Üdvözöl a(z) SZLOVÁKIAI MAGYAR ÍRÓK TÁRSASÁGA!
Hungarian Slovak 
 FŐOLDAL | TAGJAINK | ALAPSZABÁLY | TISZTSÉGVISELŐK | DÍJAINK | ELÉRHETŐSÉGEINK | SZPONZORAINK |
Opus - szlovákiai magyar írók folyóirata
Arany Opus Díj - főoldal
Jócsik Lajos-breviárium
Díjazottak
Szociális Alap
Opusonline
Szolgáltatások
· Híreink
· Rovatok
· Irodalomórák
· Rendezvények
· Pályázatfigyelő
· Kritikák
· Köszöntők
· Könyvajánló
·Fiatal Írók Köre
· Fiatal Írók Rovata
· Arany Opus Díj
· Jubilánsok
· Hazai magyar Lap-és Könyvkiadók ajánlata
· Képgaléria
· Emlékhelyeink
· Rólunk írták
· Hírek archívuma
· Linkajánló
· Keresés
· Jelentkezési lap
·Választmányi határozatok
Naptár
Október
Vas Hét Ked Sze Csü Pén Szo
  1 2
3 4 5 6 7 8 9
10 11 12 13 14 15 16
17 18 19 20 21 22 23
24 25 26 27 28 29 30
31  
Szavazás
Mit gondolsz a weboldalunkról?

Nagyon jó!
Elég jó...
Nem elég jó...
Nagyon rossz!



Eredmények
Szavazások

Szavazat 28382
Linkajánló
 Év Irodalmi Alkotása: Jelige: Mia

Arany Opus Díj 2018Újra találkozunk

   A lány futott, hogy elérje a vonatot, ami alig öt perc múlva indult. Hosszú szőke haján keresztül fújt a szél, ami már napok óta hűvösbítette a levegőt a városban. Mindenki előre jelezte a vihart, de továbbra is csak a szél fújt.
Az oldaltáskája kis híján leesett, mikor bekanyarodott az állomás utcájára. Ha nem éri el a vonatot...nem, arra gondolni sem akart. El kell érnie, ha kell akár repülni is megtanul. Az őszi színekben úszó aprócska út összefolyott a szemei előtt. Az elhalt levelek sorjában hullottak le a fák ágairól, és néhány a hajában landolt, de ezt nem vette figyelembe. Csak az a öreg épület állt a szeme előtt, ami pár méterre tőle magasodott az utca végén. Az ajtó nyitva állt, épp mintha csak ő rá várt volna. Elmosolyodott, szorosabbra fogta oldaltáskája övét, és bevetette minden maradék erejét, hogy elérje a vonatot.


A fiú az órájára nézett. A bőr szíjas, elegáns karóra 11:33-at mutatott.
„Még két perc” - gondolta, de nem vette le a szemét a számlapról. Szerette nézni, ahogy átvált a nagy mutató az egyik percről a másikra. Így biztos lehetett benne, hogy még mindig nem állt meg az idő, és ő továbbra is a megszokott, nyugodt menetrendben halad. Addig nézte, amíg az meg nem mozdult, és ezzel levette a tekintetét az óráról, hogy a mozdulatlan tájat figyelje az ablakon kívül. A vonat még mindig nem indult.
Körbenézett a vonatban, de az teljesen üres volt. Délidőben úgy tűnik kevesen akarnak utazni, de így legalább oda ülhetett, ahova akart. Mint mindig, most is az utolsó ülést választotta, és kényelmesen elhelyezkedett az ablak melletti székben. Hosszú lesz az út, így külön örült a szerencséjének.
„Bár természetesen nincs olyan, hogy szerencse” - gondolta határozottan. Újra kinézett az ablakon. Szép őszi idő volt, és minden felé elhullott leveleket látott. A síneken és a járdán, meg az épületek szélénél. Nézte, ahogy a szél ide-oda fújja őket, vagy épp felkapja a levegőbe, és ott addig pörgeti, amíg a levél el nem tűnik a szem elől.
„Már harmadik napja fúj a szél, és semmi vihar, sem eső.”-gondolta.
Miközben az időjárási viszonyokon járt az agya, észrevett egy lányt, aki fejvesztve rohant a vonat felé. Felemelte a kezét, és ránézett az órájára. 11:35.
„Gyorsnak kell lennie, hogy elérje a vonatot, hiszen másodpercek múlva indulhat.” - futott átt az agyán. De nem volt ideje gondolkodni. Felpattant az üléséről, és az ajtóhoz szaladt, hogy kinyissa azt. Már látta, ahogy a szőke hajú lány egyre közelebb ért.
-Hé! Dugja vissza a fejét! - kiáltott rá a peronőr, aki durcásan sétált oda felé, miközben a kezében tartott jelzőtáblájával mutogatott.
-De valaki még fel akar szállni! - mutatott a lány felé, aki alig pár méterre volt tőlük, és hevesen integetett feléjük.
A peronőr hunyorogva nézte a lányt, és halkan mormogott valamit arról, hogy valaki mindig későn jön. Pár másodperc múlva a lány már a fém lépcsőn ugrált fel, és amint felért a vonatra, az ajtók becsapódtak mögötte, és a szerelvény hangos nyikorgások között elindult.


A lány levegőt sem kapott. Mire feleszmélt, már a mozgó vonaton állt, és erre a gondolatra hirtelen nevethetnékje támadt.
-Te kérted, hogy várjanak meg? - kérdezte a fiút, aki lassan sétált vissza az üléséhez. A lány imbolyogva követte.
-Igen. - válaszolta.


-Köszönöm. - mondta mosolyogva a lány.
A fiú csak bólintott, és visszaült a helyére. A lány figyelte, ahogy elsétál, és rájött, hogy neki is keresnie kéne egy ülést. Megfordult, hogy körbenézzen a vonaton. Az teljesen üres volt, így a lány bárhova leülhetett volna. Aztán visszanézett a fiúra, aki épp bőszen kutatott a táskájában. A lány döntött, és a fiúval ellenkező oldalon foglalt helyet, az ablak melletti ülésen.
Már nem lihegett, és a szívdobogása is kezdett visszalassulni eredeti állapotába.
„Hát sikerült!” - gondolta, és magában hálát adott, hogy nem késte le a vonatot.
Kinézett az ablakon, és az elhaladó tájat figyelte. Épp elhagyták az állomást, és most a város épületei suhantak el a szemei előtt. Szépnek találta a szürke és barna épületek egyhangúságát, és azt, hogy mennyire tökéletes kontrasztot alkot az őszülő fák élénk színeivel.
Ősszel mindent sokkal hangulatosabbnak tartott. Még a lassan megkopaszodó fák is kellemes látványt nyújtottak.
Az ábrándozásából a mellette lévő ajtó nyitódása ébresztette fel.


A fiú amint megpillantotta a felette magasodó jegyszedőt, már nyújtotta is a jegyet. A nő elvette, és miután lekezelte, bólintva visszaadta neki. A fiú elfogadta a papírt, és betette a táskájának zsebébe.
A nő megfordult, hogy a lány jegyét is ellenőrizze.
„Vajon van jegye?”-jutott a fiú eszébe. „Annyire sietett, hogy talán elfelejtte”
Erre a gondolatra összeszorult a gyomra, és úgy figyelte a lány arcát, mint aki ki akarja kutatni abból az igazságot.
-Hölgyem, a jegye? - kérdezte ugyan azon az unott, monoton hangon a jegyszedő.
-Egy pillanat, csak nem találom. - mondta a lány. A hangja határozott volt, de a fiú látta, ahogy az arca elvörösödik.
-Ha nincs jegye büntetést kell fizetnie, vagy le kell szálnia a következő megállónál. - válaszolta ellentmondást nem tűrő hangon, mintha meg sem hallotta volna amit az előbb mondott.
A fiú továbbra sem vette le a szemét a lányról, aki sorban kutatott át minden lehetséges helyet, ahova a jegyet elrakhatta.
Erősen koncentrálva kereste a táskájában, majd kivette a pénztárcáját, és ott is megnézte az összes kis zsebet.
-Biztos, hogy megvan. Ide raktam valahova. – motyogta a lány halkan.
-Nekem van időm, sóhajtotta a jegyszedő, és fél lábra támaszkodva várta, hogy előkerüljön a jegy.
A fiú feszülten mocorogva az ülésén várta, hogy megtalálja. A lány már a kabátzsebeinél tartott, de láthatóan ott sem járt sikerrel.
-Nem találom – nézett fel kétségbeesetten a nőre.
-Akkor büntetést kell fizetnie. - válaszolta egy nagy levegővétel kíséretében.
-Nekem nincs – rázta a fejét a lány. - Nincs rá pénzem. - mondta, és a fiú látta, ahogy az arca paradicsom piros színt ölt.
-Akkor le kell szál..
-Majd én kifizetem – vágott közbe a fiú, önmagát is meglepve ezzel a kijelentéssel. Mindketten felé fordultak, a lány hatalmas szemeivel, és még vörösebb arcal mint eddig. A jegyszedő nő érdektelen kifejezéssel figyelte a fiút, aki már nyúlt is a pénztárcájáért.
-Áh! - kiáltott fel hirtelen a lány. Egy jegy kinézetű papír esett ki az öléből. - Itt van! - kiáltott fel diadalmasan.
A nő újra felé fordult, és elvette a megtalált jegyet. Figyelmesen – sokkal figyelmesebben, mint a fiúét – áttnézte, és miután nem talált semmi kivetnivalót, lekezelte, majd visszaadta a lánynak, és eltűnt az ajtó mögött.
-Képes lettél volna kifizetni a büntetést? - nevetett fel, miközben bedobta a jegyet a táskájába.
A fiú egy pillanat alatt elszégyellte magát. A szemüvege mögött a lányt figyelte.
-Úgy tűnik - válaszolt, még saját magának is határozatlannak tűnő hangon.
-Nos, akkor köszönöm. Megint. - mondta, még mindig nevetve. Az arcszíne lassan visszatért az eredeti állapotához, és már csak két apró piros folt éktelenkedett rajta.
A vonat hangosan kattogva haladt előre. A fiú nem tudta mit válaszoljon, így inkább nem mondott semmit. A lány közben elővett egy vékonyka füzetet, meg egy ceruzát.
A fiú nézte, ahogy kinyitja az egyik oldalon, és elkezd rajzolni. Nem tudta levenni róla a szemét, és csak figyelte, ahogy összeráncolja a homlokát, és lassan betölti az egész oldalt, majd áthajt egy másikra, és ott folytatja. Mérhetetlen kíváncsiság lett úrrá rajta, és mindenképp tudni akarta, mivel tölti meg a lapokat a lány. Mivel megkérdezni nem merte, csak messziről nézte, és figyelte a ceruza mozgását.
Addig figyelte, amíg a lány rá nem nézett az utastársára, és az egy pillanat alatt elszégyellte magát, amiért nézte őt. Azonnal az ablak felé fordult, és remélte, hogy a lány szemében nem nézett ki nagyon furán a viselkedése. Talán nem is vette észre.


A lány érezte, ahogy figyeli őt a fiú. Oda fordult, és rámosolygott, aki erre elkapta a fejét, és égő vörös lett a füle.
Nagyon viccesnek tartotta a jelenetet, de nem akarta, hogy azt higyje, kineveti őt, így csak némán visszafordult a füzetéhez, és megnézte az oldalt amin eddig dolgozott. Néhány apró illusztráció volt rajta, ami eszébe jutott. Egy alma, meg egy pohár amiben tea volt. Firkált még néhány levelet, és felírta az aznapi dátumot. Elégedetten hajtott tovább egy üres oldalra, hogy újabb illusztrációkat rajzoljon.
Szeretett jegyzetfüzetet tartani magánál. Tele volt gyors skiccekkel, amit különböző szabad perceiben rajzolt, és imádta a későbbiekben visszanézni, hogy éppen mi volt akkor a fejében.
Miután egy újabb lapot telerajzolt, felemelte a fejét. Kinézett az ablakon, hogy megnézze, éppen merre járnak, de nem volt ismerős a táj.
-Hé!- szólt oda a fiúnak. -Nem tudod merre járunk? - kérdezte. A fiú felkapta a fejét, és a lányra nézett. Már nyitotta a száját, mire a vonat lelassult, és a lány észrevette a táblát az ablakon keresztül.
-Áh, már látom! - mondta. -Azért köszi!
Félúton vannak. Szinte észre sem vette, mennyit mentek. Rajzolás közben, mintha szaladna az idő – jegyezte meg magában.
A fiú bólintott, és újból szó nélkül elfordult a lánytól. Nézte még egy darabig, és eszébe jutott az egyik nagyon régi barátja, akinek a viselkedése nagyon hasonlít az utazótársáéhoz. Nagyon szégyenlős, és szótlan volt ő is, addig amíg ő el nem kezdett vele beszélgetni. Eltartott egy ideig, de végül elválaszhatatlan barátok lettek. Elgondolkodott rajta, hogy vajon a mellette ülő fiú is ilyen lenne, ha több idejük lenne megismerkedni.
-Te meddig utazol? - szólította meg végül.
-A végállomásig – jött a válasz.
-Én is! Legalább nem utazunk egyedül – mondta a lány őszínte örömmel, a fiú pedig bólintott.
A lány gondolkodott, hogy mit mondhatna most. - És hazafelé utazol, vagy...? - kérdezte.
-Egyetem. - válaszolta a fiú, és a nehéznek tűnő táskája felé bólintott.
-Áh, szóval suliból jössz!
-Nem. Oda megyek- javította ki őt.
-Mindig utazol? - kérdezte.
-Nem.- válaszolta a másik.
„Már megint ezek a szűkszavú válaszok.”-dühöngött magában a lány.


A fiú érezte, ahogy az izzadtság gyöngyözik a homlokán. Sosem volt erőssége a beszélgetés, és látta, hogy a lány mindenképp beszédre akarja őt bírni.
„Annyira ismerősnek tűnik.”-futott átt a gondolatain.
-Mindig utazol? - hallotta az újabb kérdést.
Most mit kéne mondania? A válasz hosszabbra sikeredne, ha az igazat mondná, és az további kérdéseket vetne fel, amiket nem akart volna megválaszolni. De mondhatná egyszerűen azt is hogy...
-Nem.
Végül is, nem. Ez a legegyszerűbb válasz.
-Hát akkor? - kérdezett vissza a másik.
-Ritkán utazok haza. -mondta.
A lányt figyelte, és rájött mennyi mindent ki lehet egy ember arcából olvasni. Nem szeretett sokáig szemkontaktust tartani másokkal, túl hamar elszégyelte magát. De vele olyan egyszerűnek tűnt. Ismerősnek.
Nézte a lány apró szeplőit, amik az orrán szóródtak szétt. Eddig nem is gondolta volna, hogy ilyen szépen mutathatnak valaki arcán a szeplők. Volt egy anyajegy is a szája sarkában, de a szeme ragadta meg őt a leginkább. Zöld és barna keveréke volt, és mintha arany foltok ugráltak volna benne. Nem tudta, hogy ez lehetséges-e, de ő határozottan így látta.
A lány egyre jobban mosolygott, mire a fiú rájött, hogy milyen furának tűnhet, hogy ilyen sokáig figyeli őt.
-Én sokat utazok – szólalt meg egy kis idő után a lány. A fiú egy örökkévalóságnak érezte a néma csendet közöttük, de nem mert megszólalni. Mint általában, most is attól félt, hogy valami butaságot mond, amit egész további életében szégyelni fog.
-Legtöbbször csak munkába, de most meszebbre mentem – folytatta. - Egy interjúról jövök, és sietnem kellett, hogy elérjem a vonatot. Ma még dolgozom. Sőt – nézett a karórájára. - Úgy két óra múlva ott kell lennem. Majdnem el sem mentem ma, mert a főnököm utálja, ha valaki késik. De egyszerűen muszáj új munkát keresnem.  - mondta, és egy nagyot sóhajtott. - Ne menj pincérnek. Nem éri meg, alig van fizetés, és rengeteget kell dolgozni.
A fiú elgondolkodott, vajon mi vezethetett ahhoz, hogy ilyen munkára kényszerüljön. Ez a lány nem olyan típusnak tűnt, aki ilyen helyen helyezkedne el, ha lenne más lehetősége.
„Hiszen nem lehet idősebb tőlem” - gondolkodott.
-Ha megkapnám a munkát... - mondta olyan halkan, hogy a fiú nem is értette a mondat végét.


-...akkor ki tudnám fizetni amikkel el vagyok maradva. - mondta halkan.
A lány elszégyelte magát.
„Ugye nem hallotta meg amit mondtam”- kérdezte magától. Nem akarta hangosan kimondani, ez csak egy rossz szokása volt. Túl sokat beszél, és az esetek többségében át sem gondolja mit mond ki.
Tudta, hogy a fiút nem is érdekli, amiről ő beszél, mégis úgy mondta, mintha fontos lenne a személyes problémája.
Igen, tényleg szüksége van a pénzre, de ezt nem kell senkinek az orrára kötni. Hiszen ez nem olyan dolog, amit bárki szívesen elmond egy ismeretlennek, akivel egy vonaton találkozik. Még akkor sem, ha olyan kényelmesnek érzi magát a másik jelenlétében, mintha mégis ismernék egymást.
„Talán csak sajnáltatni akarom magam”-gondolta. Pedig tényleg nem akarta.
Úgy döntött az út további részén csendben marad. Kinézett az ablakon, de nyugtalan volt az utolsó mondata után. Mintha ott lógott volna a levegőben.
Visszafordult, és észrevette, hogy a fiú őt nézi, ő viszont nem tudta, mit mondjon, vagy hogy kell-e egyáltalán mondania valamit.
-És mit is tanulsz az egyetemen? - kérdezte, mikor rájött, hogy előzőleg miről beszélgettek. Furcsának tűnhetett a hirtelen témaváltás, de a lány semmit sem utált jobban, mint a kínos csendet.
-Irodalmat. - válaszolta.
-Mintha tudtam volna. Tökéletesen beleillesz kinézetileg... - mondta, amikor a bőr táskájára, a vastag keretes szemüvegére,és a zakójára nézett, amitől máris olyan volt mint egy fiatal professzor.
A lány attól félt, hogy valami hülyeséget mondott, de meglepetésére a fiú szája apró mosolyra
húzódott. Egy pillanat múlva viszont úgy tűnt el, mintha nem is lett volna ott.
-Mire használod a füzetet? - kérdezett rá a fiú, és a füzetre nézett, ami a lány ölében volt.
-Rajzolok – mondta boldogan. - Szeretek rajzolni, ha van rá egy kis időm. Szeretnéd megnézni?
Felé nyújtotta a füzetet, de a fiú nem vette el.
-Nem! Nem, öhm – mondta, és mélyebbre csúszott az ülésén.
-Ugyan már! Megmutatom – mondta a lány fellelkesülve, és felállt az üléséről, hogy a fiú melletti helyre üljön le. -Szabad? - Kérdezte a székre mutatva.
A fiú bólogatott, és a lány leült, kinyitotta a füzetet, és elkezdte mutogatni a rajzokat.



A fiú most, hogy közelebbről nézte a lány arcát, észrevett néhány dolgot. Mondjuk, hogy az arca mennyire máshogy néz ki közelebbről. Az orra nagy volt, és egyenes. A szemei fáradtak voltak, mégis élettel telinek, és kíváncsinak tűntek, főleg mikor kérdezett valamit.
A kedvence az volt, amikor mosolygott, mert akkor két gödröcske jelent meg az arcán. A lány észre sem vette, hogy figyeli őt.
-Ezt nemrég rajzoltam. - mutatott az egyik oldalra. A papíron madarakat látott, akik az égben repültek, és közöttük egy lány repült, kitárt karokkal. - Sokat álmodok róla, hogy a madarakkal repülök. Nem is tudom, pontosan mióta, de már kiskoromban is erről álmodoztam. - mondta, és elmosolyodott, mint aki felelevenít egy régi, kellemes emléket. Aztán megrázta a fejét, és hajtott egyet a füzetben.
Érdekes volt, ahogy a lány mesélt. Mintha nem is csak sima rajzok lennének, hanem történetek. Mintha minden egyes ceruzavonásból, egy újabb mondatot olvasott volna ki. Elgondolkodott azon, hogy vajon a lány tudja-e, mennyire különleges is ő. A fiú le sem tudta venni róla a szemét. Csak nézte, ahogy beszél, és élvezte, hogy ilyen könnyen bele tudja a lány élni magát a mesélésbe.
-Nézd! - kiáltott fel az egyik története közepén. Az ablak felé mutatott, és izgatottan közelebb csúszott az ablakhoz, hogy jobban kilásson. A fiú is az ablak felé fordult, és azonnal meglátta, ami felkeltette a lány figyelmét. Egy nyúl szaladt a mezőn, nem messze a vonattól.
-Mintha versenyt futna velünk – mondta a fiú, miután egy darabig nézte a mezei nyulat, ahogy szinte úszott a lassan elszáradó fűben.
Addig nézték, amíg a vonat lehagyta az apró állatot, és már nem volt mit nézniük, csak az előttük elterülő tájat. Visszafordult, hogy tovább hallgassa a történeteit, de észre vette, hogy a lány gondolatai már teljesen más fele járnak.
Nézte őt, és próbálta kitalálni, mi az, ami ennyire elgondolkodtatta.



A lányt olyan emlékek rohanták meg, amiket már nagyon régóta elfolytott magában. A szülei balesete olyan szakasz volt az életében, ami akkor volt csak elviselhető, ha nem gondolt rá. Úgy gondolta, hogy minél hamarabb elfelejti, annál könnyebben gyógyul a seb. De ebben a pillanatban úgy érezte, mintha a seb semmit sem gyógyult volna.
Vajon miért jutott ez újra az eszébe? Hiszen már három éve, hogy megtörtént, és majdnem ugyan annyi ideje, hogy nem gondolt rájuk.
Ez mind attól a mezei nyúltól van, amit meglátott a fűben futni? Vagy attól a furcsa ismerős érzéstől, ami már azóta vele van, hogy felszállt a vonatra?
Az emlékek kezdték őt megrohanni, és ettől lassan könnyek futották el a szemét.
Arra lett figyelmes, hogy egy kéz nehezedik az övére. Lenézett, és látta, hogy a mellette ülő fiú  nagyon óvatosan megfogja a kezét, és gyengéden megszorítja.
A lány elmosolyodott, és felnézett rá.  
Ahogy ültek, egymás kezét fogva, és megosztottak egy ilyen személyes pillanatot, kezdték megérteni a köteléket egymás között. Lassan nem csak ismeretlenek voltak, hanem két fiatal, akiket egymáshoz sodort az őszi szél.


A vonatút hátralevő részén a lány, és a fiú egymás után mesélték a történeteket magukról, és a családjaikról.
A fiú olyan felszabadultan beszélt, hogy a lány néha meg sem tudott szólalni, és csak hallgatta ahogy mesél az iskolájáról, és a dolgokról, amiket szeret csinálni szabadidejében. A lány megtudta, hogy szeret fényképezni, és olvasni. Elmondta, hogy a Pán Péter volt az első könyv, amit megismert, és a miatt mindig arról álmodott, hogy ő is repülni fog.
A lány elmondta, hogy ő is mindig arról álmodott. Mesélt a szülei balesetéről, és hogy utána a nővérével éltek egyedül. Elmesélte, hogy mennyire felnéz rá, és azt, hogy mennyire szeretne művészetet tanulni. A fiú volt az első, akinek ezt elmondta.


A vonat lassan, és hangosan nyikorogva megállt a végállomásnál. A két fiatal felállt a helyéről, és felkapták a táskát a vállukra. Kiszálltak a peronra, ahol mindkettőjüket megcsapta a friss levegő, ami a lehulló levelek illatát hordozta magával. Egy pár pillanatig csak álltak egymás mellett, és élvezték a nyüzsgő peron hangulatát, de mindketten tudták, hogy lassan ideje elválni. Szinte lehetetlennek tűnt a gondolat. Hiszen ezalatt a néhány óra alatt olyan közel kerültek egymáshoz, mintha egész életükben ismerték volna egymást.
A lány mintha emlékezne egy évekkel ezelőtti emlékre, ahogy a fiú a Pán Péter könyvébe bújva ült mellette, miközben ő rajzolgatott a füzetébe.
A fiú is emlékezett egy nagyon régi nyári napra, amikor egy kertben kergetőcskéztek, és miután kifáradtak, a szüleik behívták őket, hogy egyenek egy kis sütit. Mindketten úgy gondolták, hogy ezek sosem történtek meg, mégis olyan élethűnek tűntek.
-Akkor... még találkozunk. - mondta a lány mosolyogva.
-Igen. Találkozunk – mosolygott vissza a fiú.
A lány elindult a kijárat felé. Pár lépés után ránézett az órájára, és észrevette, hogy késésben van. A haja lobogott utána, a táskája pedig szinte repült mögötte, ahogy futásnak eredt.
A fiú nézte, amíg eltűnik az ajtón keresztül, és arra gondolt, milyen érdekes érzések kavarognak benne. Olyan ismerős emlékek rohanták meg őt fiatalkorából, amiket már rég elfelejtett. Talán igaziak sem voltak.


Tizenhat évvel ezelőtt egy szemüveges kisfiú, és egy hosszú szőke hajú kislány egy padon ültek. A kisfiú egy könyvet olvasott, a kislány pedig egy rajz füzetet szorongatott.
-Egyszer repülni fogok. Csak figyeld meg! -  mondta, mikor becsukta a rongyosra olvasott könyvet.
-Én is fogok. - válaszolta a kislány.- Együtt fogunk repülni a madarakkal.
-Én majd fogom a kezed, mert tudom, hogy félsz a magasban. - nevetett a kisfiú, a kislány pedig vele nevetett.
-Szerinted örökké legjobb barátok maradunk? - kérdezte a kislány, és leugrott a padról, majd kitárva mindkét karját, elképzelte, ahogy a levegőben repül.
-Örökké. - válaszolta a kisfiú. Ő is leszállt a padról, és kitárta a karjait, hogy kövesse a lány példáját, és repülhessen.




Vége







 
Kapcsolódó linkek
· Több hír: Arany Opus Díj 2018
· Több hír: szmit


Legolvasottabb hír ebben a rovatban:
Arany Opus Díj 2018:

Jelige: Pozsonyi metró

Hír értékelése
Értékelés: 5
Szavazat: 1


Értékeld ezt a hírt:

Kiváló
Nagyon jó
Jó
Átlagos
Rossz

Parancsok

 Nyomtatható változat Nyomtatható változat

Kapcsolódó rovatok

Arany Opus Díj 2018

Ehhez a hírhez nem lehet hozzászólni.




Web site powered by PHP-Nuke
All logos and trademarks in this site are property of their respective owner. The comments are property of their posters, all the rest © 2005 by me.


Oldalkészítés: 0.12 másodperc