| Köszöntők: A 65 éves Zirig Árpád köszöntése (2006) |
A mindenható idő fogsága és szabadsága
Születés, kapaszkodás a nap felé, szerelem, bújócska az idővel, méricskélése emberi szempontból a mérhetetlennek. Íme az ember, aki megpróbálja saját alkotói horizontját, az annál szélesebb közösségi látószöget és a még szélesebb ívet, az örök emberi érték továbbadásának lehetőségét megrajzolót bevilágítani. Zirig Árpád erre tette fel életét, úgy hogy közben elsősorban hű maradt, szűkebb pátriához, tájhoz, tájhazához, városhoz s emelett irodalomhoz, magyarsághoz, értékteremtő és értékmentő szellemiséghez.
Nem kiáltozó és nem barrikádokon harcra hívó költő, hanem csendes, mély, érzelmeit pontosan megfogalmazó, kicsit borongós, olykor azért meleg színeket is emlegető alkotóként futja pályáját, aminek íve szép rajzolatján most a 65. év után is számos vers bizonyítja: a költő belső énje nyitott, befogadó, érzékeny és érzékletes, finom rezdüléseket megfogni tudó és kísérletező kedvű. Zirig Árpád s Csallóköz költője, szülőföldjével szembe azzal a jólértelmezhető elfogultsággal fordul, amely oly sok mindent megbocsát, amely jóváírja az elveszni tűnő értékeket, amely őrzi a képet, egy érintetlen ősi világról, ahol a költő rokonja az éneket mondó sámánoknak, ahol történelmet ír és formál az emberi akarat, ahol magyarként kíván megmaradni, hitben és becsületben. Ültetett fát, épített házat, írt könyveket, utódot nevelt, s utánpótlást is, hiszen ha valahol érvényes a közmondás, hoyg az alma nem esik messze a fájától, akkor az a Zirig Árpád életfájára pontosan érvényes. Gyökerei mélyre nyúlnak, törzse erős, ága széllel játszik, gyümölcsét szeretettel kínálja s végül is mindig a nap felé, a fény felé fordul, egyesülni kívánva a szeretet erős istenével, hogy szolgálhasson. Zirig Árpád élete szolgálat és hűség, tisztesség és munka, kitartás és állandó emelkedés. Ott volt és ott van a mai irodalom pezsgésében, figyel és értékel, lát és hisz, átérez és pártol, felemeli a szavát a fekete erőkkel szemben. A mindenható idő fogságában vagyuk mindannyian, az játszik velünk. Utat nyit és kapukat csuk be előttünk, szakadékokat vet elénk, birkóztat a tudattal, szenvedéssel, szevedéllyel. Foglyai vagyunk a szónak, a szeretetnek, áldozatos szolgálói az előbbre, mindig előbbre prométheuszi tűzlopó eszméjének. Az ünnepelt, aki borongós november szülötte, a bor misztériumának idején látva meg a napvilágot, maga is a misztériumok, a szómágia avatott papjává vált. Azt kívánom, alkotó kedve maradjon töretelen, odafigyelése segítse az érték megmaradását, vigyázzon a maroknyi parázsra, élessze az tűzzé, enegedje fényt kibocsájtani, emelkedjen felül a mindennapok elfásító monotonitásán, lépjen mindig magasabbra, írjon olyan szép meleg szavakkal, mint eddig is, olyan odaadással figyelve a világ változásait, miként az már verseiben, novelláiban eddig is tette. Az idő mindenhatósága, a saját magad által vállalt fogság pedig legyen erőt adó, megujjulásra serkentő. Hulljanak le az árnyékok, ne takarják el előled a napot!
Szászi Zoltán
|
|
|
|
| |
Kapcsolódó linkek | |
Hír értékelése | |
Parancsok | |
|