felgyorsítva továbbhaladt. Ahogy belémszivárgott a vonat vigasztalan, zuhogó zakatolása, hagytam elragadni magam a sötétségbe, s akkor egy egészen különös pillanatra sikerült felfognom, hogy a kormányzó halott.




 
Kapcsolódó linkek
· Több hír: Az Év Irodalmi Alkotása Pályázat 2008
· Több hír: szmit


Legolvasottabb hír ebben a rovatban:
Az Év Irodalmi Alkotása Pályázat 2008:

Ének az esőben

Hír értékelése
Értékelés: 2.5
Szavazat: 8


Értékeld ezt a hírt:

Kiváló
Nagyon jó
Jó
Átlagos
Rossz

Parancsok

 Nyomtatható változat Nyomtatható változat

Kapcsolódó rovatok

Az Év Irodalmi Alkotása Pályázat  2008

Ehhez a hírhez nem lehet hozzászólni.




Web site powered by PHP-Nuke
All logos and trademarks in this site are property of their respective owner. The comments are property of their posters, all the rest © 2005 by me.


Oldalkészítés: 0.13 másodperc