Üdvözöl a(z) SZLOVÁKIAI MAGYAR ÍRÓK TÁRSASÁGA!
Hungarian Slovak 
 FŐOLDAL | TAGJAINK | ALAPSZABÁLY | TISZTSÉGVISELŐK | DÍJAINK | ELÉRHETŐSÉGEINK | SZPONZORAINK |
Opus - szlovákiai magyar írók folyóirata
Arany Opus Díj - főoldal
Jócsik Lajos-breviárium
Díjazottak
Szociális Alap
Szolgáltatások
· Híreink
· Rovatok
· Irodalomórák
· Rendezvények
· Pályázatfigyelő
· Kritikák
· Köszöntők
· Könyvajánló
·Fiatal Írók Köre
· Fiatal Írók Rovata
· Arany Opus Díj
· Jubilánsok
· Hazai magyar Lap-és Könyvkiadók ajánlata
· Képgaléria
· Emlékhelyeink
· Rólunk írták
· Hírek archívuma
· Linkajánló
· Keresés
· Jelentkezési lap
Naptár
November
Vas Hét Ked Sze Csü Pén Szo
  1 2 3 4
5 6 7 8 9 10 11
12 13 14 15 16 17 18
19 20 21 22 23 24 25
26 27 28 29 30  
Szavazás
Mit gondolsz a weboldalunkról?

Nagyon jó!
Elég jó...
Nem elég jó...
Nagyon rossz!



Eredmények
Szavazások

Szavazat 16153
Linkajánló
 Év Irodalmi Alkotása: Jelige: Mókuska

Arany Opus Díj 2017Télapó utolsó földi ajándéka

-Jennifer Lopez?  
 Jenny sóhajtott. Megint magyarázkodnia kell.
-A nagymamám nagyon szerette. Ma már persze senki sem ismeri.
-Semmi baj. Steve - nyújtott kezet a férfi. – Az anyai nagyapámat Stevensonnak hívták. Tudja, a Kincses Sziget.
Jenny kétségbeesetten kutatott az emlékezetében Stevenson nevezetű színész, rocksztár, filmrendező vagy bármi egyéb után, de semmit nem talált.
-Semmi baj- mondta a férfi ismét. –Egy nagyon sikeres kalandregény szerzője volt. Ma már csak az irodalomszakosok ismerik. Esetleg.
Jenny kötelességének érezte, hogy érdeklődjön. Még egy árnyalatnyi kíváncsiságot is sikerült a hangjába csempésznie.
-És miről szólt?
-Lakatlan sziget, kalózok, vitorlás hajók, csodálatos kincs. A lakatlan szigetet helyettesítsük aszteroidával, a kincset transzuránium- rudakkal, a vitorlást űrhajóval. Hetven éve minden űropera erről szól. De talán lássunk munkához. Mindössze annyi információt kaptam, hogy anyagot gyűjt.
-Végzős vagyok az FBI- akadémián. A diplomamunkámhoz keresek valamit.
-Nahát... akkor nemsokára kollégák leszünk.
-Nagyon remélem. A felderítetlen ügyekről lenne szó.
-Drága Jenny, ez az egész osztály ezért jött létre. Kivéve az ufókat meg hasonlókat, azokkal egy másik kollégám foglalkozik.
-Ufókból minden évben ír valaki diplomamunkát. Igaz is, léteznek?
A férfi mosolygott. –Ki tudja... Elnézést, nyilván ismeri a szabályzatot. Információkkal csak a saját hatáskörömön belül szolgálhatok.
-Ne haragudjon.
-Nem haragszom. Pontosítsunk. Úgy általában a felderítetlen ügyek, esetleg valami konkrétabb?
-Abban reménykedtem, közösen találunk valami érdekeset. Aztán, ameddig lehet, felgöngyölíteni a régi szálakat. Nyolc hónapom van rá.
-Jó magának. Mikor én végeztem, a Kennedy- gyilkosságra egy fél évet adtak.
Jenny a homlokát ráncolta. –Úgy tudom, azt sikerült megoldani.
-Igy van. Az volt az én diplomamunkám.
Jenny újsütetű tisztelettel nézett a férfira. –Szép munka lehetett. Ilyesmiről akár könyvet is írhatna.
-Kétszáznegyvenhét könyvet írtak a Kennedy- gyilkosságról. Eddig. Majdnem mindegyik azt állította, hogy ismeri az igazságot. Megírhattam volna a kétszásznegyvennyolcadikat is, azt állítva, hogy tényleg ez az igazság. De hát ez már régen volt. Javaslom, hogy az egyszerűség kedvéért szólítson Steve- nek.
-Rendben... Steve. Valami olyasmi kellene, amivel eddig még nem nagyon foglalkoztak. Nem tudom...
-Rengeteg ilyen van. Lapozgassunk egy kicsit a kartotékrendszerben.
-Kartotékrendszer?
-Bizony. Persze a papír már szintetikus. De amúgy tényleg papírlapok, ábécésorrendben. Egy egész terem kell hozzá.
-A huszonegyedik században?
-Viszont nem lehet feltörni. Vagyis, nem távolról, mint az összes többi számítógépet.
-Az FBI- számítógépeket is...?
-Hihetetlenül leleményes fiatalok vannak.
-És mi lett az...?
-... elkövetőkkel? Gondolom, azóta kollégák lettünk, még ha nem is tudok róla. De talán fáradjunk át és... lapozgassunk.
Jenny bólintott.- Oké... Steve.
Nem így képzelt el egy FBI- ügynököt. Még akkor se, ha „csak” a Felderítetlen Ügyek Osztályát vezeti is. Példának okáért, a férfi nem viselt elegáns sötét öltönyt. Egy eléggé divatjamúlt ultraszintetikus farmernadrág volt rajta. És kockás ing, rettenetes. És edzőcipő, a fenébe is. És nem volt magas és nem volt gödröcskés állú és pisztolytáska se nagyon dudorodott a hóna alatt. Rettenetes.
Jenny sóhajtott és átballagott Steve után a szomszéd terembe.

-Eltűnt emberek?
-Ugyan... Hollywood filmiparának jelentékeny része erre épül.
-Öngyulladás?
-Jaj, Steve, ne...
-Titkos társaságok? Titokzatos tárgyak? Rejtélyes halálesetek? Yeti?
-Maga viccel velem.
-Dehogy, dehogy. Csak mutatom, mennyi kacat van itt. Ha az előbbiek nem, akkor, gondolom, a szellemek se nagyon... kísértetek, vámpírok, lidércek, boszorkányok... égből hulló dolgok?
-Csak azt ne mondja, békaeső.
-A békaeső nagyon is érdekes dolog. Például, ha csak egy bizonyos fajta esik. Ráadásul nem egyforma méretűek. Hogyan szelektálódnak? Hó?
-Milyen hó?
-Rendes hó. Kétezerhatvannégy decembere. Egész Európában havazott.
Jenny a homlokát ráncolta. –De hát akkor már...
-Európában akkor már három évtizede senki sem látott havat. Azóta sem, amint azt nyilván tudja. Kétezer- hatvannégyben Hollandia lakosságának hetven százaléka már vízen lakott. A sarki jégsapkának nyoma sem maradt, a polinéz szigetek negyede eltűnt a tengervíz alatt és a lengyelek sikeresen kísérleteztek az olajbogyó termesztésével.
-Azért mégiscsak... egyszerű hó... biztos, hogy az ilyesmi is a Szövetségi Nyomozóiroda hatáskörébe tartozik?
-Biztos. A hó egyszerű volt ugyan, de pár millió apró cédula hullott ki belőle. Tessék elolvashatja... ez egy eredeti példány. „El kell költöznöm, szamarak. Ez az utolsó földi ajándékom és az éven mást nem is kaptok. „ Kézírással.
-„El kell költöznöm, szamarak”? Mintha tréfa lenne.
-A cédulák szabvány szintetikus papírból készültek, bármely boltban beszerezhető. Az írás viszont érdekes. A szöveg, a betűtípus, az írás minden jellegzetessége mindegyiken ugyanaz. De nem másolat.
-Hogyhogy?
-Nos, a hivatalos szakértői vélemény szerint az egész úgy néz ki, mintha a tréfamester pár milliószor leírta volna ugyanazt a szöveget.
-Ez lehetetlen.
-Dehogyis lehetetlen, csak senki se csinálná.
-Tréfamesterek nemigen foglalkoznak ilyen favágómunkákkal.
-Pontosan. A vicces kedvű zsenik az aprómunkát rangjukon alulinak tartják. Látványos dolgokat igen, pepecselni, azt nem. Mint az az eset, tudja, mikor megfordult a Missisippi.
-Igen, erre már emlékszem. Az antigravitáció feltalálásához kötődik.
-Pontosabban, a gravitációs hatás csökkentéséhez. Ha a pasas feltalálta volna az anti- gét, a Missisippi elszáll a világűrbe. Képzelje csak el. Egy böhöm nagy ezüstszalag, egy egész folyó, huss, ellibeg a felhők felé. De azért így is eléggé érdekes volt. Egy kellő irányból érkező szélroham megfordította az egész folyót.
-„Ez az utolsó földi ajándékom. El kell költöznöm, szamarak.” Mintha valaki tényleg sajnálkozna. Aláírás nincs. A tréfamesterek nagyon is szeretik a nyilvánosságot.
-Hajjaj. Holdtévé, rádió, Tri- Di, minden. Ehhez az esethez viszont senki sem jelentkezett. Vagyis, dehogynem, de mint gyorsan kiderült, csak hencegni akartak. Tudja, a dicsőség kisajátítása. Na, na, Jenny, látom a csillogást a szemében.
-Igen, ez jó lesz.
-Akkor talán mehetünk is ebédelni.
Jenny elpirult. –Igazán nem szeretném rabolni az idejét.
-Ugyan. Munkaköri kötelességem. A Cég állja a számlát, természetesen. Van egy érdekes vendéglő a hatszáznegyvenhetedik utcán, az Ikertorony száznyolcvannegyedik emeletén. Magyar konyha.
-Magyar?
-Az Európai Egyesült Államok egyik kis tartománya. Van egy érdekes levesféléjük, a halászlé... ha esetleg szereti a halat?
-Minden formában.
-Akkor mehetünk.
„De hülye vagyok”- morfondírozott Jenny. „Ez csak egy munkaebéd. De talán... amúgy is elmentem volna”.
Szemügyre vette a férfit. Hát, tényleg nem egy kiköpött FBI- ügynök.
De amúgy kedves. Határozottan kedves.

-Fúú- mondta Jenny. –A csilit, azt nem sajnálták belőle.
-Ez a recept része. Mellesleg ők nem csilinek mondják, hanem erőspaprikának. Régi magyar specialitás.
-Úgy tudtam, a paprika Dél- Amerikából származik.
-Kis nemzetek nagy legendái. Kipróbálja a töltött káposztát?
-Az mi?
-Káposztalevélbe göngyölt rizses darált hús. Lényegében.
-Van valami hasonló a kínai konyhában.
-Igen, de az cérnametélttel készül, kellevélben.
-Legyen.

-Nem rossz- hümmögött Jenny. –De azt hiszem, egy ilyen ebéd után nyugodtan eltanyázhatok néhány órát a konditeremben.
-Bizony, tudtak enni azok a magyarok. Kávét? Teát? Egy pohár bort?
-Nem kávézom. De egy pohár bor ilyen ebéd után...
Míg a bort szürcsölték, Jenny kibámult az ablakon. A felhőkarcolók közötti lagúnákban apró, nesztelen napelektromos járművek nyüzsögtek, sirályok egész felhői vártak a a turistákra, hogy végre megetessék őket. Jenny megpróbálta elképzelni, hogy a csillogó kék víz helyett szürke aszfalt húzódik, amelyen zajos autófolyamok hömpölyögnek. Nem ment. Már csak a legöregebbek emlékeztek arra, milyen is volt a világ a tengerszint hirtelen megemelkedése előtt.
Steve az órájára nézett.
-Kedves Jenny, mennem kell. A héten sajnos egyáltalán nem tudok az ön ügyével foglakozni. De hétfőre összeszedek minden anyagot. Ne ijedjen meg, a világ egyik legjobb számítógépe és szinte mindenre képes keresőprogramok állnak a rendelkezésünkre. Minden, az üggyel kapcsolatos információ az íróasztalán lesz, százalékos valószínűség szerint rangsorolva. Igazán sajnálom, hogy nem élvezhetem tovább a társaságát.
Jenny leste, hogy van- e valami nyoma a férfi hangjában az igazi sajnálkozásnak. Lehet, hogy volt, lehet, hogy nem volt.
 
A Vi-Di képernyőjéről Steve mosolygott rá. „Megint kockás ingben van”- gondolta Jenny.
-Helló, Jenny. Hétfőn, tízre, ha megfelel. Ne nagyon reggelizzen, ha nincs ellene kifogása, szeretném ismét meghívni ebédre.
-Öö... nagyon köszönöm, igen. Mármint, hogy megfelel az időpont és az ebéd is... igazán, öö... nagyon szívesen.
-Akkor viszlát, tízkor, ne feledje.
A falra festett képernyő elsötétült. Jenny elnézte még egy darabig.
„Azonnal meghívott ebédre”- örvendezett.

-Tessék, a keresőprogramok első eredményei.
-Föld alatti bunkerváros?
-Pontosabban jég alatti. A város talán kissé túlzás, de egy kisebb falunak elmenne. Majd egy kilométer jég volt fölötte, s míg el nem olvadt, semmi sem látszott.
-Itt lakott volna a tréfacsinálónk?
-A számítógép szerint 72,7 százalék, hogy összefügg a rejtélyes hóeséssel. Ez nagyon magas.
Jenny elnézegette a félig olvadt termeket ábrázoló videodokumentációt.
-Semmi tárgyi lelet?
-Néhány cédula az ismerős kézírással. Ugyanabból az anyagból, ugyanúgy nem másolat. Legalábbis nem gépi.
-És erre adott a gép hetven- valahány százalékos valószínűséget? Óvatos egy számítógép ez a maguké.
-Nagyon. Száz százalékot még semmire se adott. Kilencvenet se.
-Mik azok a szögletesek, ott a sarokban?
-Közönséges papírdobozok. Közönséges színes, főleg piros csomagolópapír. Zsinórok, madzagok, szalagok. Nyilván csomagoláshoz.
-Egyéb?
-Lyukak a padlóban. Egyesek szerint gépsorok helyei, talán szállítószalagoké. Az olvadt jég miatt nagyon nehéz bármilyen következtetést levonni. De bizonyos kopásnyomok a feltételezett szállítószalagok mellett arra utalnak, hogy itt eléggé sokan dolgozhattak. Nem is rövid ideig. A legmélyebben fekvő termekben párhuzamos nyomok, melyek sehová sem vezetnek. Nyilván, mert a kivezető alagút, vagy alagutak teljesen elolvadtak. Valószínűleg szánnyom. Mellettük patás állatok nyomai. Nem beazonosítható.
-Hihetetlen.
-Nem annyira. Egész őrült és egész gazdag emberek gyakrabban építenek óvóhelyet, mintsem gondolná. A pénzzel paranoia is jár. Félelem az atomháborútól, idegen lények támadásától, földrengéstől, szökőártól, stb. Több hasonló objektumot találtunk az elmúlt évek folyamán, de mindegyiknek akadt gazdája.  Mindegyik építését szabályos ingatlanvásárlás előzte meg, bár talán kissé furcsa ingatlannak nevezeni egy egész hegyet, vagy mondjuk egy szigetet. Ezek szabályos építkezések voltak, építészek, lakberendezők, mesteremberek tucatjai dolgoztak rajtuk éveken át. Könnyen beazonosítható, valós dolgok.
-Hajjaj- sóhajtott Jenny. –Ehhez azért még kéne valami.
-Valami van. Tömegpszichózis. Negyvenkét százalékos valószínűséggel kapcsolódik az ügyhöz.
-Az nem sok.
-A mi számítógépünknél? Rengeteg.
-Pontosan mikor?
-A hóesés után egy nappal, december hatodikán. Érdekes módon csak gyerekek érintettek. Egyértelmű hisztérikus tünetek. A gyerekklinikák zsúfoltak, a pszichológusok az ünnepek alatt, jószerivel tavaszig túlterheltek. Itt van néhány kórleírás.
-„Miért nem jött az éven a Télapó?”
-Ilyesmiket kérdezgettek. Valamint ordítottak, toporzékoltak és a földhöz verték magukat. Ha van gyereke, tudja, milyen ez.
-Nincs... nem vagyok férjnél.  
-Nekem sincs...
Kis csend ereszekedett közéjük. Aztán Steve az órájára nézett. –Menjünk talán ebédelni... és közben majd beszélgetünk.

A World Trade Center iker- felhőkarcolói közötti lagúnában épp evezősverseny zajlott. A vendéglő teraszáról jól láthatták a színes hajókat, a kék víz fölött köröző citromsárga riporterkamerákat és a parton zsúfolódó embertömeget.
-Mit szól a paprikáscsirkéhez?
-Finom. Mik azok a kis galacsinok mellette?
-Tojásos nokedli. Érdekes, nem? Kis fehér bort?
-Nem bánom... Tehát a gyerekek ordítottak, toporzékoltak, satöbbi.
-Igen. És a szülők hiába mutatták az ajándékokat, hogy de hát itt van, nézd, a fa alatt. A legtöbb gyerek szerint ezt nem a Télapó hozta és különben is mást akartak.
-Ha jól tudom, a gyerekek ilyenkor mindig így viselkednek. Apropó, mi történt mondjuk egy év múlva?
-Semmi különös. A gyerekek többnyire elégedettek voltak, persze néhányan megint nem. Néhányan látták a Télapót, amint teli zsákkal kihuppan a kandallóból, néhányan száncsengőt hallottak hóesés idején, az égen meg végigsuhantak az ismerős rénszarvasok. Szóval, minden a megszokott mederben.
Nézték az evezősversenyt, melyet éppen egy fehér- lila hajó vezetett.
-Jut eszembe- mondta Steve és lenyúlt a széke mellé. Kicsi, piros csomagot vett elő. –Tessék.
Jenny szívdobogva nézegette a piros szalaggal átkötött tetszetős kis csomagot.
-Mondja Steve, ez még mindig munkaebéd? –kérdezte aztán merészen.
-Ne feszegessük- mondta halkan Steve és zavarában megint bort töltött. –Különben is, ma úgyis mindenki kap ajándékot.
-Hogyhogy?
-Drága Jenny, magának nincs naptára? December ötödike van.
-Jé... tényleg. Akkor... kibontom.
A piros papírból csillogó üveggömb került elő. Hófehér, porcukor- dombocskához hasonló talapzaton állt. A gömb közepén Télapó üldögélt piros, rénszarvasok húzta szánkóján. A gömb alján viaszos pelyhek csillogtak.
-Fordítsa meg.
Jenny fölfordította a gömböt, aztán vissza. A viaszos pelyhek fölkavarodtak, Télapó lágyan örvénylő hóesésben repült a rénszarvasaival.
-Gyönyörű... Hol szerezte?
-Régiségboltban.
-Én nem vettem semmit magának...
-Hát egy ajándékot azért adhat.
-Ó, nagyon...
-Mindjárt karácsony. A Skandináv- félszigetre hóesést terveztek.
-Nem igazán értem az összefüggést.
-Néhány barátommal síelni megyünk. Ha esetleg lenne kedve... ha éppen nincs egyéb elfoglaltsága... Persze gondolkozhat rajta egy kicsit.
-Nagyon szívesen- mondta Jenny boldogan. –Igazán nagyon szívesen.
-Addig sajnos már nem biztos, hogy tudunk találkozni. De ha holnapután bejön az irodámba, átadom az egész hóesés- aktát, mindent, amit csak szerény eszközeinkkel össze tudtunk szedni.
-Szép kis szerény eszközök. De talán halasszuk az ünnepek utánra, Steve. Egy- két nap már nem a világ.

Álltak a régi hóval borított, alacsony turbolyafenyőkkel tarkított lejtőn. A hajszálvékony termoruhán keresztül jól érezték egymás szívének dobbanásait. Steve az órájára nézett.
-Mindjárt kezdődik.
Arcukat a nehéz, szürke felhőkkel borított ég felé fordítva várták az első hópelyheket. Pontosan tízkor jelentek meg az elsők, aztán, mintha teli zsák szakadt volna ki, hirtelen sűrű, kavargó hóesésbe süllyedt minden.
-Mondja, Steve, szokott maga álmodozni?
-Jó egy kis álmodozás, kell egy kicsi magány...
-Tessék?
-Idézet egy százéves sanzonból. Ha nem lennék képes álmodozni, sosem kerültem volna a Megoldatlan Ügyek Osztályának élére. Nagyon izgalmas itt egyensúlyozni, az álmodozás és a valóság keskeny határvonalán.
-Tudja, van egy olyan érzésem, hogy ez az egész ügy tulajdonképpen nem diplomamunkának való.
-Érdekes. Nagyon érdekes egybeesés. Ugyanis én is épp erre gondoltam. Vagyis, hogy a nagyon szép rejtélyeket tulajdonképpen kár megoldani. Mit szólna inkább egy békaesőhöz?
-Jaj, ne...
-Yeti? Vámpír?
-Maga viccel velem.
Egy ideig csöndben fürösztötték arcukat a hóesésben. Jenny hirtelen erősen belekapaszkodott a férfi vállába.
-Hallotta?
-Nem... mit?
-Mintha... csengettek volna... odafönn...
Figyelmesen kémlelték az eget, de a fehér örvénylésben mindegyikük azt láthatott, amit akart.
-Jó az álmodozás, kell egy kicsi magány... –dünnyögte a férfi Jenny hajába, akinek ez így tökéletesen megfelelt. Még egyszer az égre nézett és sóhajtott magában: „Télapó, télapó... vajon hol lehet most a főhadiszállásod? Talán a Jupiter valamelyik örökké fagyos holdján? Vagy még messzebb? És vajon meddig tart, míg mi, emberek ott is utolérünk?”

 





 
Kapcsolódó linkek
· Több hír: Arany Opus Díj 2017
· Több hír: szmit


Legolvasottabb hír ebben a rovatban:
Arany Opus Díj 2017:

Jelige: Amoyni Teymen

Hír értékelése
Értékelés: 0
Szavazat: 0

Értékeld ezt a hírt:

Kiváló
Nagyon jó
Jó
Átlagos
Rossz

Parancsok

 Nyomtatható változat Nyomtatható változat

Kapcsolódó rovatok

Arany Opus Díj 2017

Ehhez a hírhez nem lehet hozzászólni.




Web site powered by PHP-Nuke
All logos and trademarks in this site are property of their respective owner. The comments are property of their posters, all the rest © 2005 by me.


Oldalkészítés: 0.10 másodperc