Üdvözöl a(z) SZLOVÁKIAI MAGYAR ÍRÓK TÁRSASÁGA!
Hungarian Slovak 
 FŐOLDAL | TAGJAINK | ALAPSZABÁLY | TISZTSÉGVISELŐK | DÍJAINK | ELÉRHETŐSÉGEINK | SZPONZORAINK |
Opus - szlovákiai magyar írók folyóirata
Arany Opus Díj - főoldal
Jócsik Lajos-breviárium
Díjazottak
Szociális Alap
Szolgáltatások
· Híreink
· Rovatok
· Irodalomórák
· Rendezvények
· Pályázatfigyelő
· Kritikák
· Köszöntők
· Könyvajánló
·Fiatal Írók Köre
· Fiatal Írók Rovata
· Arany Opus Díj
· Jubilánsok
· Hazai magyar Lap-és Könyvkiadók ajánlata
· Képgaléria
· Emlékhelyeink
· Rólunk írták
· Hírek archívuma
· Linkajánló
· Keresés
· Jelentkezési lap
Naptár
November
Vas Hét Ked Sze Csü Pén Szo
  1 2 3 4
5 6 7 8 9 10 11
12 13 14 15 16 17 18
19 20 21 22 23 24 25
26 27 28 29 30  
Szavazás
Mit gondolsz a weboldalunkról?

Nagyon jó!
Elég jó...
Nem elég jó...
Nagyon rossz!



Eredmények
Szavazások

Szavazat 16164
Linkajánló
 Év Irodalmi Alkotása: Jelige: bábos

Arany Opus Díj 2017 Paraván

 „Az ördög vagyok (…) Babilon leggazdagabb fia. Kívül rend, belül Káosz, de nem én vagyok a gonosz.”
(Jóvilágvan zenekar)

Gyakran megjátszom magam, sziszegem, miközben meztelenül állok egy nagydarab, kopasz faszi előtt. Fekete izompólóján fehér betűkkel pingált security felirat. Hónalján izzadtságfolt, kezében kulcscsomó, arcvonásai a markáns megjelenésű futballszurkolói B-közép tagjait juttatják eszembe. Én meg egy szál faszban azt motyogom neki, hogy gyakran megjátszom magam.
A régi közhely szerint is vannak dolgok az életben, amiket nehéz megmagyarázni.
Gyakran megjátszom magam, ismétlem erőteljesebben harmadszor is, és meglóbálom hozzá a farkam, hogy még inkább hitelt adjak a mondanivalómnak.
A kövér fazon mögött giccses mintázatú kerítés; a tetejére felskiccelt „Mennyország” szó első betűjét valaki szándékosan M-ről G-betűre firkálta át. A felirat alatt kissé lejjebb egy tábla jelzi, hogy az idők végezetéig tartó rendezvény privát: belépni csak illetékeseknek szabad. Miközben intenzíven lógatom a férfiasságom, arra gondolok, hogy a kapu mögötti világ bizonyára egy nagyon sznob hely lehet: tele újgazdag gyerekekkel, aggszűz apácákkal, affektáló ál-értelmiségiekkel. Fogadni mernék, hogy odaát mindenki vegetáriánus; fogadni mernék, hogy odaát mindenki betartja a szelektív hulladékgyűjtés szabályait. Heves faszrázások közepette azt gondolom, hogy a kapun túl mindenki állatbarát.
A kövér fickó felkapja a fejét, majd rám néz és elküld a Pokolba. Az ítélet, mint mondja, örök kárhozat. A miértekre itt nincs válasz: úgy néz ki, a magyarázat nem a kopasz szakterülete.
Végítéletem kimondásakor csak reménykedni tudok abban, hogy számára a pacal, az étcsoki és a zsírban oldódó fehérszalonna jelenti az elsődleges forrást. Miközben spontán pöcshimbálásaim körkörös mozdulatokat írnak le, maradéktalanul bízom abban, hogy a dagadéknak nincs tényleges kapcsolata a fentiekkel.
Az ítélet örök kárhozat – ismétli meg.
Elhízott zsírcsöcseinek körvonalai még a fekete pólón át is láthatók. Hasáról csimbókokban lóg le a felesleg, és én azt érzem, hogy most legszívesebben bepancsolnék neki. Végső következtetésem szerint ez azonban nem a legalkalmasabb pillanat a verekedésre; nem vagyunk egy súlycsoportban, meg amúgy is: a péniszem rázásával épp szilánkosra töröm előtte az önbecsülésemet.
Vált a kép.
A helyszín egy lepukkant, szar kórházszerű épületté alakul át: a korlátos kis ágy és ósdi szekrények között az ember szinte teljesen elveszti a lélekjelenlétét. A húgyszaggal kevert mindent átitató életuntság bizonytalanságában tényleg csak az nyugtat meg, hogy most legalább ruhában vagyok. Öltözékem azonban csak a semmihez képest számít korrektnek: rajtam kék színű elnyűtt kertészgatya, narancsárga póló, állig felhúzott térdzokni-szandál; ha a viseletemet egy Boney M frizura tenné még ékesebbé, valószínűleg az Isten se mosná le rólam, hogy meleg vagyok.    
Épp visszaaludnék, amikor is a semmiből feltűnik egy szálkás testalkatú fickó: könnyed megjelenése valamiféle földöntúliságot kölcsönöz ábrázatának.
– Ki az ördög vagy? – kérdi anélkül, hogy bemutatkozna. Kinézete egy elvetemült rocksztáréra emlékeztet a 70-es évekből: A fején borzolt, festett haj, fülében karika fülbevaló; felsőtestén hatalmas piros horogkeresztet ábrázoló fekete póló; alul egyszerű feszülős bőrnadrág, jobb kezén dőlt betűkkel „time is whatever” feliratú tetoválás. A bal csuklóján gondosan kimunkált Marilyn Manson arckép-tetkó a kétségbeejtő zenei ízléséről árulkodik.
– Ki az ördög vagy? – kérdi a fickó újra csak semmitmondóan.
Érdeklődése hivatásszerű, ezért nyugalmat színlelve azt felelem neki, hogy a jóisten.
Gyakran megjátszom magam.
Akkor rábasztál, sziszegi, majd egy szivarra rágyújtva ennyit mond:
– Lucifer vagyok.
Hatásszünet.
– Lucifer vagyok – ismétli meg.



Se ördögi szarvak, se vasvilla, se kárörvendő vihogás, a kígyószerűségnek nyoma sincs. Hívatlan vendégemtől még a szándékos manipulálás látszólagossága is elmarad.
Az előttem álló figura egy vékony balfasz; az összevágott kezén látható sebek a drogfüggőség jeleit mutatják. A rádöbbenés nem nyugtat meg: A Pokol ura tehát egy rosszul öltözött rocksztár kinézetű kamasz seggarc. Aki alkalmakként heroint szúr a vénáiba. Vendégem eközben érzékenyen beleszív a szivarba, letüdőzi, majd kifújja a füstjét, én meg persze anélkül, hogy meglepődnék, váll rándítva annyit mondok neki, hogy ördögi a szerkód. Sátáni Brad Pitt-kacajával teljesen kiábrándít. Közelebb lép és kezet ad. Érintése meleg, emberi. Miközben összeér a tenyerünk anélkül, hogy bármiféle túlvilági válaszreakcióra számítanék, csöndesen a fiatal faszi fülébe súgom, hogy hát ezt is megéltük...
Vált a kép.
Lucifer elcigizett hangján, mint valami hülye népmesei hős, azt mormogja, hogy három dolgot meg kell megjegyeznem. Azt mondja, hogy a Pokolban mindannyian csupán szerepeket játszunk. Azt mondja, hogy itt az örökkévalóságig egy alsóbb erő által vagyunk irányítva.
A szivarja füstje mögül kiáramló harmadik pont szerint, bármi lesz is, már nem fogok belehalni.
Lucifer szerint eddig soha senki nem jegyezte meg az előírtakat. Gyerekes arcával csak szürreálisan fújja a szivarja füstjét, miközben az jut eszembe, hogy ha én leszek az első, aki betartja a hármasszabályt, akkor kollégám bizonyára nem tart majd életképtelennek.
Erre megint csak röhögni kezd. A többi szabályt – amire később jöttem rá magamtól – újdonsült ismerősöm nem kötötte az orromra. A negyedik pont szerint Lucifer gondolatolvasó. Az ötödik pont szerint Lucifer gyakran megjátssza magát. A hatodik pont szerint barátom mániákusan hazudozik.
– Mi ez Isten ez? – kérdem tőle a szar kórházszerű szobára pillantva.
A fiatal figura a fogai között azt sziszegi, hogy ez volt az utolsó. Azt állítja, hogy soha többet ne próbáljak neki ilyesmit mondani. Imitált következetességgel Lucifer megfenyeget, hogy ha még egyszer elkövetem ezt a gátlástalanságot, kinyír.
– Bármi lesz is, már nem fogok belehalni – ismétlem az imént elmondottakat.
Bólint.
Úgy néz ki, itt az Isten a szitokszó.
Bólint.
Ekkor jöttem rá, hogy olvas a gondolataimban.
Bólint.
– Mi az Ördög ez? – kérdem újra.
–A Pokolban vagy, és ez az a haltató-keltető – válaszolja, majd vállalhatatlanul flegma arccal elmotyogja, hogy ne aggódjak, a kedvenc íróim, színészeim, zenészeim, sőt még a szüleim mind-mind ide kerültek; mint mondja, az összes hozzátartozóm itt látta meg a túlvilágot, beleértve a húgyszagú nagyszüleimet is persze, teszi hozzá. Ezután megnyugtat, hogy kábé ugyanolyan lesz az egész, mint a való életben, majd újra kifújva a szivar kesernyés füstjét, még valami olyasmit is makog, hogy talán csak az időjárás más egy kicsit. Mélyen az is átvillan az agytekervényeimen, hogy ha itt tényleg úgy működnek a dolgok, mint otthon, akkor én nagyon-nagyon rábasztam; de talán mégis jobb, nyugtatom magam, mintha egy rangos buzibárban faszpörgettyűznék az örökkévalóságig.
Bár ha igaz, amit a csóka mond, a Pokol is tök szopás.
Úgy néz ki, itt tényleg meg fogom bánni az összes bűnömet.
Bárcsak tökéletes lettem volna.
Bárcsak állatbarát lettem volna.
Bárcsak betartottam volna a szelektív hulladékgyűjtés szabályait.
Itt semmi sem számít – mondja Lucifer, majd unott világfájdalommal az arcán felsorol valamiféle újabb betanult monológot:
Nem számít, ha ál-értelmiségi vagy – mondja.
Itt nem számít, ha affektálsz, teszi hozzá.
Itt nem számít, ha vegetáriánus leszel, egészíti ki.
Itt nem számít, ha állatbarátként élem le az életem, mondom én.
Úgy néz ki, az előző gondolataim is megvannak neki. Úgy néz ki, teljesen megvagyok neki.

(jelige: bábos)
Végre hazaérkeztél – folytatja csillogó szemmel, majd természetellenes mozdulatokkal rágyújt egy újabb émelyítő szivarra.
A füstszagtól már most pokolian érzem magam, a húgyszaggal kevert szivarfüst a megbontott idill érzetét kelti. Valamilyen oknál fogva megint csak a nagyszüleim jutnak eszembe. Az én idő előtt elhunyt drága húgyszagú nagyszüleim.
Luci közben megkérdi, hogy mi volt az, amit a dagadék előtt mondani tudtam; hogy mi volt az, ami a melák jelenlétében elhagyta a számat.
Rocksztár kinézetű barátom azt állítja, hogy a zsírcsöcsű előtt mindenki meztelenül jelenik meg, őt látva, véleménye szerint, minden egyes ember csak a legnagyobb bűnét tudja szajkózni.
Gyakran megjátszom magam.
Hát persze, most már minden világos – válaszolok, majd kissé félve eszembe jut, hogy ha mindez igaz, akkor akár még az is elképzelhető, hogy a faszrázásom volt a próbatétel. Kiábrándulva konstatálom, hogy valószínűleg megbuktam a vizsgán. Ágyő Gennyország. Ágyő Gucciban feszítő újgazdagkölykök. Ágyő aggszűz affektáló ál-értelmiségiek. Ágyő hivatásos káposztazabálók. Ágyő fehér egereket simogató mániákus szelektív hulladékgyűjtők. Viszlát békés, boldog élet.
Gyakran sajnáltatom magam.
Luci ezután belekezd egy újabb monológba: először is figyelmeztet, hogy a halállal – aki nemsokára szintén meg fog jelenni – nagyon vigyázzak. A halál szerinte baszott jó nő, de, mint mondja, amennyire dugható, annyira kiszámíthatatlan is; Luci azt állítja, hogy az életünk örökös elrablója olykor teljesen megbolondul, állítása szerint a “ribanc“ nem ismeri azt a kifejezést, hogy béketűrés. Lucifer szerint a Halál számára ismeretlen a „na-az-ez-azért-túlzás“ szófordulat.
–Terrorizmus, hurrikán, földrengés, rák, gyerekgyilkosság; erőszak, robbantások, ésatöbbi – Lucifer vállat von.
A halálnak szerinte piszkos a fantáziája. Barátom a már nem tudom, hányadik bagójának szívása közben azt harsogja, hogy a halál szexmániás.
– Hogyan haltam meg? – kérdem tőle, és fiatal fickó még mielőtt az úját csendre intés jelleggel a szája elé emelné, azt súgja a maga földöntúli lazaságával valahol a szivarja füstjének egyre halványuló felhőfoszlányai között, hogy felnyomtam magamnak egy hatalmas műbránert.
Ezek szerint gyakran meghágom magam.
A fószer ezután fogja magát és könnyed mozdulattal eltűnik.
A kép átalakul.
Ugyanúgy a korházban vagyunk.
A rocker Lucifer köddé válása után szinte azonnal előbukkan egy iszonyatosan jó bőr lufnya is.
A csaj kissé úgy néz ki, mint a fiatal Audrey Hepburn. A látványa teljesen fellelkesít: babaarc, felkontyolt haj, rövidke blúz, vékony sztreccses szoknya; ennek a nőcinek olyan nagyszerű feneke és lábai vannak, amilyet még életemben nem láttam. A szeméről leolvasható, hogy szabadidejében ő is gyakori használója a különböző minőségű drogoknak. A történet tehát még a Földön is ismert: a Halál ezek szerint tényleg gyakran be szokott állni.
 A mocskosul jó nő mielőtt bemutatkozna, ennyit kérdez:
– Elmondta a szabályokat?
El. El. El.
Bár arról a bizonyos alsóbb erőről még mindig nem tudom eldönteni, hogy Lucifer vajon a farkunkra, a seggünkre vagy a szubjektív értelemben vett pokoli befolyásra gondolt-e. De ezt nem kérdem meg a nőtől. Határozottságot demonstrálok.
Gyakran megjátszom magam.
Igaz, ami igaz, most istentelenül jól érzem magam a jelenlétében; ha tényleg ő az, aki elveszi az életemet, akkor, azt hiszem, megéri idekerülni. Ha ő az, aki miatt az ember a Pokolba jut, még talán a műbráner okozta „öngyilkossági baleset” is egy vállalható dolognak számít. Talán nem olyan rossz hely ez, talán nem is volt annyira indokolatlan a dagadt előtt lefolytatott péniszpropellezés.




A Halál közben kihúzza magát, és rezzenéstelen arccal azt mondja, hogy ne merjem többé ahhoz a „nyamvadt és ízléstelen színészpicsához” hasonlítani.
Ekkor tudtam meg, hogy ő is olvas a gondolataimban. Ekkor határoztam el, hogy heccből életkémnek fogom hívni.
– Csak nem értem jöttél? – kérdem, és közben arra gondolok, hogy ha megfarkalnám a Halált, akkor vajon volna e még esélyem a Mennyországra. Ha gusztusosan meglovagoltatnám az életünk elvevőjét, talán még az aggszűz sárgarépafaló apácák is a kegyeikbe fogadnának; végre én is affektáló ál-értelmiségi lehetnék, végre én is a jó helyre pakolnám az újrahasznosított papíralapú hulladékot. Lehet, hogy egy isteni-haláli orgazmus után előttem is nyitva állna az örök boldogságot jelentő Gennyország-kapu.
Erre a csaj nemet int a fejével, és pengevékony, gyönyörű ajkaival az „egyszer már magammal vittelek” szavakat formázza. Nincs kedvem vele vitatkozni: ő az a nő, aki az összes férfit kimozdítja a komfortzónájából, aki előbb-utóbb mindenkit az őrületbe kerget.
Vált a kép.
A helyszín ugyanúgy a kórház.
Az életben mindenkinek lejár a szavatossági ideje, mondja a Halál, anélkül, hogy bármit kérdeznék.
Az élet olyan, mint egy kutyafuttában végignézett színpadi előadás, folytatja.
Felesleges idézetszerű agyrémeitől végigfut a libabőr a hátamon.
– Életkém, miben haltam meg? – kérdem tőle, mert már tényleg kíváncsi vagyok. A Lucifer szavaiba vetett bizonytalanság, és a műbrokitól való elemi távolságtartás a tényleges halálomat illetően enyhe szkepticizmust feltételez.
– Felszabdaltad a prosztatádat – válaszolja, majd ő is eltűnik.
Ezek szerint gyakran megvágom magam.
Tanúság: Istennek hála az embernek a Pokolban is megmarad a merevedése.
Vált a szín.
Újra csak előbukkan Lucifer. Most úgy néz ki, mint bármelyik tag a Backstreet Boysból. Képzelj egy furcsán szivarozgató szépfiú-imitátort a kilencvenes évekből: tényleg félelmetes. Esküszöm, hogy soha nem festeném az ördögöt a falra: ez a fasz ugyanis ott virít minden rossz ízlésű tinédzser poszterén teljes életnagyságban. A fószer közben azt az arcot vágja, mint az a fura szomszédfiú a liftből, aki a jelenlétedben előbb ízléstelenül elfingja magát, majd vigyorogva megkérdi a farokméretedet. 18 centi, az európai átlag.
Gyakran megmérem magam.
– Mindjárt érkezik a Sors is – mondja Luci sértődötten.
– De mibe haltam meg? – kérdezek vissza.
– A végbeledbe dugtak egy rakat vattacukrot – mondja kapásból, és vigyorogva kiegészíti, hogy mindezt egy jobb élet reményében tették, majd kacsint egyet, fogja magát és megint eltűnik. A faszom tényleg kivan tőle, gondolom, és az újaimmal áthámozom magam a kertésznadrágomon és a gatyámon, majd benyúlva a seggem lyukába, manuálisan próbálok meg a halálom érzékelhető jele után kutatni…
Erre váratlanul megint megjelenik a semmiből ő, a Halál, a maga hús-vér valójában. A fenekére feszülő koromfekete szoknyájától pokoli merevedésem támad. Zavaromban még mindig a seggemet babrálom valamiféle sérülés nyoma után kutakodva, és azon morfondírozom, hogy ebbe a nőbe aztán tényleg minden benne van a farkamon kívül.
A Halál erre csajosan belenevet az arcomba, majd izgató mézesmázos kacajjal annyit mond, hogy ha most látnám magam, tényleg teljesen elmenne az életkedvem.
Vált a kép.
A helyszín ugyanaz csak az érzelemvilágom alakul át a tőlem teljesen független külső behatások miatt.
Azt hiszem, szerelmes vagyok; megmagyarázhatatlan oknál fogva úgy érzem, hogy belezúgtam a nemrég megjelent haláli nőbe. Ismeretlen oknál fogva most az az álmom, hogy a Halálomon legyek. Testem minden zsigerének őszinte vágya az, hogy az Életemmel töltsek el egy idők végezetéig tartó pásztorórát.
Gyakran megrántom magamnak.


Csorgó nyállal bámulok végig rajta; mondanom sem kell, iszonyatosan szexi ez a csaj.
Gyakran megrántom magamnak
Annyira szeretem a ruhákat, hogy az már bűn, mondja a Halál úgy, hogy a kutya sem kérdezte.
Mindenki nézhet ki úgy, mint én, mindenkiből lehet Halál, elég, ha felkontyolja a haját, és felvesz egy rövidke sztreccses szoknyát, folytatja.
A nők ezen archetípusának olykor tényleg jól állna, ha egy kicsit befogná a pofáját.
Kisvártatva a semmiből megjelenik a Sors; a faszi egy kiöregedett idült alkoholista. Úgy fest, mint Charles Bukowski: ragyás arc, vállalhatatlan sörszag, hupilila felsőjén indokolatlanul Afrika-térképre emlékeztető hányásfolt.
Rám néz, és megcsóválja a fejét, majd rápillant Életkémre, és azt mondja összeakadt nyelvvel, hogy minden egyes nő-nek én va-gyok a végz-ete.
Még a húgy-szagú nagy-anyá-dnak is, teszi hozzá bábuszerűen felém fordulva.
Arcbarázdáinak monotonsága az egész lényét komoly élettapasztalat látszatával vértezi fel.
A Sors benyúl a zsebébe és elővesz egy dobozos sört, majd heves csuklásokkal kiegészítve, mintha csak valami betanult monológot mondana, azt vágja a fejemhez, hogy él-et for-gató-könyvéből min-dig ki van hagy-va az, ami a szín-falak mög-ött zajlik.
Vált a kép.
Megjelenik egy újabb karakter, Lucifer is.
Kiszámíthatlan alak, mondja Luci a Sorsra bökve, majd spontán elkezd léggitározni, miközben a Beatles Yesterday című dalát dúdolja. A Sorsból omló émelyítő sörszagtól a fejem is fájni kezd.
Gyakran felhúzom magam.
– De miben haltam meg? – kérdezem mindhármójuktól immáron szokatlanul agresszíven. Akár még verekedésre is sor kerülhet.
Életem szerelme, a Halál figyelmeztet, hogy ne húzzam fel magam, hiszen a Sors miatt vagyok itt, ahol. A Sors figyelmeztet, hogy a Halál egyszer már elbánt velem. Lucifer meg csak léggitározik, és két Beatles-strófa között odakiáltja nekem, hogy ez a világ az övé, úgyhogy ne próbáljak vele újat húzni.
És egyszer csak vált a szín.
Mindenki itt van. A kórházban. Hallom a Halál hangját.
Nekem soha nem voltak nagy elvárásaim – mondja, majd előkap a semmiből egy rúzst –, és ennek köszönhetően – folytatja – én vagyok a legkevésbé megkeseredett nő, akit ismerek.
Orgánuma most kedves, bizalomgerjesztő. Teljesen lenyugodtam.
Mindenkinek vannak elvárásai, gondolom magamban.
Mindannyian az elvárások elvárásai vagyunk, folytatom. Mindannyian meg akarunk felelni valakinek. Az újgazdagság, az affektálás, az ál-értelmiség, az önként felvállalt szüzesség; a sárgarépa- és uborkazabálás, a szelektív hulladékgyűjtés, az ékszerteknősöknek szóló infantilis gügyögés, a nők gátlástalan megbámulása az utcán. Ezek mind-mind társadalmi elvárások. Elvárások, amelyeknek nem tudunk megfelelni; amelyek véget nem érő frusztrációt okoznak.
A Halál ezután váratlanul rám pillant, majd magához rántja és lesmárolja Lucifert. Szinte érezni a szikrákat a levegőben. Tűzpiros rúzsa teljesen szétmázolódik a rocksztár-seggfej-elvetemültBackstreet Boysos figura gyerekes arcán, miközben a Sors szokásosnál is elviselhetetlenebb orrfacsaró alkoholszagától inkább a totális elmúlást szeretném választani; egyszer csak mozdulatlanná válok.
A végtagjaim teljes elgémberedettsége valószínűleg Isteni eredetű. Úgy érzem, hogy nemcsak az események, de az érzelmeim is függetlenné válnak tőlem. Úgy érzem, teljesen bebábozódtam.
A felek abbahagyják a smárolást, majd éhes kívánó pillantást váltanak.
Az élet egy kutyafuttában végignézett olcsó romantikus komédia – mondja a Halál, miközben lehúzza Lucifer sliccét.
Az ízléstelenül rózsaszín gatyájából előbukkanó hatalmas ördögi kígyója irigylésre méltó; azt gondolom, hogy ez a tényleges ok, amiért örök időre száműzték őt a Paradicsomból.
Az elegancia az egyetlen szépség, mely soha nem fakul, szól a Halál, majd megigazítja magát és letérdepel.
Kiábrándítanak a kurva szentenciái. Az aforizmáitól legszívesebben felvágnám az ereimet.                                           

A Halál tövig beveszi Lucifer méretes férfiasságát, ezalatt a Sors belekortyol a sörébe, majd azt harsogja, hogy az élet színpadán csupán a helyszín az egyetlen tényező, amely a kiinduló és végső pontokat kivéve az idők végezetén át változatlan marad.
Lucifer örömtől eltorzult arca és a ritmikus érzéki cummogtatás teljesen elgyengítenek. Én már nem akarok többé drámákat, én már nem akarok többé komédiákat. Az összes bűnöm hiábavaló volt.
A Sors, mialatt gusztusosan szopják Lucifert, alkoholos mámorából böffenve fel az információt, azt nyammogja, hogy szerinte az élet játszóházában csupán csak sejteni lehet azt, ami a színfalak mögött zajlik.
Gyakran megjátszom magam.
Olyan elviselhetetlen fájdalmat érzek, amelyet soha életemben. Közben szerelmem, a Halál csak mozgatja gyönyörű vékony ajkait Lucifer férfiasságán, aki orgazmus előtti állapotában elővesz egy újabb szivart, majd kéjes élvezetek között a rúzzsal szétmázolt szájával beleszív, ezután az éterbe fújja a kesernyés füstöt.
Úgy érzem, meg akarok halni.
Gyakran megjátszom magam.
A Halál, miközben totális élvezettel szopja Lucifert, tudja, mire gondolok. Tudja, hogy nagyon fáj, és mégis megteszi. Lucifer most ismeretlen oknál fogva saját magamra emlékeztet. Mintha én is tettem volna valaha valami hasonlót. Mintha én is nővel lettem volna; mintha valahol valamikor engem is leoboázott volna egy lufnya. És emlékszem, vele csaltam a feleségemet; soha nem mondtam, soha nem mondhattam el neki.
Gyakran megjátszom magam.
Meg akarok szabadulni mindentől; meg akarok szabadulni önmagamtól. A zsigereimig ható elviselhetetlen borzalom közben Lucifer teljesen kielégül. Életem értelme, a Halál lenyeli az ördög rocker ondóját, megtörli a száját, és heves zihálások közepette annyit mond, hogy most már elárulhatják a titkot.
Végre valahára mindent megtudhatok. Immáron az én történetem végére is lassan pont kerül.
Életkém közben még nyel néhányat, majd spermiumos szájjal megfogalmazza a világ legnagyobb paradoxonát. Szinte gyalázatos csenddel suttogja, hogy az üdvözlés csupán egyetlen karakternyire van az üdvözüléstől.
Minden elviselhetetlenül messzire került.
Vált a kép.
Mondjuk meg neki – mondja a kielégített Lucifer mosolyogva. Én nem a Halál vagyok, mondja a Halál. Én sem a So-ro-so-ss sa-so-ss, mondja a Sors. Én sem Lucifer vagyok, mondja Lucifer. Úgy érzem magam, mint egy, már az elejétől fogva elbaszott szar film kellős közepén. Mindannyian megjátszották magukat. Mindannyian hazudtak nekem, még az a hájfej is ott a kapu előtt.
A Sors vagyok, mondja a Halál és elkezd nevetni. A Halál vagyok, mondja Lucifer. Lucifer vagyok, mondom én. A Sors meg már olyan részeg, hogy egy értelmes szót sem bír kinyögni. Én viszont tudom, hogy mindannyian csak viccelnek. Tudom, hogy mindannyian csak megjátsszák magukat; egyikük sem az volt, akinek kiadta magát. Sid Vicious, Audrey Hepburn, Charles Bukowski. Három nagyra értékelt, de mára már elhunyt személy az életemből.
Mindannyian átvertek. Mindannyian kihasználtak.
Vált a kép.
A helyszín még mindig a tisztítótűz, a haltató-keltető nevű kórházi szoba. Ahol az ember előbb személyre szabottan átéli azt, amit ő tett másokkal, majd megbánja a legnagyobb bűneit, hogy feloldozást nyerjen; passzív résztvevőjévé válik az életeseményeinek, elviseli azt, amit el kell viselnie, ezután pedig felszabadul.
– A hármas szabály eleve hazugság – mondja Sid Vicious és rágyújt –, ezért nem lehet betartani.
– Nem a Pokolban vagyunk – mondja a közhelyekben beszélő csinos Audrey Hepburn.
– Ez itt a tiszt-í-tó-tűz – szedi össze magát és szól csukolva a részeg Charles Bukowski.
Szinte látom, amit gondolnak. Ezek szerint mindannyian csak bábok vagyunk; mindannyian csak megjátsszuk magunkat, mondom én.

Szinte egyszerre bólintanak. A haltató-keltető lomhán elmosódik a szemünk elől.És még mielőtt váltana a kép, az jut eszembe, ó igen, arra gondolok, hogy az ember egyetlen tragédiája csakis kizárólag az isteni színjáték lehet.
Most már ténylegesen vált a kép.
Megjelenik a bambaarcú securitys dagadt fickó; előtte jó adag zsíros pacal, fehérszalonna, az asztalán kibontva már-már vállalhatatlan mennyiségű étcsokoládé. A mögötte lévő impozáns kapu Mennyország feliratának G-re átfestett első betűjét még mindig senki sem javította át. Zavaromban, és a megszokottságnak köszönhetően azonnal a farkam felé pillantok, most azonban mindannyiunk szerencséjére van rajtam ruha. Az öltözékem pazarnak mondható: márkás Gucci öltöny, fekete nadrág, kezemen aranyóra. Magamhoz képest meglepően jól festhetek. Kitisztult arccal állok ott a dagadék előtt; a farkam rutinszerű lóbálása már a múlté. Még csak bepancsolni sem szeretnék most a dágványnak.
Gyakran megjátszottam magam, mondom neki. Elhízott zsírcsöcsei tökéletesen idomulnak hatalmas gyomrához.
A dagadt tag vigyorog.
– De megbűnhődtél érte – válaszolja mély, öblös hangon, és azon gondolkodom, hogy nem véletlenül a teljesen megborotvált George R. R. Martin-e az.
Gyakran megjátszottam magam, ismétlem meg, miközben a semmiből előtűnik Sid, Audrey és Bukowski is. Rajtuk ugyanúgy ízléses öltözék.
Tudják, hogy ismertem őket, tudják, hogy ki voltam, tudják, hogy ők voltak az ideálisak a feladat elvégzésére.
Minden a terv szerint haladt; mindannyiukat alulról irányították, mindegyikük szerepeket öltött. Bosszújúknak köszönhető megváltástörténetem most is, mint mindig, személyre szabott volt; a válogatásért a Pokol-Menny kooperáció szervezői tehetők felelőssé.
Itt mindig mindenki megjátssza magát. Itt végül mindig mindenki bebocsátást nyer.
Amíg agyalok, Bukowski meglepően józanon azt mondja, hogy évek óta itt melózik, majd árgus, könnyes szemekkel figyeli a kaput és abban reménykedik, hogy hátha egyszer ő is bekerül. Sid közben fogja magát és szokása szerint büdös bagófüstöt fúj az éterbe. Audrey meg csak mosolyog, hisz ezen, a dumáláson és a cumizáson kívül másra úgysem alkalmas. Végül is a tisztítótűzbe kerültem.
– Felhasználhattuk volna Jacksont is, mondja a dagadék és egy hatalmasat merít a pacalból, csak – folytatja tele szájjal – megorrolt ránk a pedofíl szivatás miatt.
A miértekre itt nincs válasz, a magyarázat nem a kopasz szakterülete.
A melák letolja a merített pacalt, feláll, cammogva otthagyja az ételét, ezután fogja a kulcscsomóját, a zárba teszi és elcsavarja. Hangos, nyikorgó hang hallatszik.
Egyszerre mindenki az impozáns kapu felé pillant, ami lassacskán kitárul.
– Már várnak – mondja Audrey és közelebb lépve egy puszit nyom a homlokomra. Talán tényleg tetszem neki; már nem vagyok szerelmes belé, de azért élvezem a kedvességét, és persze titkon reménykedem abban, hogy az iménti Sid-szopó akciója után legalább szájat mosott.
A fénybe lépés giccses pátosza örömmel tölt el, a Mennyország kapuja mögötti területre most már engem is megillet a belépés. A világ legcsodálatosabb helyéből nyomokban egy Nirvana-dal ütemeit hallom. Annyira csak nem lesz rossz ez az új élet.
– Menned kell – utasít Sid, és ő is tudja, hogy annyi, de annyi kérdésem lenne. Egyvalamire azonban tényleg kíváncsi vagyok.
– Hogy haltam meg? – kérdem mindannyiuktól.
Szinte egyszerre válaszolnak.
– Segglyukszőr-rák – röhög Bukowski
– Agyhúgykő-daganat – vigyorog Sid.
– Prosztatagyulladás – vágja rá Audrey.
Hát ennyit ér. Ezekből aztán tényleg nem fogok semmit sem kiszedni.
Mindenesetre nagyon boldogan lépek a feliratozott, kinyílt kapuhoz, és az a költői kérdés fogalmazódik meg bennem, hogy vajon én is affektálni fogok-e egy idő után. Vajon én is mániákusan


fogom-e szelektálni a hulladékot? Vajon én is vegetáriánus leszek-e? Vajon én is meg fogom-e random simogatni az utcán sétafikáló rihes kóbor kutyákat?
Azért bármi lesz is, Audrey egy kicsit hiányozni fog.
A kapuhoz lépek, és már hallom, hogy ez a Come as You Are című dal.
Az ajtó teljesen kinyílik, és klisésen úgy érzem, hogy talán semmi sincs veszve.
Gyakran megjátszom magam.
A nyitott kapunál állva fülig érő mosollyal visszafordulok és integetni kezdek a többieknek; még egy ízléses puszit is küldök Audrey-nak. A nyíló Mennyországból áradó – egyébként a földön is jól ábrázolt – gátlástalanul giccses fehér patetikus fény enyhe csalódottsággal tölt el, de ez sem érdekel, mert sikerült. Sikerült a tervem.
Sikerült átvernem mindenkit.
Egyesek azt mondják, hogy maga vagyok az ördög. Talán igazuk lehet. Talán nincs ebbe semmi kivetnivaló.
Elterveztem, hogy évezredekkel ezelőtti véglegesnek tűnő kiutasításom miatt az egyetlen létező utat választom arra, hogy visszakerüljek a Mennyországba. A célom megvalósításához előbb azonban emberként el kellett jutnom a földre, ott leélnem egy félig-meddig bűnös életet, majd a tisztítőtűzbe kellett kerülnöm, felszabadulnom, és irány a végeláthatatlan manír csarnoka. Elhatároztam tehát, hogy mindenkit átrázok. Mondanom sem kell, nem volt könnyű a húgyszagú nagyszülők között emberként, de nem az a lényeg: felnőttként megcsaltam a feleségemet; igen, leoboáztattam egy lufnyát, és soha nem mondtam el neki. Nem volt egyszerű végig jól viselkednem, de végrehajtottam ezt az egy vállalható bűnt; majd megvártam a halált, és felkerülésem után mintha nem tudnám, hogy a kövér securitys őr, George R. R. Martin hazudni fog, eljutottam a tisztítótűzbe; ahol „átvészeltem” a rosszul kivitelezett látszat megcsalatást, az elbaszott archetípus-színészek pörgős és rémgyenge játékát, imitáltam egy kiszenvedést, eltitkoltam a gondolataimat, elviseltem néhány személyre szabott monológot, begyakorolt szentenciát, elhadart aforizmát és frázist, majd felszabadultan végre visszatérhettem; ez volt az egyetlen út, hogy bejuthassak, az egyetlen lehetőség, hogy itt legyek. Csak el kellett rejtenem mindenki elől a fejemben lévő dolgokat, pojácáskodnom egy kicsit, olvasnom kellett a karaktereim agyában; koncentráltam, és folyton folyvást a bűneimet ismételgettem.
Ilyen egyszerű ez.
Gyakran megjátszom magam.
Az egészet azért csináltam, mert le akarok számolni Istennel, le akarom győzni, de előbb a tudtára akarom hozni, hogy én tettem, ó igen, én voltam, én festettem át G-re a kapun lévő Mennyország szó első betűjét, el akarom neki mondani, hogy ebbe a világba, amit teremtett, már nincs beleszólása, az élet tele van önmagukat megjátszó emberekkel, sztereotípiákkal, közhelyekkel, archetípus-figurákkal, rossz szóviccekkel, felesleges individuumokkal, gagyi idézetszerű szentenciákkal; meg akarom dönteni a hatalmát, elpusztítani őt, és átvenni a helyét, irányítani akarom az emberiséget, igen, az agyuknál fogva, felülről, dróton szeretném rángatni őket, meg akarom mutatni nekik az igazi valóságot. Fel akarom számolni a világban uralkodó vállalhatatlan pátoszt, be akarom szennyezni a semmitmondó, unott, fehér színű nyugodtságot, normális, egyszerű beszédre szeretném kényszeríteni az affektálókat, hatalmas vérerest péniszt akarok adni az aggszűz apácáknak, olvasásra akarom bírni az ál-értelmiséget, szét akarom bomlasztani a szelektív hulladékot, sült csirkére akarom erőltetni a kukoricazabálókat, és mindemellett halálra akarok kínozni néhány aranyhörcsögöt; célom, hogy falra akasszam a giccsgyanútól meghasonlott cukormázas érzelmeket, ripityára zúzzam az aforizmákat, a frázisokat és a hétköznapiságot, földbe döngöljem a közhelyeket; visszakerülve az örökös gátlástalanság termébe változtatni akarok a világon, hogy az idők végezetéig uralkodjak ég és föld fölött…

A megborotvált George R. R. Martinra hajazó kövér securitys fickó bezárja az ördög után a kaput és kétszer elfordítja a kulcsot a zárban. Az ál-színészek ezalatt eltűnnek, miközben a dagadék visszaül a helyére, és egy hatalmasat merít a pacaljából; megízlelgetve azt magára gondol. Ez isteni, fut át az agyán. Majd bekap egy szelet jutalomcsokit, mert megérdemli, hiszen a nyughatatlan, baromarcú, lázadó seggfejt immáron másodjára is sikerült kizárnia a Paradicsomból…




 
Kapcsolódó linkek
· Több hír: Arany Opus Díj 2017
· Több hír: szmit


Legolvasottabb hír ebben a rovatban:
Arany Opus Díj 2017:

Jelige. Vahur

Hír értékelése
Értékelés: 0
Szavazat: 0

Értékeld ezt a hírt:

Kiváló
Nagyon jó
Jó
Átlagos
Rossz

Parancsok

 Nyomtatható változat Nyomtatható változat

Kapcsolódó rovatok

Arany Opus Díj 2017

Ehhez a hírhez nem lehet hozzászólni.




Web site powered by PHP-Nuke
All logos and trademarks in this site are property of their respective owner. The comments are property of their posters, all the rest © 2005 by me.


Oldalkészítés: 0.13 másodperc