Amikor értelmetlenné válik minden szó, fölöslegesnek tűn ik minden beszéd, rá kell, hogy jöjjünk, elfogyott minden mondaniva lónk. Már csak megmaradtak azok az üres szavak, amelyeket mindenki al kalmaz, használ üres beszélgetések, üres személyekkel.
Az üres szavaink gyára sokszor mi magunk vagyunk. Ezek mögé a szavak mögé rejtőzünk, hogy el rejtjük igazi valónk. Mert ahogy telik-múlik az idő eltűnik egyéniségünk az a része, ami mé g tényleg a miénknek érezhettnük. Ez helyett egy olyan tökélete s társadalmi normának próbálunk megfelelni, amit mindenki szeret és megbecsül. Beskatulyáztak bennünket, mi pedig ezt észre sem ve sszük az évek folyamán. Robotokat csinálnak belőlünk, hogy íg y könnyebben kicsavarhassák belőlünk a lelket. Kiégés harminc évesen! Ez vár legtöbbünkre, és ezután kidobnak bennünket r égi állásunkból, húsz év kemény meló után, mert voltunk o lyan pofátlanok, hogy be mertük tölteni a negyvenötöt. Hát akk or kérjünk bocsánatot. Bocsánat azért, hogy nem állíthatjuk m eg az időkerekét, nem lehetünk örökké huszonnégy évesek é s azért is, mert voltunk olyan hülyék, hogy hagytuk azt, hogy rabszol gát csináljanak belőlünk. Követtük a sablont, ezért vesztett ük el azt, ami talán a legfontosabb lehet egy emberben: a személyis égünket. Mintha mindennap álarcos bálba mennénk. Arcunkon álarc , zsebünkben egy üres szavakkal ellátott boríték. Mindennap be t érünk ebbe a mulatságba és mindennap alkalomhoz illő maszkot vesz ünk fel. Nehogy véletlenül mások legyünk, mint a többiek. Mert ezt kell tennünk ez a tökéletes ez a jó. Tökéletes? De ki szá mára? Nekem ez a jó? Nekem az a jó, hogy minden második ember az ik ertestvérem? Az, hogy mindenkitől ugyanazt hallom, mindenki ugyanarró l pletykál. Az, hogy szép lassan az egész Földön elterjed a ̶ 2;tömd a zsebed és légy egyéniség nélküli” eszme. Így szép lassan minden értelmetlenné fog válni, ha már mostanra nem lett azzá.
Nem lesznek újabb ötletek se újabb alkotások. Ha kövessük a sablont beleolvadunk a szürke átlagba, ránk is ez a sors vár. Eg észségedre emberiség!
Bölcs ember
Feledhetetlen teázós délutánok voltak akkoriban. Ő beült kaross zékébe és elővette a legbölcsebb történelem könyvét, ami nem volt más, mint aprócska történet gyára a szíve. Bölcs emb er volt ő, a nagyapám. El nem felejtem párbeszédünket a zenér ől fiatalságomról és az ő egykori fiatalságáról. Hallgattuk a zenét, bár nem volt a legmodernebb tuci-tuci zene, ami fiatalok kedv ence közé tartozott, mégis szívesen hallgattam. Ő azt mondta, hog y nem tudja át állítani a rádiót úgy, hogy hallja a háttérb en hallatszó dobok visszhangját.
-Nem tudom át állítani, ezt a rádiót pedig már nagyon sokat pr óbálkoztam vele.
-Úgy szeretnéd nagyapa beállítani, hogy a a hátérzenét is hal lani lehessen.
-Igen úgy.
-Megpróbálhatom?
-Persze. Az ifjú gyerekek jobban értenek a modern technikához mint én.
-Ez már nem valami modern gyártmány, ez egy 20 századi romhalmaz.
-Nézd Vili. Hozzám képest ez a rádió még csak magzat, még meg sem született.
-és elkezdtem babrálni a rádiót, nyomogatni össze- vissza, de a n agyapa nem szólt rám, pedig tudta, hogy nem járok nagyobb sikerrel mi nt ő.
-Nem sikerült. Ne haragudj.
-Nem haragszom. –majd visszaültem a helyemre.
-De a zenében amúgy is a szöveg a lényeg és nem a hátérzene.
-Nem. A zenében nem a szöveg a legfontosabb sem a dobok.
-Hanem?
A- zenében úgy mint mindenben a harmónia a lényeg. Amíg nincs meg az ének a hangszerek és a ritmus közt a harmónia akkor még zene nem létezik. A zene e három elem tökéletes összeillesztése ké p jön létre. Harmónia nélkül nem létezhet semmi.
-Ezt, hogy érted?
-Nézd meg a szomszédban lakó házaspárt. Egy idős bácsi és e gy idős néni él ott. A gyerekeik már kinőtték a családi fés zket, saját családot alapítottak. A pénzük van elég, azzal sinc sen problémájuk, de még is hiányzik valami a kapcsolatukból. Mit gondolsz mi az ami hiányzik.
-A zene?- kuncogtam fel halkan.
-Nem. No figyelj! Évente egyszer van Karácsony. Szerinted miért olyan szent számomra ez az ünnep.
-Mert keresztény vagy és ekkor született Jézus.
-Ez lenne az ünnep igazi értelme, de ha ezt ünnepelnénk nem lenne o lyan mértékben szép és szent az átlag számára. Ez egy olyan ünnep, amit szerintem mindenki eben a városban ünnepel. Legyen az ara b kínai, japán.
-Tudom már! Azért mert mindenki szeret ajándékokat kapni.
-Nem. Segítsek? – bólintottam .
-Nekem és nagyanyádnak, azért fontos ez az ünnep mert együtt van a család. Évente kevés olyan alkalom van, hogy mind az öt embert, a kit a legközelebb érzünk magunkhoz egy helyen tudhatunk. Ezen a napon mindent elfelejtünk, a karácsony a felejtés ünnepe megtanítja az ebereket feledni. Minden rossz, amit átéltünk ez alatt az év alatt szerte foszlik. Csak megmarad az az 5 ember, akit jövőre is ugyanitt u gyanekkor buzgón várunk majd. Mert mindég várunk benneteket. Bárm i is történjen, egy család vagyunk.
-Nem is tudtam, hogy a káposzta és a hal elfogyasztása a jelenlét ünkben, ekkor a ajándék számotokra.
-Nem is tudod mekkora. Nekünk már nem is kell semmi a fa alá. Ha bold ognak és egészségesnek láthatunk benneteket az számunkra a legnag yobb ajándék.
-Ez csak természetes.- majd megszólalt egy régebbi szám a rádió ban.
- A ti korotokban milyen zenészek voltak menők?- kérdeztem tőle, de választ erre tőle nem kaptam.
-Milyen jó volt még akkor. Senki sem gondolta volna, hogy egy hónap e lteltével, minden gyökerestül megváltozik.- mondogattam hangosan, a konyhában, miközben a telefonért nyúltam. Felemeltem a kagylót, de nem tárcsáztam. Nem tudtam kit hívni. Nagyapót akartam felhívn i el akartam neki mondani azt, hogy mennyire hiányzik, hogy jöjjön vi ssza és, hogy ne hagyjon egyedül ebben a fővárosi őserdőben. Me rt az ő szavai nélkül mit érek. Bölcsességek szép gondolatok melyeket tőle tanultam, nem lesznek már többé. Vele együtt távo ztak a másvilágra.
- Jöjjön vissza. Azt akarom. Ne hagyjon itt. –zokogni kezdtem, ne ki dőltem a falnak és a földre csúsztam. A sós esőn keresztül észre vettem valamit. Az ajándékot, amit az utolsó közös kar ácsonyunkon kaptam. Behunytam a szemem és vissza emlékeztem erre a pi llanatra.
-No most megnézhetitek, mit hozott nektek a télapó és a Jézuska.
-Nagyi. Biztos a télapó hozta? Mert van nekünk más apónk is még hozzá nagyapónk.- méltatlankodtam karácsony este.
-Jaj Vivikém, nem szabad elárulni nagyapádat. Ezt, hogy gondolod. Ő egy OO7 télapó nem szabad, csak úgy elárulni.
-Jaj persze, értem. Szigorúan titkos. – majd körül néztem a z ebédlőbe, és megláttam a szőnyeget.
-Egyébként mit csináltál a szőnyeggel, hogy ilyen szép fehér lett? Kimostad.
-Nem.
-Ki kefélted.
-Nem.
-Újat vettél?
-Nem.
-Hát akkor?
-Megfordítottam. Minden éveben karácsonykor megfordítom erre az old alára, hogy szép tiszta legyen.
-Ezt nevezem. Ez is olyan mint a karácsonyi szalvéta, amit minden kar ácsony este kiraksz az első öt percre, majd amikor elkezdünk enni összeszeded.
-Valami olyasmi. De inkább menj és nézd meg, hogy mit kaptál. ̵ 1;már mindenki belefogott a bontogatásba és én még csak, kerestem az én ajándékomat.
-Nem számítottam semmi különleges ajándékra, csak a szokásos kötött pulcsi, zokni vagy harisnya, amit minden évben kapni szoktunk.
De a szokásos mellet még volt valami. Egy doboz 10 cm magas lehetett és 30cm széles. Kinyitottam. Megláttam, vakelit lemezek. Különb öző jazz és rock legendák. Ekkor jutott eszembe a megválaszolatla n kérdés.
- A ti korotokban milyen zenészek voltak menők? - ő válaszolt neke m, bár nem szóval sem betűvel, hanem jellel. Kinyitottam a szemem. Fe lálltam, felöltöztem és kimentem a házból. Nem tudtam, hogy mer re megyek, csak sétálni volt kedvem távol mindentől, mindenkitől.
A földet néztem, a járókelők bámultak rám, pedig nem láttam őket, de éreztem tekintetük forróságát, amint üres szemükk el engem fürkésznek mérges értelemtelen gondolataikkal.
Nem figyeltem oda. Felbotlottam egy gyökéren és elestem egy tócsá ba. A tócsa nem volt az a sáros maszlag. Inkább víz volt benne. V íz, igen. Visszagondoltam a nagyapámmal történő utolsó párbes zédemre.
-Szia Vivien. Drága Vivikém hiányoztál.- mondta a megszokottól el térő hangon. Közben a lélegeztetőgép halkan sípoló hangjá t hallottam.
-Szia nagyapa. Hogy vagy?- kérdeztem és én közben a csap felé hal adtam és megmostam a kezeim.
-Amint láthatod jól. Tudod mért veled akartam beszélni?
-Mert én vagyok a család legfiatalabbik tagja, és a legfiatalabb a k edvenc.
- Hahahaha...
-Ezt jól megmondtad. Csak tudod, szeretnék neked mesélni valami éle tem utolsó meséjét, neked szeretném adni.
-Ne mond ezt nem lesz az utolsó, meg gyógyítanak téged és vissza jössz a kis házikódba, az állatkáidhoz, nagyihoz és hozzám.
- Cssssss.- és elhallgattam.
-Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy király és annak volt egy fia.
Az egyszerű parasztok azt gondolhatták, hogy egy királyfi élete k önnyű, mivel királyfi. De magas posztja miatt nem élhetett legnagyo bb szenvedélyének, a zenének. Mindég is arról álmodott, hogy la nttal a kezében, híres lantos lehessen belőle. Ez viszont csak álom volt, mivel apja sosem engedte volna meg neki, ezt a szakmát tanulni. A lant használatát sőt még a birtoklását is betiltotta az orszá gban. A király terve jól sikerült, sikerült visszatéríteni a fi át az ország irányításához. Közben a király helyébe a fia lépett. Annak is lett egy fia. A király apja halálos ágyán ezt m ondta unokájának:
-Ne tedd azt amit neked parancsolnak. Lehet, hogy a tiéd lesz az ország irányítása, de csak akkor vállald el ezt a nehéz feladatot, ha e z az álmod. Ne hagyd, hogy mások irányítsák az életed. – az unokája nem folytatta a családi szokást ő a saját álmát k övette és így lett zenész a király fia.
-Szép mese, de mit akart ez jelenteni? –alig fejeztem be mondatomat
láttam a monitoron a szívverés megszűnését. Nem tudtak rajta s
egíteni. Azt mondták nekem, hogy legyek boldog, hogy nem szenvedett sok
at halála előtt. A rákos betegek életük utolsó éveit morfiumm
al bódított álomvilágban élik le. Ezek szerint szerencsés volt
a nagyapám, hogy úgy halt meg, hogy nem volt cukorbeteg és nem amput
álták lábát. Vagy éppen nem kellett szívműtétekkel meghoss
zabbítani földi szenvedésük.
Felálltam a földről és eszembe jutott hova tartottam: a temetőbe.
A sírját könnyen megtaláltam. Friss földel volt letakarva. Épp
csak pár napja áshatták fel. Leültem a sír mellett levő padra.
Egy fehér galamb a pad támlájára szállt. Úgy éreztem mintha m
ondani szeretne valamit. Az a tekintete. Érdekes volt mintha láttam vo
lna már valahol. Bölcs és egyben kedves.
-Nagyapa.- amint kimondtam ezt a szót a galamb felröppent és az ég
felé szállt. Egyre távolabb és távolabb járt tőlem,egészen
addig amíg el nem tűnt a bárányfelhők puha körvonalai közt.
Ő tovább él, lehet, hogy nem éppen eben az apró teremtményben d
e benne megmaradnak a szavai örökké.
Az „Auróra” jeligével érkezett két prózáról (Ébresztő; Bölcs ember)
Mind a két írás nagyon tetszett, látszik, hogy a szerző nem először ragadott tollat. Mégis, mintha a két szöveget nem ugyanaz az ember írta volna. Az első sima és gördülékeny gondolatfutam, inkább publicisztikai írásnak, jegyzetnek tudom elképzelni, míg a másik egy elbeszélés. Lehet, hogy ez a második mű régebben, esetleg sokkal régebben született. Erre abból következtetek, hogy sok még benne a következetlenség, a helyesírási hiba, az összetett mondatokban sok helyütt hiányoznak a vesszők, a kérdőjelek, zavaró, hogy ott is kötőjel szerepel, ahol gondolatjelnek kellene. Persze ezek tanulható és megtanulható dolgok, a lényeg, hogy a tehetség nem vitatható. Aki így el tud mondani (le tud írni) egy történetet, azt csak biztatni tudom, hogy küldjön újabbakat.
Z. Németh István