SZLOVÁKIAI MAGYAR ÍRÓK TÁRSASÁGA

Embernek maradni

Tehetetlenül fekszik a járdán. Teste olyan, mint egy széttépett rongycsomó, melyet kidobtak, mert már szétszakadt, szétmállott, használhatatlanná vált, és így nem kell senkinek.

Fejét fel sem emelve, szeme keskeny résén keresztül nézi a járda sötétszürke csíkját. Csend és éjszaka van körülötte. Senki sem jár az utcán, pedig a városnak ezen a részén még ilyenkor éjfél után is akadnak járókelők. Vannak emberek, akik – meghosszabbítva a napot – a közeli hotel bárjában ődöngnek, iszogatnak, csevegnek, ha egyáltalán akad, akivel lehet pár értelmes szót váltani. Húzzák az időt, még, még maradni, csak haza ne kelljen menni. Végül jelez a testük: elég, pihenni kell, indulj!
Az ő teste most teljesen mást mond. Éppen haza indult volna, de közbelépett a gyűlölet, s most megalázva, fájdalomban itt fekszik a szürke, piszkos járdán. Testének minden porcikája lángol, izmaiban, csontjaiban üvölt a fájdalom, de szája némán összezárva, egy hang nem sok, annyi sem jön ki a torkán. Összetört testének minden pontjából szilánkok kúsznak, szúrnak az agya felé. Fekszik a piszkos járdán, látszólag tehetetlenül. Érdekes módon a legnagyobb fájdalomizzás közepette is tud gondolkodni. Ez az ő sajátossága, csakis az övé.
Vajon ki volt az, aki, mint ő, így tehetetlenül feküdt a földön, mert majdnem agyonverték? Keresgél a múlt emlékeiben, míg idegpályáin fájdalmak lángjai lobognak.
Igen, tudja, Ő volt, az Emberfia! És még súlyos fagerendát is cipelt a vállán!
Egész úton verték, a gyűlölet korbácsai csattantak a testén, és a gúny szikrái pattogtak körülötte.
A kutyák igyák meg a véred, te rohadék! – hallotta a fogak keskeny résén szűrt szitokszavakat.
Óh, Emberfia, látod, most én vagyok soron, mert a gonoszság mindig talál magának egy ártatlant, akit verni lehet, verni kell, mert a gyűlölet ezt parancsolja, ebben leli örömét!
Újból és újból érzi a gúnyból, utálatból, dühből, gyűlöletből fakadó kegyetlen ütések fájdalmát, melyek még pár perccel ezelőtt záporoztak teste minden pontjára. Védekezni sem tudott, olyan hirtelen támadt rá a két verőlegény. Gumibotjaik kemény, de hajlékony anyaga megtalálta testének legérzékenyebb pontjait. Számolatlanul, testük, kezük minden erejével mérték rá az ütéseket, ő azonban keményen, ember módjára várt és tűrt minden ütést.
Csak türelem – gondolta, és fogait összeszorítva állta a testére záporozó ütéseket.
Tudta, a szarháziaknak egyszer csak elfogy az erejük, és akkor abbahagyják.
Igen, szarháziak - mondta ki a szót halkan, csak úgy magának.
Érdekes módon gyűlöletet nem érez irántuk, inkább mélységes szánalmat. Kutyák ezek, akik parancsra mérik az ütéseket. Vadászkopók, akik főnökük kezét nyalják, amikor az parancsot ad, ki lesz a következő, kit kell verni, kit kell móresra tanítani. Hadd tanulja meg az a nyomorult, ki az úr ebben az országban. Ezek az eb fajzatok nyalnak akkor is, amikor a feladatot megkapják, aztán akkor is, amikor elvégezték. Lihegve, mint akik jól végezték dolgukat, éhesen, nyelvüket lógatva várják a megérdemelt jutalmat.
A hotel bárjában léptek hozzá, kivárva a megfelelő alkalmat, amikor már csak magányosan üldögélt az asztalnál, hogy ne legyen szemtanú. Ahogy rájuk nézett, már tudta, hogy egyedül van a két emberrel szemben. Látta szemükből a feléje sütő gyűlöletet. Pillantásával hirtelen felmérte a helyzetet, de először elhessegette magától még a gondolat kis csíráját is, hogy nekiesnek, és akkor elszabadul a pokol. Lelke mélyén mindig jóhiszemű volt, és fel sem tudta tételezni a másikról, hogy rosszat akar neki. Benne élt az igazság oszthatatlan lángja.
Jelige: Homo sapiens

Amikor annak idején a barlangban otthagyta a társa, még a menekülés lehetőségét is elzárva előle, akkor sem tudta volna arról az álbarátról feltételezni a feléje irányuló rosszat. De ő nem adta fel, mint ahogy életében számtalanszor. A fel nem adás ereje vitte őt kifelé a barlang útvesztőiből, és végül sikerült megtalálnia a kijáratot egyedül, segítség nélkül és megmenekült. Az álbarát pedig sunyin, laposakat pillantva nézte, hogy megy föl a kis, kápolnás hegyre, és nem értette miként szabadulhatott meg. Nem is érthette, mert a gyűlölet nem gondolkozik, hanem baromállat módjára cselekszik. Az ő lelkében pedig sohasem volt harag, gyűlölet és bosszúvágy, csak mélységes szánalom az ilyen lelketlen, parancsra cselekvő ebfajzatok iránt.
Ott ült fent a hegy tetején a bezárt kis kápolna tövében, és mélységes hálával a szívében nézte az alatta elterülő tengert. A hatalmas víztömeg halhatatlan, meg nem szűnő monoton morajlása olyan volt számára, mint a végítélet, de különös módon mégis megnyugtatta. Kitágult tüdővel mélyeket szippantott a tiszta, sós, tengeri levegőből, és ekkor hatalmas, mindent elsöprő szabadságérzés töltötte el. Igen, megérezte a szabadság igazi lényegét, értelmét. Ezt a szabadságot ajándékba kapta, és senki sem veheti el tőle, csak ő saját maga, önszántából adhatja oda annak, akitől kapta.
Lassan mozdulna, de nem, inkább vár türelmesen. A fájdalomcsomók kötelékei gúzsba kötve tartják, mélyen belenyomódnak a húsába, egészen csontjai velejéig, miközben a járda keményen a teste alá szorul.
Hja, ez nem paplanos ágy – mosolyodik el keserűen. De mi ez neki, megszokta, hiszen jégen is aludt már, igaz hálózsákban, de jég volt az, és nem puha matrac. Feje fölött, a nagy magasságban hidegen szikráztak a csillagok. Ő pedig lent, mint parányi teremtmény, csak ember, de mégis a teremtés koronája, ott feküdt a jégen. Nem csillag, nem levegő, nem jég, nem víz, nem fa, nem kő és nem föld, hanem együtt minden, tehát Ember.
Ember, Ember, Ember! – kiáltaná bele a sötét éjszakába, de nem teszi, csak agytekervényei kattogják az ember szót, csupa nagybetűvel: E-M-B-E-R. Csak öt betű, és mégis milyen nagy értéke van. Az értelem ad értéket a szónak, csak az a kérdés, vajon ki ismeri fel? A verőlegények biztosan nem, mert akkor ütlegeikkel nem zúzták volna össze a testét.
Az éjszakai levegő élesen az orrába hatol. Most nem sós párától terhes, mint a tengernél, hanem az autók kipufogógázától, a körülette lévő város csatornáinak ammóniaszagától bűzlik, amely lassan, de biztosan körbeveszi, mint a tengeri polip csápjai. Az idő percei pedig ólomlábakon toporognak mellette, türelmetlenül várva, mikor szedi össze végre magát, és indul az útján tovább.
Egyszer csak úgy érzi, mintha a tenger sós hullámai nyaldosnák az arcát. Nyelvével körbenyalja a szája szélét, sós izzadságcseppek és vér keverékét érzi. Ez az ő vére.
A saját vére ez, az orrán keresztül vagy talán a szájából csorog, nem is tudja honnét. Biztosan felhasadt a kemény ütések záporában.
Az Emberfia vére is lecsorgott az utca piszkos kövére, majd tovább csordogált a porban, a föld pedig szomjasan elitta.
A föld szomjazott az Emberfia vérére, csak az ember nem.
Jaj, az Emberfia értékes vére, a megváltás vére!
S az embereket akkor nem érdekelte, hogy elfolyt.
Talán most érdekli? Folyhat megannyi vér, kit érdekel ma ez?

Jelige: Homo sapiens

Az ebfajzatot csak az érdekli, hogy állat módjára üvölthessen, és dühtől tajtékozva, öklét rázva kiálthassa: Üsd, vágd, öld meg, feszítsd meg!
Saját sós izzadsága, mint a tenger sós vize, új emlékek felé viszi.
Kint, a nyílt tengeren, váratlanul majdnem hajótörést szenvedett a társaival. Ott maradhatott volna a tenger fenekén örökre a tenger sós hullámsírjában. A hetyke, tudálékos, gőgös vitorlázó, a hajó tulajdonosa nem tudta, mit kell tenni az ilyen veszélyben. Már mindenki feladta, de ő nem, egy ügyes, átgondolt manőverrel megmentette a hajót és rajta mindenkit, elhárítva a veszélyt, mert emberként viselkedett. A megmenekülés örömére whiskyit bontott a vitorlázó szájhős, és kit kínált meg legelőször? Őt, aki csak Ember volt, így nagybetűvel, és nem hajótulajdonos, nem atyaúristen, őneki mondott köszönetet a megmenekülésért.
Most, hogy összeverve fekszik a szürke járdaszegélyen, ezekbe az apró örömemlékekbe kapaszkodik. Ezek a régi emlékmorzsák olyanok most, mint a fuldoklónak az uszadékfa, amit a sors áramlata mentőövként sodor eléje, hogy belekapaszkodhasson. Ezekből nyer erőt a megaláztatásban, kitaszítottságban és életveszélyben. Mindig is tudta, hogy őt más fából faragták. Mélyen a génjeiben van egy csodálatos őserő, ebből merít számtalanszor, ha életveszélybe kerül, vagy ha érzi valamelyik embertársa ellenszenvét, támadását. Ez az őserő adja neki a bátorságot, hogy soha ne adja fel. Addig megy, amíg a maga elé kitűzött célt el nem éri. Makacs és kitartó, pedig nem a kos, hanem a halak jegyében született. Igen, a halak mint csuszamlós, pikkelyes lények valójában minden vészhelyzetből ki tudnak csusszanni, hacsak horogra nem akadnak.
Sajnos most ő akadt horogra. Kegyetlenül összeverték, de még mindig nincs legyőzve. Még nem mondta ki az utolsó szót.
Amikor összeverve kilépett a hotel ajtaján, lassan, támolyogva kereste az utat hazafelé. Visszanézett, és látta, hogy a két sunyi fekete képű verőlegény, a hotel sarkáról lesi, merre indul, merre veszi az irányt. Akkor gondolt egyet, és úgy tett, mintha elájult volna. Összecsuklott, és elterült a járdán. Akkor, abban a pillanatban az idő percei megtorpantak, és ő – ezt kihasználva – a múltba, időutazásra indult, ahová a verőlegények nem mehettek utána.
A járda mellett álló lámpa fénye éppen eléje világít, és feje köré fényglóriát rajzol. Hirtelen autózúgás üti meg a fülét. Az autó gyors iramban rohan feléje, és közvetlenül a feje előtt lefékez.
A rohadékok még képesek lenének a testén is átgázolni, de nem teszik, ki tudja miért. Megtehetnék, senki sem vonná őket felelősségre, hiszen ők és parancsolójuk maga az atyaúristen.
Összevert testében egy csomóba gyűlt a fájdalom. Mindezt legyűrve, keserű szájízzel, de nem bosszúállással a szívében, lassan feláll. Lelkében érzi a bizonyosságot, hogy ebben a megaláztatásban is, mint minden más élethelyzetében, ember maradt, emberibb ember, mint ők, az állatfajzatok. Ember maradt, mert nem ő vert másokat, hanem őt verték ártatlanul, ezért örökre nála maradt az isteni igazság oszthatatlansága.
És kell ennél több?
Naná, hogy nem!
Lassan, komótosan feláll, mélységes sajnálattal ránéz a két sunyi, szarházi kopóra, akik az autóból lesik minden mozdulatát. Ugrásra készen várják, hogy szitkozódjon, bosszúért

Jelige: Homo sapiens

kiáltson, üvöltve fröcsögtesse a nyálát. De nem, némán hallgat. És ez a némaság nagyobb súllyal nehezedik a két ebfajzatra, mintha állatként üvöltene.
Az Emberfia is néma maradt, és nem válaszolt vádlóinak.
Az Emberfia sem üvöltött, amikor verték, némán tűrt, mert nemcsak Emberfia, hanem Isten fia is volt.
Ezekre a gondolatokra jóleső érzés töltötte be egész lényét.
Igen, erre az emberhez méltatlan helyzetre csak némasággal lehetett felelni.
Biccentett is a fejével, hogy ez bizony így van, ez így igaz. Nem a verőlegényeknek biccentett, de azok csak hadd higgyék, hogy nekik.
Talán még meg is köszönje a verést?
Azt azért nem! Azt az örömet nem adja meg nekik!
Ez a büszke némaság ad neki erőt, hogy ne szitkozódjon, üvöltsön, mert nem állat ő, hanem érző emberből van gyúrva, a szívében pedig ott ég a feltétlen szeretet lángja. Embernek fia ő, csak ezek a senkik ezt nem tudják, mert ők nem emberek, hanem állatfajzatok!
Még egyszer, utoljára némán ránéz a két verőlegényre, aztán csendes méltósággal megfordul, és a nála megszokott széles tengerészjárással elindul az ellentétes irányba, azon úton, amelyen mennie kell.