Most a jubiláló költőket, írókat ünnepeljük, ám Gyüre Lajos személyével kapcsolatban, azonkívül hogy érdemes költői-, írói munkát végzett, mást is el kell mondanom. Hogy a tanárképző főiskola elvégzése után tanár lett, majd színházi szakember, s mint közíró ma is fáradhatatlan kutatómunkát végez, abban nincs semmi meglepő, de arról, hogy a szlovákiai magyar néptáncművészet mit köszönhet neki, kevés ha azt mondom, alapító tagja volt az Ifjú Sziveknek, mert ő az a hajdani lelkes főiskolás, aki Mede István barátjával a legtöbbet tette ennek az immár hivatásos együttesnek a létrehozásáért. Mindazonáltal sokirányú alkotó-szervező életművének integráns eleme mindmáig a szépirodalom.
Lehet, hogy ő már nem emlékszik rá, ám előttem ma is elevenen él a kép, ahogy 1958 tavaszán többedmagával megjelent a Duna-utcai tanítóképző egyik zsúfolásig megtelt tantermében, az irodalom iránt érdeklődő, pontosabban olvasni szerető középiskolások előtt. Ők voltak az azóta sokat emlegetett nyolcak, akik új hangon szólaltak meg a szlovákiai magyar irodalomban (ha egyáltalán létezik ilyen, akkor még volt, sőt akkoriban volt igazán).
Mi, zömében érettségi előtt álló tizennyolc, húsz évesek, gyermeki áhitattal néztük, hallgattuk őket, hiszen költőt addig csak könyvből ismertünk, legfeljebb a hazai lapok irodalmi rovatából, pedig mint jóbarátainkkal gyakran találkoztunk velük azelőtt is. Ám azt, hogy ők igazi költők, azon a számunkra felejthetetlen találkozón tudatosítottuk.
Aztán szétszéledtünk mi is, ők is. Lettünk tanítók, tanárok, újságírók, népművelők, családot alapító kenyérkeresők. Egy valami azonban mindmáig összeköt bennünket, s ez nem más, mint a felelősségtudat, amit a megmaradásért vívott küzdelem plántált belénk. Lehet vitatéma, mint ahogy volt is már többször, irodalmunk összképének meghatározásában mi a helyes, mi a helytelen, ennek ellenére vitathatatlan tény, hogy nemzeti hovatartozásunkra vonatkozó sajátos helyzetünk rabul ejtette mind közgondolkodásunkat, mind lelkivilágunkat, s ebből kifolyólag cselekedeteinket is. Szinte törvényszerű, hogy főleg idősebb társaink e valóság felmutatására építették fel költői-írói, kultúraszervezői programjukat. Vagy csupán lelkiviláguk ily módon determinált. Meglátásom szerint közéjük tartozik Gyüre Lajos is. Irodalmi munkássága szerteágazó. Eddig írt verseket, meséket, mesejátékokat, hely- és kultúrtörténeti monográfiákat, műveli az irodalom- és kulturális publicisztikát, s ki tudja, mit hord még tarsolyában.
Munkáinak irodalmi súlyát tőlem illetékesebb ítész határozta meg e szavakkal: „Terjedelmes önértelmező, önértékelő, helyzetelemző költeményei, rövid, reflektív jellegű, alkalmi ihletésű versei érettebb fejlettségi fokról, a lírai realizmushoz ragaszkodó költői attitűdről vallanak. Témakörei, gondolati koordinátái, kifejező eszközei egy érdeklődő, nyílt, de hagyományőrző, szinte konzervatív értékrendszerű intellektusról árulkodnak.” (Szeberényi Zoltán: Magyar Irodalom Szlovákiában (1945-1995) I. köt. 219.old. AB-ART 2000)
Szokták mondani, Gyüre meditatív költő. Lehet, de úgy vélem, kevés költő nem az. Elmélkedésre egyszerű elme is képes, a költő ennél többre. Neki eszközei vannak, mégpedig arra, hogy a pszichikumát ért külső és belső hatások által formálódó egyéniségét kivetítse. Annak alapján amit Gyüre Lajos ily módon elénk tár, merészelem azt mondani, hogy ő narratív személyiség, s emellett szerény, talán túl szerény is. Vagy inkább visszafogott? Nem tudom, ő viszont tudja, mi a teendője. Valahol valakitől olvastam, hogy az életet úgy kell megélni, mint egy történetet. Gyüre Lajos munkáinak lapozgatása, verseinek olvasása, újraolvasása közben ez jutott eszembe. Meg arra is felfigyeltem, milyen fontos számára a természet: a rét, a patak, a napfény, a köd, a hó, az eső, de még a sár, a kavics, s a víz által lerakott hordalék, meg persze a virágok egyenként, s nem a tömegükben megjelenő harsány tarkaság. Minden istenadta év- és napszak egyformán és különbözően érték számára. Valószínűleg a „konzervatív értékrendszerű intellektusa” merít belőlük energiát. Mert bizony már a reneszánsz legkiválóbb alkotói ráéreztek, hogy a természet az az őserő, amely mindig friss forrásként szolgál minden kor és korszak minden művésze számára. No meg az emberi arc, nemcsak az ami látható belőle, ugyancsak vissza-visszatérő témája költőnknek.
Kedves Lajos! Az élet azon ajándékain kívül mint az erő, egészség, megbecsülés és szeretet, mi mást kívánhatnék mint azt, hogy olyan nemes elszántsággal, amilyennel eddig, még sok-sok éven át építsd, formáld alkotó énedet!
Csicsay Alajos