Üdvözöl a(z) SZLOVÁKIAI MAGYAR ÍRÓK TÁRSASÁGA!
Hungarian Slovak 
 FŐOLDAL | TAGJAINK | ALAPSZABÁLY | TISZTSÉGVISELŐK | DÍJAINK | ELÉRHETŐSÉGEINK | SZPONZORAINK |
Opus - szlovákiai magyar írók folyóirata
Arany Opus Díj - főoldal
Jócsik Lajos-breviárium
Díjazottak
Szociális Alap
Szolgáltatások
· Híreink
· Rovatok
· Irodalomórák
· Rendezvények
· Pályázatfigyelő
· Kritikák
· Köszöntők
· Könyvajánló
·Fiatal Írók Köre
· Fiatal Írók Rovata
· Arany Opus Díj
· Jubilánsok
· Hazai magyar Lap-és Könyvkiadók ajánlata
· Képgaléria
· Emlékhelyeink
· Rólunk írták
· Hírek archívuma
· Linkajánló
· Keresés
· Jelentkezési lap
Naptár
November
Vas Hét Ked Sze Csü Pén Szo
  1 2 3 4
5 6 7 8 9 10 11
12 13 14 15 16 17 18
19 20 21 22 23 24 25
26 27 28 29 30  
Szavazás
Mit gondolsz a weboldalunkról?

Nagyon jó!
Elég jó...
Nem elég jó...
Nagyon rossz!



Eredmények
Szavazások

Szavazat 16164
Linkajánló
 Kritika: AZ EGYÜTTGONDOLKODÁS ISKOLÁJA

KritikaAz együttgondolkodás iskolája című irodalmi antológia a dunaszerdahelyi Lilium Aurum Kiadónál jelent meg, Hodossy Gyula összeállításában.
Bár a címlapján, címnegyedében úgyszólván nem jelzi semmi, az előszóból, illetve a könyv végi beszélgetésből következtethetünk rá: ünneplő kötet, jubileumi kiadvány, egy rövid életű, mindössze három évet megélt múlt századi mozgalom, az Iródia létrejöttének negyedszázados évfordulójára látott napvilágot.

Az ’iródia’ szót a Magyar Nyelv Értelmező Szótára nem ismeri. Maga az elnevezés olyan irodalmi mozgalmat, csoportosulást, de legfőképpen rendszeres beszélgető- és vitafórumot jelöl az 1980-as évekből, amely az önszerveződésre, az emberi-szellemi autonómia visszaállítására tett kísérletet egy minden elemében ezek ellen ható korban és társadalmi rendszerben: Husák elvtárs(ék) posztsztálinista Csehszlovákiájában. Vagyis a mozgalmat csehszlovákiai magyar fiatalok, pályakezdő, illetve írással kacérkodó, a csehszlovákiai irodalomba bebocsátást kérő tollforgatók hozták létre azzal a célzattal, hogy – megszüntessék a csehszlovákiai magyar irodalmat. Persze, nem intézményileg, hanem fogalmilag, mert minden tekintetben tágítani szerették volna meglehetősen szűk keretek közé szorítottnak érzett szemhatárukat. Egy zárt s levegőtlen világ adatott meg indulásukhoz, s ők ebben a zárt térben keresték a maguk: tehát adott határaik kitágításának, szabadabb lélegzésüknek a lehetőségeit.

Azóta azonban történt egy s más a világban, s annak Közép-Európának nevezett, történetileg meglehetősen huzatos fertályán is. 2008-at írunk – a kelet-közép-európai szocializmusoknak, köztük Husák elvtárs(ék) regnáló kiskirályságának is idestova két évtizede vége, s a fent nevezett mozgalomban, illetve annak vonzáskörében menedéket kereső múlt századi fiatalok teljesen másfajta kényszerek béklyójában próbálnak kiteljesedést biztosítani többé-kevésbé ugyanazon szabadságvágyuknak, amely annak idején az Iródiát hívatta életre velük. Vége Csehszlovákiának s a csehszlovákiai magyar irodalomnak is, Szlovákia és Magyarország, illetve Szlovákia és Európa nagyon sok állama között a határok gyakorlatilag megszűntek, mozgásterük elméletileg korlátlanná vált, de – időközben láthatóvá vált, illetve az évek múlásával is a felszínen maradt képviselőiket nézve – e mostani gyűjtemény is a régi mindennapos küzdelmüket mutatja nyelvükkel, anyagukkal, önmagukkal; önazonosságuk megőrzése, önkiteljesítésük kivívása – ha másult formákban is – ma is ugyanazon feladatokkal, teendőkkel, buktatókkal, zsákutcákkal szembesíti őket. S ha a határok – melyeket annak idején kitágítani, illetve lebontani olyannyira óhajtottak – geopolitikai értelemben időközben le is omlottak köröttük, a falak, a holani értelemben vettek, irodalmi és sok más egyéb vonatkozásban – megmaradtak, amelyekbe időről időre – talán az elviselhetőnél is sűrűbben – valószínűleg ma is bele-beleütődnek, mert – vélem, remélem – hajdani nemzedéki, emberi, alkotói céljaik, s bízom abban, bár félve írom le: megőriztek valamit hajdani közösségi eszményeikből is. Még akkor is, ha a náluk fiatalabbak, a mostaniak, az utánuk születettek s felnőttek, a már térségünk rendszerváltásainak idején vagy azt követően indultak részéről – a szöveggyűjteményünk előszavát író Elek Tibort idézve – ma már „nehezen képzelhető el az a szűkre szabott társadalmi-politikai-irodalmi játéktér vagy inkább küzdőtér, amelyben a kor írójának kellett a maga helyét megtalálnia, s a kínálkozó magatartáslehetőségek és szerepvállalások nem túl széles skálájáról a magáét kialakítania”. Akik már ugyanazzal a kritikus szemmel olvassák és figyelik hajdani iródiásainkat, siralmas sokszorosítási technikákkal készített füzetkéiket, talán olykor nem kis bizalmatlansággal, s telve néha némi megbocsátható önhittséggel is vegyes önbizalommal, mint amilyennel annak idején ők olvastak és figyelték az életkorban náluk idősebbeket, ezért az övékétől eltérő társadalmi-történelmi tapasztalatok terhét is nyögőket. Akik számára már ők, az egykori iródiások a meghaladandó, túllépendő példa, minta. Posztsztálinizmus? Ideológiai korlátok? Szellemi gúzsbakötöttség? Besúgók? Csehszlovákia? Csehszlovákiai magyar irodalom? Kisebbségi lét és sors? Fábry Zoltán meg a többiek? Hodossy Gyula patologikus rémtörténetei feljelentőkről, szellemi elnyomásról, mindenféle acsarkodó, elvtársi mezbe öltözött kommunista uracsokról s arszlánokról, melyekről a Csanda Gáborral jegyeztetett kötet végi elbeszélésében mesél időt s papírt nem sajnálva? Minek is nyűglődnek, minek is nyűglődtek ezek ilyenekkel? A globális, az egységesült, az utómodern, a nyelvben való kiteljesedettség, a nyelvi megelőzöttség és megfogottság – ez a lényeg, ez az igazi gond! Meg aztán ez a mostani könyvük is, az ebben olvasható – régi s újabb – szövegeik! Ezekkel s ezekért volt – van – ez a nagy felhajtás?

De mi is, ki is olvasható Az együttgondolkodás iskolájában?
Hogyan olvastam, olvashattam például én a kötetet?
Egyáltalán: honnan s miért ez a mai fülben ma már eléggé avíttan hangzó kötetcím, s ha már mégis itt van, inkább egy, a maga bölcsességének fényében sütkérező tanulmány- vagy esszékötetet, monográfiát sejtet, semmint szépirodalmi antológiát. Feloldását, magyarázatát – bár Elek Tibor előszava is utal rá – az egyik, negyedszázaddal ezelőtti, rögtön a második Iródia-füzetben találjuk, a mozgalom tótumfaktumának, generátorának, Hodossy Gyulának – akinek talán máig az Iródia a(z egyik) főműve – határozott elképzelésekről valló, gondolatilag, nyelvileg huszonhárom évesen is példásan letisztult, szélesebb összefüggések távlatával fogalmazott „programtipró programjában”, aki miután sietve tisztázta, hogy „Az Iródia nem tévedhetetlen, ezért tartózkodik rugalmatlan elvek, szentenciák, dogmák, örökérvényűnek vélt elméletek kijelentésétől és vállalásától”, továbbá hogy „Az Iródia nem követel senkitől sem előre megfogalmazott gondolkodásmódot, alkotói módszert, esztétikai, értékrendi sablont”, kijelenti: „Az Iródia a rugalmasság, nyitottság, fejlődőképesség, EGYÜTTGONDOLKODÁS iskolája szeretne lenni.” Így viszont már némileg más a cím (hang)fekvése, tolakodó-hivalkodó retorikája más színt kap. Bár – s valószínűleg a mostani tizen- és huszonévesek részéről már az is egyre kevésbé érzékelhető, miért is volt lehetséges, hogy ezzel az „irodalmi ellenbeszéddel” (Elek Tibor), ezzel a színtiszta irodalmi-alkotói programmal, melyben látszólag egyetlen szó sincs politikáról, ideológiáról – Hodossy itt tulajdonképpen politikai programot hirdetett, mivel manifesztumának minden egyes kitételével, szavával ellene ment az uralkodó, az egész társadalmat szellemi-erkölcsi-ideológiai terror alatt tartó eszmerendszernek és totalitárius hatalmi konstrukciónak, amely éppen hogy a vezetettség, a megszabottság, a direktívák s a dogmák terrénumán telepedett rá az emberekre,  az alkotó elmére és fogta vissza a szárnyalni vágyó képzeletet, kötötte gúzsba a szabad, nemcsak alulról felfelé irányuló mozgásra termett nyelvet.

Magam ha nem is voltam ott valamennyi rendezvényükön, szinte mindegyik füzetükről írtam, figyelemmel követtem megjelent munkáikat, s olykor – ha megkértek rá – kézirataikat is módomban volt véleményezni, majd az antológiájukról is több alkalommal megemlékeztem (Magyarországon is). Ma már elmondhatom: nem tévedtem, s nagyjából azok vitték e társulásból a legtöbbre, akiket már akkor is erre a szerepkörre, feladatra alkalmasnak, tehetségesnek, felkészülni tudónak láttam (igaz, hál’ istennek, akadtak köztük egyen-ketten olyanok is, akik szerencsésen rácáfoltak kezdeti, elhamarkodott szkepticizmusomra). Azt is elmondhatom itt, amit ma már nem emleget s amire – úgy tűnik – nem emlékszik senki, de könnyen utánakereshető: az Iródiát, s az ezzel egyidejű, talán egy gondolattal korábbi galántai alkotópályázatok kőnyomatos Antológiáit megelőzően (bennük Talamon Alfonz, Tóth Károly vagy Fellinger Károly íráspróbáival) – az Írószövetség magyar tagozatának a meglehetősen ritkásan jelentkező tollforgatókat uniformizálni hivatott törekvései ellensúlyozására, kijátszására 1982-ben és 1983-ban a pozsonyi Nőben sikerült egy-egy pályázatot szerveznem először a középiskolás, másodszor pedig a középiskolát végzett tollforgatók számára, amelyek győztesei, díjazottjai, kiemeltjei között a majdani Iródia alapítói, törzsgárda-tagjai – Talamon Alfonz, Hogya György, Tóth Anikó, Farnbauer Gábor, Czakó József, Csepécz Szilvia, Hodossy Gyula, Krausz Tivadar, Hizsnyai Zoltán s mások – már csaknem hiánytalanul megtalálhatók. A már későbbi induláshoz tartozó Ardamica Zorán szerint az Iródia „méreteivel támasztotta alá törekvéseinek irányát, s tulajdonképpen  elkötelezte magát az ideológiai meghatározottságú esztétikák alól való kitörés mellett…” és „részben elindította , s vitathatatlanul felgyorsította a váltás – potenciálisan: nemzedékváltás – folyamatát a hazai irodalmi berkekben”, illetve amely „szerzőinek legjobbjai nélkül elképzelhetetlen irodalmi kontextusunk…”, s hadd tegyem hozzá rögtön, az összmagyar – azaz határok nélküli magyar – irodalmi kontextus is. S ez, legalább tucatnyi – ha nem több –, az irodalom berkeiben máig ott sertepertélő, nem egy esetben egyre jelentősebb életművet építő – illetve, a több mint egy évtizede halott Talamon Alfonz esetében, sajnos, már rég a múlt időt kell használnunk: jelentős teljesítményt mutatott – alkotóról lévén szó, ha hozzáveszem, hogy az Iródia negyedszázada – 1983. június 18-a (első összejövetele) és 1986. szeptember 5-e (tevékenysége felfüggesztésének időpontja) közt eltelt nem egészen ezerkétszáz nap alatt olyan, eredményeiben és hatásában is kikerülhetetlen tevékenységet folytató, de számszerűségében is népes „felhozatalt” jelentetett a (cseh)szlovákiai magyar irodalomban, mint amilyet előtte – talán a sarlósok mozgalmán kívül – e tájon nem tapasztalhattunk még soha, s összmagyar viszonylatban is a legjelesebb nemzedéki sereglések itteni pandanjává, megképződésévé tudott válni.
Az Iródia alkotói csoportosan – ha jól számolom, illetve ha nem veszem ide a szélesebb körű Tsúszó Sándor-kötetet (Legyél helyettem én, 1992) – eddig három gyűjteményben tartottak seregszemlét. Elsősorban a Balla Kálmán és Grendel Lajos szerkesztette Próbaútban huszonkét esztendeje (1986-ban, melytől az utolsó pillanatban még a mozgalomnév viselésének, említésének a jogát is megvonták), majd a társaság első összejövetelének tizedik évfordulójára megjelent, Kulcsár Ferenc és Hodossy Gyula szerkesztette  Iródia 1983–1993 című antológiában, s most, az ugyancsak Hodossy összeállította, a huszonötödik évforduló alkalmából napvilágot látott, Az együttgondolkodás iskolája című gyűjteményben. A mára legendássá vált bemutatkozó antológia egy futballcsapatnyi szerző – (M.) Csepécz Szilvia, Farnbauer Gábor, Fellinger Károly, Hizsnyai Zoltán, Hogya György, Hodossy Gyula, Juhász (R.) József, Krausz Tivadar, Ravasz József, Szentandrási Tibor és Talamon Alfonz – verseit, novelláit tartalmazza. A tízéves évfordulóra szerkesztett antológiában több mint háromszor ennyien – harmincnégyen – kaptak hangot, a költők, prózaírók mellett az esszéírók és kritikusok is, köztük azóta pályát módosítottak, akik más területeken váltak a (szlovákiai) magyar szellemi élet és művelődés kikerülhetetlen elemeivé (A. Szabó László, Simon Attila, Tóth Károly), illetve akik íróként máig nem tudtak eleget tenni a velük szembeni elvárásoknak, s számosan, akiknek irodalmi jelenléte azóta, ha nem is mindennaposnak, de mindenképpen tartósnak mondható, s rég túlvannak első, második, sokadik kötetükön (Bolemant László, Csáky Pál, Csanda Gábor, Hajdú István, a Magyarországra átköltözött Krausz Tivadar, Mészáros Ottó, Mihályi Molnár László, Z. Németh István, N. Tóth Anikó, Papp Imre, Szászi Zoltán), s természetesen meg kell említeni az időközben elhunytakat is (Pálovics Lászlót, Talamin Alfonzot, Vörös Pétert). Az együttgondolkodás iskolájának merítése  ismét visszafogottabb – Elek Tibor előszaván, illetve Csanda Gábor Hodossyval készített terjedelmes beszélgetésén kívül –: (ábécé sorrendben) tizenöt író két-két munkája: egy korai, még valamelyik Iródia-füzetből származó, s egy azóta született újabb – található benne. A szerkesztői szándék egyértelmű: a mozgalom egykori népes szerzői táborából számba venni azokat, akiknek az elmúlt negyedszázad alatt érvényes, azaz valamilyen értelemben működő műveket sikerült létrehozniuk, valamint a kezdőpont, illetve egy későbbi mű segítségével felvillantani az egy-egy szerző által megtett utat (a kötet a kettőt vizuálisan is elkülöníti egymástól), vagyis igyekszik kiemelni annak felületi pillantásra is látható jegyei közül ezt-azt. A vállalkozás, persze, ilyen értelemben meglehetősen vakmerő, hiszen két írás erre a célra eleve alkalmatlan, arra azonban mindenképp jó ez a szemle, hogy a mozgalomban, a mozgalommal együtt indulók eddigi útjának, eredményeinek alaposabb szemrevételezésére ösztönözzön irodalmárt – irodalomtörténészt, -kritikust – és olvasót egyaránt. Ugyanekkor egy, a szerzői eddig megtett útját, műveit illetően eligazító életrajzi és könyvészeti jegyzet is hasznára lehetett volna a kötetnek. S valamiképpen arra is találhatott volna módot a szerkesztő, hogy a mozgalom legfontosabb – idetartozó – leágazásait is jelezze valamilyen formában (Stúdió erté, Transart Communication, a Tsúszó Sándor-jelenség), ha nem is mindet, hiszen ezekből a jelzetteknél több is volt (a néprajzi vonal, az önmaguk utánpótlásának keresése, kapcsolatépítés a környező irodalmakkal), s éppen ezek a leágazásai, nyúlványai jelezték legpontosabban – s jelzik máig hatóan – e negyed évszázaddal ezelőtti vállalkozás társadalmi-művészeti jelentőségét.

Jelen kötetüket, Az együttgondolkodás iskoláját lapozgatva – s neveket, műveket is állítva iménti tézisem mögé –, az Iródiával induló írói pályákat, alkotói teljesítményeket mérlegelve úgy tűnik, hogy – máig – mindenekelőtt a prózaíró Talamon Alfonznak, illetve a költő-szövegteremtő Farnbauer Gábornak sikerült olyan corpust létrehoznia, mely a maga idejében mindkettőjük – de legfőképpen Farnbauer – esetében egyedülállónak számított az 1990-es évek magyar irodalmának kontextusában, s jóllehet egyikük életműve – Talamoné –, a szerző korai halála miatt azóta jóvátehetetlenül lezárult, a másikuk – Farnbauer – pedig elhallgatott, szövegeik azonban tovább működnek, és – a jelenben is változatlanul „írva” kritikai recepciójukat – tovább tágul értelmezési horizontjuk. Farnbauer „diszkurzív szövegei”, műfajilag nehezen besorolható textjei (ideértve Az ibolya illata című gondolatregényét, illetve, főleg, annak Ako keby című, ugyancsak a szerzőtől származó szlovák nyelvű szövegvariánsának elkészült részeit) – H. Nagy Pétert segítségül híva – „útban vannak a posztmodern szimulációs technikák felé”, s nagy kérdés, hogy egyrészt továbbírhatók-e a szerző által, másrészt pedig az is kérdéses, milyen szerepet találnak maguknak az egyetlen nyitott műként, work in progressként értelmezett irodalom továbbírásában, posztmodern szöveguniverzum továbbtágításában. (Megjegyzem, Farnbauer második itteni, tehát nem Iródia-füzetes szövege helyett inkább Az ibolya illatából kerülhetett volna be Az együttgondolkodás iskolájába néhány terjedelmesebb passzus, hogy az Iródia 1983–1993-hoz hasonlóan ebben a kötetben is jelentőségarányosan hangsúlyos lehessen a jelenléte.) Vele szemben Az ajtó című korai novellájának, valamint Samuel Borkopf-regénye részletének közlésével a kiadvány valóban méltó emléket állít Talamon Alfonznak, akinek a neki kiszabott iszonytatóan rövid élet- és alkotói pálya is elegendő volt ahhoz, hogy, az elkészül(hetet)t műveket nézve, igaz, behatárolt számú, ám mélységeiket, textuális, formai és gondolati szerteágazásaikat, szegmenseiket illetően egy, a tanítómesterei kézjegyeit ugyan nem takaró, ám egyéni vonásokkal gazdag szövegvilágot teremtsen, akinek „szövegorgiái” a „tudat ellenőrizhetetlenül burjánzó hosszúmondatait” bontották ki mind következetesebben és mind elkeseredettebben. Tágabb körben is sikerült beépülnie a mai magyar irodalom egyetemébe a sokféle anyagból, széles alapokon, gondolatilag és nyelvileg egyaránt rendkívül tudatosan építkező, József Attila-díjas Hizsnyai Zoltánnak, akinek a nemzedék, illetve a Próbaút című antológia egyik alapszövegének számító, groteszk felhangokkal tarkított elégiája, a hirtelen nyelvvesztés tragikus tapasztalatát, s egy új, közös nyelv – ez esetben a gesztusok, az érzelmek, érzékek közös nyelvének – felszabadító hatását rögzítő A Tanítónéni című opusa ebben a kötetben is olvasható. Ugyanez mondható el az irodalomba a neoavantgárd felől érkező, s a transzavantgárdban kiteljesedő nemzetközi jelentőségű performer-költőről, a H. Nagy Péter megfogalmazásában „az avantgárddal érintkező, de azokat meghaladó konceptuális kezdeményezések műfajközi emlékezetét” felnyitó Juhász R. Józsefről, akitől a mozgalom, s a Próbaút egy másik alapverse, a Közép-európai idő létezéspersziflázsa szintén megtalálható e mostani gyűjteményben. N. Tóth Anikó, aki ugyan a Próbaútba még nem tudott bekerülni, nemcsak meseíróként és irodalomkritikusként, érzékeny szövegértelmezőként tartozik mára nemzedékének összmagyar viszonylatban is fontos alkotói közé, hanem legújabban Fényszilánkok című regényfantáziájával is bele tudott szólni a magyar irodalomban az utóbbi másfél-két évtizedben kiteljesedő posztmodern prózai diskurzusba. (Jelen kötetbe a szerkesztő egy korai meseparaboláját, A sási kígyót, illetve a zenei szerkezetű Szonáta szövegmuzsikáját sorolta be.) Hogya Györgyről, aki szintén hangsúlyos alkotója az Iródiának, s persze a Próbaútnak, illetve Az együttgondolkodés iskolájának is, bár nem képezi hivatkozási pontját a jelenkori kánonoknak, s kicsit mintha a szlovákiai magyar irodalomnak is a perifériáján írná műveit – kitartó következetességgel járva ugyanazt az utat, melyen két és fél évtizede elindult, ez, meggyőződésem, a szóban forgó kánonokat és kánonírókat minősíti csupán, és a legkevésbé sem őt. (Próbaút-beli Malumja, mely a kétkedés természetrajzának felvázolásával a szövegbeli sűrítés iskolapéldáját adja, a mostani kötetben is fellelhető Metszéspontjával együtt azt a pontosságot és következetességet keresi, melyre története bizton építhet. Az Agyagtáblák című, mesterien konstruált (komponált), s rendkívül széles tudásalapra épített újabb elbeszélése az önazonosság és az önmagunkról alkotott (alkotható) kép ellentmondásait és dilemmáit járja körül. Hodossy Gyula – akinek (egyik) főművét föntebb az Iródiában jelöltem meg – azt találta ki magának annak idején, s azóta is rendszeresen azzal foglalkozik főleg, hogy kitalál másokat. Pontosabban: segít másoknak, hogy könnyebben kitalálhassák saját magukat. H. Nagy Péter egy helyütt „dísztelen élményköltészetnek” nevezte az övét, én e helyt inkább gondolati-tartalmi értelemben kihagyásos technikákkal, éles snittekkel, hirtelen csendekkel élő, szándékosan alulfogalmazott, mintegy „nyelv alatti” stiláris konstrukcióknak látom mind a verses, mind a prózai opusait, amelyek nyelvi váratlanságaikkal hökkentenek meg s keltik fel érdeklődésünket műfajilag viszonylag nehezen megfogható textusai iránt (a Próbaútból lásd főleg a Le az iróniával!, a Greenwichtől keletre vagy akár az Elnyúlunk a síneken című szövegeit, a mostani antológiában pedig a Tér és erő szivárvánnyal narrációs technikáját, esszéközeli beszédmódját). Rajtuk kívül még a költő Bolemant László, M. Csepécz Szilvia, Fellinger Károly, Krausz Tivadar, Papp Imre és Szászi Zoltán, illetve a prózaíró Hajtman Béla és Hajdú István két-két írása olvasható Az együttgondolkodás iskolájában. A számba vételhez, számon tartáshoz szükséges meggyőző bemutatkozásokon, első sikereiken már rég túlvannak ők is – leginkább talán Krausz, Szászi, Hajtman és, a gyermekirodalomban, M. Csepécz –, de erényeik és eredményeik szintetizáló s magasabb rendű összefogását továbbra is legnagyobb alkotói gondjaik, feladataik közé tartozónak vélem, látom (még az indulásakor az iródiások, próbautasok egyik legszenzitívebb, legvibrálóbb tehetségű alkotójának számító Krausz esetében is).

Az Iródia lezárultával, betiltásával volt még persze egynéhány más is (Fiatal Írók Köre, Holnap melléklet az Irodalmi Szemlében, miegymás). Grendel Lajos – aki Balla Kálmánnal együtt az Iródia egyik bábája volt – úgy véli: „A mozgalom megkomolyodott, és szép lassan kifulladt. …már 1989 novembere előtt elvesztette jelentőségét. Nem volt rá többé szükség. Senkinek sem jutott eszébe föltámasztani a novemberi fordulat után sem.  […] Hiszen 1986-ban már láthatók voltak a mozgalomban a szemléleti és minőségi differenciálódás és a felbomlás igen markáns jelei.” De a valóságban, Hodossy Gyulával mondva, s példa rá mostani kötetünk is, „csak a mozgalom ért véget. Le nem zárult. Nem is lehetett volna lezárni”. És azóta is folytatódik egykori tagjaiban, azok műveiben, sokfelé ágazó és sokfelől látható hatásával. Rajtuk (is) múlik, hogy az utánuk már a 21. században induló vagy kiteljesedő sereglések továbbra is – és egyre inkább – múlt századi íróknak fogják-e őket látni, vagy a maguk századába, évezredébe illőnek, illeszkedőnek, illeszthetőnek érzik-e majd a műveiket.  

Tóth László
 




 
Kapcsolódó linkek
· Több hír: Kritika
· Több hír: szmit


Legolvasottabb hír ebben a rovatban:
Kritika:

Kulcsár Ferenc: Bálám szamara

Hír értékelése
Értékelés: 0
Szavazat: 0

Értékeld ezt a hírt:

Kiváló
Nagyon jó
Jó
Átlagos
Rossz

Parancsok

 Nyomtatható változat Nyomtatható változat

Kapcsolódó rovatok

Kritika

Ehhez a hírhez nem lehet hozzászólni.




Web site powered by PHP-Nuke
All logos and trademarks in this site are property of their respective owner. The comments are property of their posters, all the rest © 2005 by me.


Oldalkészítés: 0.12 másodperc