Üdvözöl a(z) SZLOVÁKIAI MAGYAR ÍRÓK TÁRSASÁGA!
Hungarian Slovak 
 FŐOLDAL | TAGJAINK | ALAPSZABÁLY | TISZTSÉGVISELŐK | DÍJAINK | ELÉRHETŐSÉGEINK | SZPONZORAINK |
Opus - szlovákiai magyar írók folyóirata
Arany Opus Díj - főoldal
Jócsik Lajos-breviárium
Díjazottak
Szociális Alap
Szolgáltatások
· Híreink
· Rovatok
· Irodalomórák
· Rendezvények
· Pályázatfigyelő
· Kritikák
· Köszöntők
· Könyvajánló
·Fiatal Írók Köre
· Fiatal Írók Rovata
· Arany Opus Díj
· Jubilánsok
· Hazai magyar Lap-és Könyvkiadók ajánlata
· Képgaléria
· Emlékhelyeink
· Rólunk írták
· Hírek archívuma
· Linkajánló
· Keresés
· Jelentkezési lap
Naptár
November
Vas Hét Ked Sze Csü Pén Szo
  1 2 3 4
5 6 7 8 9 10 11
12 13 14 15 16 17 18
19 20 21 22 23 24 25
26 27 28 29 30  
Szavazás
Mit gondolsz a weboldalunkról?

Nagyon jó!
Elég jó...
Nem elég jó...
Nagyon rossz!



Eredmények
Szavazások

Szavazat 16163
Linkajánló
 Kritika: Beke Zsolt: Minőség és dilettantizmus

KritikaA „szlovákiai magyar” irodalom egy éve

Minden értékelés szubjektív, még akkor is, ha olykor az objektivitás látszatát kelti. Nem szeretnék egy ilyen látszat mögé bújni, tehát a következőkben az hangzik el, hogy miként is látom én a felkérésben feladatul meghatározott problémát, a SZMÍT által a szlovákiai magyar irodalomhoz sorolt 2006-os köteteket.

Szerencsés helyzetben vagyok, mert ez az év a tárgyalandó költők számára különösen jó eredményeket hozott, mondhatnám azt is a másik oldalról nézve, elkényesztették az olvasókat. Nem véletlen, hogy az idén odaítélt, a múlt évi teljesítményért járó szlovákiai magyar díjak zöme költőkhöz került. De ebben az évben indult meg H. Nagy Péter ösztönzésére az a „líravita”, mely megítélésem szerint nem kevésbé jelentős ezeknek az alkotóknak a helyzete, de az egész magyar irodalom szempontjából is, már amennyire a vita tárgya jelentős bír lenni ezen a küzdőtéren – de erre még majd visszatérek.
Ami a konkrét produkciót illeti, mindenekelőtt két olyan kötetet kell említenem, melyekre az irodalmi hagyomány ötletes kezelése és a szubjektummal való innovatív játék a jellemző, vagyis Csehy Zoltán Hecatelegiumát és Vida Gergely Rokokó karaoke című verskönyvét – mindkettőt a Kalligram gondozásában jelent meg. Az általánosságok felé vezető párhuzamok további keresése helyett lássuk közelebbről a két kötetet.
Csehy Zoltán verseinek, mint azt a költő eddigi munkásságát ismerve várni lehetett, a görögös-latinos, ezen belül külön hangsúllyal a libertinus tradíció megszólaltatása az egyik fő tétje. A költemények elbeszélőjének/elbeszélőinek ehhez szükségük volt egy örökéletű reneszánsz lélekre, a beszédes nevű, „cinikus tréfamesternek” titulált Pacificus Maximusra, aki olykor e versek látszólagos elbeszélőjének szerepében tetszeleg. Az előző mondat bonyolultsága metaleptikus módon némileg rávilágít az elbeszélői szubjektum Csehy-féle felfogásának játékosságára és összetettségére. Ennek megfelelően a kötet másik tétje meglátásom szerint éppen annak a kérdésnek a megválaszolása, hogy az antik hagyományt és verselési formát felhasználva milyen módon működtethetők a kortárs költészet technikái, mennyire „tarthatók mögötte” a legújabb filozófiai és irodalomelméleti meglátások, és hogy ez a kétfajta beszédmód miként játszik össze. Azt hiszem, a Hecatelegium disztichonjai ezekre a kérdésekre kimerítően és nagyon határozottan adják meg a saját válaszukat, ezt a tényt egyébként a kritikai fogadtatás is egyértelműen alátámasztja. Ezeken az elméleti kérdésfelvetéseken túl a kötet erénye az olvasmányossága, melyet egyrészt az biztosít, hogy a költemények bár önállóakként is olvashatók, kisebb-nagyobb egységeket szinte bármikor összekapcsolhatunk hosszabb történetekké (hogy az ebből adódó variációs játékot már ne is említsem), másrészt pedig könnyed, szókimondó nyelvezete. És itt most a szókimondót úgy is értem, hogy nem ismer az emberi test működésével kapcsolatos tabukat (gondoljunk csak a női és férfi nemi szerv ötven-ötvenféle megnevezésére), de úgy is, hogy az emberi gondolkodás és viselkedésmódok visszáságaira-gyarlóságaira vet fényt.
S hogy mégiscsak egy újabb, Csehy és Vida költészete között vonható párhuzammal folytassam, ez utóbbiak, vagyis az emberi gyarlóságok-kicsinyességek nagy számban lepleződnek le a Rokokó karaokeban is Vida Gergely elbeszélői pontos megfigyeléseinek köszönhetően. S mindez nyelvileg reflektált módon történik, ironikus viszonyban a korábbi szövegekkel, önironikus viszonyban saját elbeszélői pozíciójukkal. Elég csak a dióverést tárgyaló Őszi kérdés nyilvánvalóan Babitsot és József Attilát idéző utolsó két versszakát idéznem: „Így szóra bírják bennem a fondor vagányt / a szó-kimondót, kérdő-jellé hajlítva a szájt: // ha nem érnek rá, akkor miért érnek rá, / s ha ráérnek, akkor miért nem érnek?” A karaoke tehát – mint arra Rácz I. Péter a kritikájában rámutatott – egyfajta, az elbeszélő disszeminációjához szolgáló színtérként értelmezhető, ahol az elbeszélő különböző maszkok mögül különböző hangokon különböző szerepeket játszhat egyszerre. A rokokó pedig megítélésem szerint utalás egyrészt egy konkrét hagyományra, másrészt általában a hagyományra, de ugyanakkor egyfajta, az aleatóriát játékba hozó posztmodern bezsédmód kialakítására tett kísérletként is értelmezhető. S hogy miben kötődik ez a beszédmód a rokokó irodalomhoz? A megfelelés a lexikai, szintaktikai egyezések helyett inkább az attitűdben, a témákhoz való nyelvi viszonyban keresendő. Nem véletlen tehát az sem, hogy a Rokokó karaoke verseiben nagy hangsúllyal vannak jelen a rövid történetek, melyek értelmezésében meghatározó jelentőségű egy vagy több találó, ironikus megjegyzés, bonmot. S ahogy Vida korábbi kötetében, a Sülttel hátrafelében, a történetek szereplői itt is összeállnak egy teljesen profán, hétköznapi, egyszerre szép és gyarló, de művészi módon bemutatott tablóvá.
Hasonló tabló, de már inkább egy mitikus-történelmi jellegű jelenik meg Tőzsér Árpád Léggyökerek című, a magyarországi Helikon kiadónál megjelentett kötetében. Bármennyire is közhelyszerű – ahogy arra H. Nagy Péter figyelmeztet Hagyománytörténés című tanulmányában – megsem lehet megkerülni a kettősséget ebben a Tőzsér-kötetben sem. Ugyanis a három ciklusba osztott versekben egyszerre történik bizonyos, régi és új mítoszok lerombolása és újabbak építése, bár a folyamat nem írható le egyszerűen a „váltás” fogalmával. Sokkal inkább az „átértelmezés”-ével, mely egyszerre olvastatja ezeket a régi és új mítoszokat egyfajta – mondjuk így – fennségben ugyanakkor pedig profán módon is. A megfogalmazás szintjén is tükröződik ez: „...ha a magas kor / nem béklyózza meg a lábát, szóval, ha gyorsabban fut”, fogalmaz például a Cinna elbeszélője. De a mediális önreflexió szintjén is a szövegekbe íródik, ugyancsak a Cinna, Iuvenalis maszkja mögé bújt elbeszélője mondja a következőket: „az ombosiak még ma is emlegetik, / hogyan »fogyasztották el« a római költőt. Nem felfalták, / s nem is megették, dehogy!, stílusban egyik sem illene / Íbisz szent ünnepéhez...”. Mintha az elbeszélő Püthagorasz ipszilona – mely a hagyomány törzséből az erény és a bűn útját látja lehetségesnek – tehát Püthagorasz ipszilona mindkét szárát egyszerre akarná működtetni a mitikus verstérben. Hasonlóan jár el mindeközben ahhoz a technikához, melyet Cinna poétikáját jellemzve, annak etikai dimenziót adva rosszallóan említ, mint a posztmodern költészetfelfogások „archetípusát”: „pont úgy húznak kétfele, lógó nyelvvel, mint a kínos / kéjben összetapadt kan és a szukája... (A költészet meg / duzma kötőjel a két eb közt!)”. S így a tételesen kimondott szándék ellenében saját pozícióját kérdőjelezi meg.
Juhász R. József már a címében is a vizualitásra, saját medialitására utaló kötete, a Képben vagy? egy kiadványba rendezi a költő-performer vizuális költeményeit. A Nap Kiadónál megjelent kötet azonban nemcsak összegző funkciója miatt jelentős, hanem azért is, mert érzékletes módon villantja fel a vizuális költészetben rejlő poétikai lehetőségeket. Egy kiragadott példa segítségével teszek kísérletet ennek bemutatására. A Jozef Cseressel közösen jegyzett Melyik maszk mögött bujdosik Alpár? ironikus kapcsolatot teremt Bujdosó Alpár alkotásaival és nevével. A maszk eleve rengeteg játéklehetőséget nyújt a költők számára, erről a korábban említett három poéta esetében is meggyőződhettünk. Viszont ebben az esetben „konkrét” maszkokról van szó, pontosabban azok képéről... A rövid értelmezés elején érdemes felidézni Bujdosó Alpár Kiegészítő megjegyzések a tilmuni világképhez és az Újabb kiegészítések a tilmuni világképhez című műveit. Ezek elbeszélője mindig egy csak többé-kevésbé konkretizálható, pontosan nem meghatározható aktuális arcot vázol fel a maszkok mögé egy megfelelő módon ironizált, áltudományos beszédmódot működtetve. Így gyakorlatilag tartalom nélküli álcákként mutatja fel ezeket a tárgyakat. Juhász R. és Cseres sorozatának hátterében Bujdosó egyik alárca látható, melyen újabb  maszkok jelennek meg a mű címének egy-egy betűjével együtt. A cím kérdése azt feltételezi, hogy valamelyik maszk mögött Alpárra bukkanhatunk, s így akár az odahelyezett bóvli-maszk, vagy az egyik alkotó, Cseres arcképe, vagy a többi álarc, de akár a Bujdosótól átvett, mint láttuk, kiüresedett halotti maszk mögött is. S ha Barthes-ból indulunk ki, ez utóbbi mögött keressük majd a szerzőt... Tehát egy befejezhetetlen behelyettesítési játék veszi kezdetét, melynek eredménye nem lehet más, mint maga a játék, hiszen a maszk mögé soha nem láthatunk be...
Juhász Katalin verseinek érzékenysége és érzékisége, az apró részletek iránti fogékonyságuk, a mindenütt jelen lévő szexus és valamiféle nőiség, legalábbis amit annak szoktunk gondolni mostanság, jellemzi és teszi érdekessé az olvasó számára a Makacs foltok című, a Plectrumnál megjelent kötetet. Másrészt meg valami – nem tudok jobb szót rá – kamaszos lendület, életérzés sugárzik az inkább a késő modern poétikát képviselő versek lírai alanyából, elég csak a kötet címére gondolnunk. Mindez egyrészt nagyon dacos, egyfajta frissességet, erőt hordozó költészetet eredményez, de természetesen a másik oldalon találkozhatunk ennek ellentetjével is, ahogy a foltok mellett a másik vezérmotívum a tisztításé, a szappané. És ha élhetek egy kis kritikával: talán éppen a kamaszos lendület felületessége az, mely a helyenként előforduló sutaságokért is felelős. S nem tudom megállni, hogy a kötete egészével kapcsolatban ne jegyezzem meg, hogy talán az előnyére vált volna, ha kimarad belőle az illusztráció. A Makacs foltok legerősebb részeinek azokat a szövegeket, szöveghelyeket tartom, melyek saját nyelvi anyagukra reflektálva szólalnak meg. Így például a Magam utána vetni következő verszaka: „de lám kivérzett végül / kódolva de mégis / e papíron szerepelni fog / lassan teremtődik / meglátni és megszerezni / magam utána vetni / lelkembe tetoválni / kígyó csavarodik így”.
Mindenképpen megemlítendő még Kulcsár Ferenc két, a Lilium Aurum gondozásában napvilágot látott verskötete, az Én nem tudom, talán...  és a Gyöngyök és göröngyök. Kulcsár először említett kötete a gyerekversek felé mozdul el, valahová a gyermekkor és a kamaszkor határára, megjátszott naivitásával, abszurd humorával próbál hatni elsősorban az olvasóra. A Gyöngyök és göröngyök rövid verseket tartalmaz, melyek verstanilag igazi bravúroknak számíthatnak, ugyanakkor megítélésem szerint a súlyos metafizikai teher sok esetben agyonnyomja őket, illetve, a másik oldalról a rövid forma teszi felszínessé a versek gondolatiságát. S ebben az évben jelent meg a Madáchnál Varga Imre ezoterikus ihletésű verskötete, az Agram Irev lelki mozija is.
Kisebb-nagyobb irodalomtörténeti jelentőségük, illetve kánonképző funkciójuk okán megemlítem, bár nem gondolom, hogy ezen túlmenően feladatom lenne részletesebben is elemezni a változatlan újrakiadásokat és az átszerkesztett vagy gyűjteményes köteteket. A Madách Kiadó a Magyar Antaeus Könyvek sorozatában adta ki Tőzsér Árpád Genezis és Ozsvald Árpád Lidércek tánca című kötetét. Ugyanitt láttak napvilágot Cselényi László műfordításai is A fű történelme címmel, mely a A pitypang mítosza egy újraszerkesztett változatának tekinthető, s az életműkiadás logikájának rendeződik alá. Hizsnyai Zoltán legszebb versei az AB-art kiadó sorozatában jelentek meg, a kötet összeállítója Csehy Zoltán volt. A válogatás koncepciója szépen illeszkedik a cím által sugallt elváráshorizontba, s igazi, a válogató ízlését tükröző „best of”-fá teszi a kötetet.
Úgy gondolom, a kiemelkedő lírai teljesítményekhez mérhető jelentőségében az a vita is, mely a Szőrös Kő oldalain bontakozott ki H. Nagy Péter Hagyománytörténés című, a szlovákiai magyar lírát tárgyaló tanulmányának és főszerkesztői vitagerjesztő tevékenységének köszönhetően. Ezidáig Ardamica Zorán, Németh Zoltán, Polgár Anikó és L. Varga Péter fejtette ki véleményét, s tudomásom szerint, a következő számban Tőzsér Árpád is megszólal. A vita egy már sokszor terítékre került témát, a „szlovákiai magyar” jelzővel illetett korpusz megközelítési lehetőségeit, elhelyezését s magának a jelzőnek az érvényét tárgyalja újból, új elméleti szempontok bevonásával. Nagyon fontosnak tartom ezt a tudatos „önújrafogalmazási” igényt mind a líra, mind az irodalomelmélet szempontjából.
A vita egyik fő iránya a területi elv alkalmazhatóságát érintette az irodalom területén. Tehát hogy beszélhetünk-e, van-e értelme „szlovákiai magyar” irodalomról beszélni. A hozzászólók közül mindenki visszafogottabban érti ezt a kategóriát, mint mondjuk az szokás volt még pár éve is. Használatát fenntartással, különféle pragmatikus és spekulatív érveket felhozva engedik meg, H. Nagy például azért nem tekinti a jelző használatát „egészen kilátástalan vállalkozásnak”, mert szerinte ha „abból indulunk ki, hogy a »szlovákiai magyar« líra önmagában – a magyar nyelvű költészetről leválasztva – értelmezhetetlen formáció, akkor ez a kérdésirány azt implikálja, hogy vajon az utóbbi kiszakítható-e európai, ez pedig tágabb kulturális környezetéből. Ha a válaszunk igenlő, ebben az esetben az intertextualitás nyelvi határokon átívelő jelenségének mondunk ellent. Ha válaszunk nemleges, akkor a kontextus végtelenségével való szembesítés alapján kikezdhető lesz minden történeti konstrukció.”
Ezzel az érveléssel az állítható szembe, hogy míg az említett tágabb kontextusok esetében inkább nyelvi vagy más jelrendszerbeli sajátosságok kijelölte határokról beszélhetünk, melyek átjárhatósága ellen nem igazán lehet senkinek kifogása, addig a „szlovákiai magyar irodalom” esetében saját hagyománytörténet hiányában inkább térbeli (ország)határokról van szó, melyek árjárhatósága egyrészt erőteljesen politikai probléma, másrészt pedig (ha eltekintünk a politikai szempontoktól) lokális értelme van, nem több, mint bármely földrajzi (mikro)régiónak – melyek nem célravezetőségével kapcsolatban Polgár Anikó hozzászólásával értek egyet.
L. Varga Péter azon megállapítása is elfogadható, mely szerint „a »szlovákiai magyar« összetétel tehát nem az irodalomnak, és nem is az irodalomértés létmódjának, hanem inkább az irodalomértés intézményének vagy intézményesülésének szól, megkerülhetetlen módon”. Ezért számomra a vita tanulsága az, hogy: A konkrét szövegeket illetően nem lehet cél egy szűkített, „szlovákiai magyar” kontextus fenntartása semmilyen szinten és semmilyen megközelítés során, még ha az intézményi rendszer ez alapján az elv alapján működik is, mert az alibizmushoz, provincializmushoz és minőségi hanyatláshoz vezet. S az intézményeknek – gondolok itt az érdekképviseletre, a támogatási rendszerre, a kiadókra, a különféle speciális feladatokat ellátó csoportokra – saját meghatározásukat tekintve paradox módon, ennek a felfogásnak az elterjedését kellene támogatnia, minden provincializmus és dilettantizmus ellenében.
Mint a bevezetőben már utaltam rá, az aktuálisan tárgyalt témát érintő hierachia minden szövegben felépül, nem tudok és nem is akarok ettől eltekinteni. Bizonyára észrevették, hogy voltak olyan kötetek, melyeket nem említettem. Ez a gyakorlatban azt jelenti, hogy itt húznám meg azt a vonalat, amely fölötti teljesítményekről érdemes volt szólni, s amely alattiakról nem. Egyenként semmi esetre sem, mint jelenségről viszont annál inkább. Engedjék meg – bár tudom, ezzel az ünneprontó szerepébe kerülök –, hogy további kritikus észrevételeimet is megfogalmazzam röviden pár jelenséggel kapcsolatban.
A szlovákiai magyar szerzőkről mindenekelőtt a megjelenő kötetek adnak képet. Tehát ezek minősége a legfontosabb a számukra. Az egész intézményrendszer érdeke, hogy visszaszorítsa a dilettantizmust, hiszen ezzel a tevékenységével, illetve ennek elmaradásával saját magát jellemzi. Sajnos a legfőbb anyagi forrás, a szlovák kulturális minisztériumi pályázati kiírása a egyértelműen dilettantizmusnak kedvez, ezért a szlovákiai magyar irodalmi élet többi szereplőjére hárul a feladat, hogy valamit tegyen ellene. Például gondosabb szerkesztői munkával, átgondoltabb kiadói tervvel, hatékonyabb érdekérvényesítéssel, konferenciákkal, szemináriumokkal, alternatív pénzforrások felkutatásával, ösztöndíjrendszerrel stb.
Sajnos mindezek hiánya látszódik a bizonyos szempontból reprezentatívnak tekinthető, vagyis bizonyos szempontból annak szánt Szlovákiai magyar szépirodalom 2007 című kiadványban, mely a 2006-os év úgymond legjobb szövegeit tartalmazza, vagyis lényegében hasonló feladat elvégzésére vállalkozott, mint én, csak éppen a szépirodalmi szövegek kiemelésével. A felkéréshez illően csupán a kötetben található, Grendel Lajos által válogatott versekről mondok most véleményt. Mindenekelőtt a költői teljesítmény és a kötetben elfoglalt terjedelem aránytalanságai szembeötlőek, nem beszélve arról, hogy három meghatározó alkotó, Polgár Anikó, Tőzsér Árpád és Csehy Zoltán számomra ismeretlen okból nem szerepel a válogatásban. A mai irodalomban szokatlan eljárás az is, hogy a vizuális költemények pusztán illusztrációként szerepeljenek egy ilyen kötetben, s Juhász R. József alkotásainak most ez a szerep jutott. Ráadásul a szerzők névsorában sincs feltüntetve, ami hanyag szöveggondozásról vagy hozzá nem értésről tanúskodik. S ahogy már mondtam, egy ilyen kötet a szlovákiai magyar irodalmi színtér minden szereplőjét jellemzi, ezért hatnak különösen kínosnak az olyan versek, melyek nehezen állják meg a helyüket egy tágabb kontextusban, egy szélesebb küzdőtéren. Példaként néhány versszakot, esetenként teljes verset idézek:

Tragédia
Messze száll az öröm
Elfogyott a söröm (Kanovits Zol)

Rád vicsorog a kapu, a vad kuvasz,
ijedten mordul a zárban a kulcs... (Ha – Gyüre Lajos)

a munkanélküliek túlóráztak
ma a tegnap általuk eldobott szemetet
kényszerítették szűkebb helyre
ők úgy hívták kontájner
aztán nyelvészeikkel megmagyaráztatták
hogy szállítótartály (tevekirályság – Vankó Attila)

Érdekes üresség tépi őt belülről,
Amíg az érintetlen ágyra alkonyati napsugárként dől... (Nyár – Gubo Gabriella)

Tehát felmerül a kérdés, kinek jó egy ilyen kötet? Vagy ilyen verseket tartalmazó más, akár önálló kötet is? S hogyha az SZMÍT komolyan akarja venni magát, szüksége van ilyen válogatásra egyáltalán, ha nem lehet elfogadható tartalommal feltölteni?
S hadd zárjam gondolataimat egy Wytold Gombrowitztól származó idézettel. Az emigráns lengyel író naplójában a következőket mondja a lengyel művészetről: „Van azonban egy másik álmom is, hisz a művészet státusát is módosíthatnánk… utóvégre sehol sincs megírva, hogy művészi alkotásainkat és a műveink által kialakított formát örök időkig csak istenítenünk szabad. Ez az istenítési kényszer egyszerűen provincializmus, nyilvánvaló aránytévesztés, ha a világhoz (vagyis a valósághoz) való viszonyunkat nézzük, amit ráadásul összevissza borzolnak a komplexusaink, ostobaságot, hazugságot, a panaszok egész áradatát indítva útra… de ami a leglényegesebb, képtelenek vagyunk egyértelműen elutasítani a bóvlit, mert a miénk, s ez a körülmény egyszerűen lefegyverez bennünket a selejttel szemben, azaz akkor is alkalmazkodnunk kell a saját kifejezéseinkhez, amikor azok egyáltalán nem fejeznek ki minket.” Szóval ez az, amit jó lenne a jövőben elkerülni, s amit elkerültek az értékelésem első, szerencsére hosszabb részében elemzett szerzők...



 
Kapcsolódó linkek
· Több hír: Kritika
· Több hír: szmit


Legolvasottabb hír ebben a rovatban:
Kritika:

Kulcsár Ferenc: Bálám szamara

Hír értékelése
Értékelés: 5
Szavazat: 4


Értékeld ezt a hírt:

Kiváló
Nagyon jó
Jó
Átlagos
Rossz

Parancsok

 Nyomtatható változat Nyomtatható változat





Web site powered by PHP-Nuke
All logos and trademarks in this site are property of their respective owner. The comments are property of their posters, all the rest © 2005 by me.


Oldalkészítés: 0.10 másodperc