Üdvözöl a(z) SZLOVÁKIAI MAGYAR ÍRÓK TÁRSASÁGA!
Hungarian Slovak 
 FŐOLDAL | TAGJAINK | ALAPSZABÁLY | TISZTSÉGVISELŐK | DÍJAINK | ELÉRHETŐSÉGEINK | SZPONZORAINK |
Opus - szlovákiai magyar írók folyóirata
Arany Opus Díj - főoldal
Jócsik Lajos-breviárium
Díjazottak
Szociális Alap
Szolgáltatások
· Híreink
· Rovatok
· Irodalomórák
· Rendezvények
· Pályázatfigyelő
· Kritikák
· Köszöntők
· Könyvajánló
·Fiatal Írók Köre
· Fiatal Írók Rovata
· Arany Opus Díj
· Jubilánsok
· Hazai magyar Lap-és Könyvkiadók ajánlata
· Képgaléria
· Emlékhelyeink
· Rólunk írták
· Hírek archívuma
· Linkajánló
· Keresés
· Jelentkezési lap
Naptár
November
Vas Hét Ked Sze Csü Pén Szo
  1 2 3 4
5 6 7 8 9 10 11
12 13 14 15 16 17 18
19 20 21 22 23 24 25
26 27 28 29 30  
Szavazás
Mit gondolsz a weboldalunkról?

Nagyon jó!
Elég jó...
Nem elég jó...
Nagyon rossz!



Eredmények
Szavazások

Szavazat 16148
Linkajánló
 Irodalomórák: Keserű József kritikája Bárczi Zsófia könyvéről

Irodalomórák
A látható és a láthatatlan
(Bárczi Zsófia: A keselyű hava)


„Két fénykép: az egyiken a nagyanyám néz büszkén, kissé rátartian szembe a kamerával, háta mögött homályosan látszik egy kert a vélhetőleg ezüstös függönyként lebegő, imbolygó vízsugarak mögött. Fekete-fehér felvétel, azaz inkább szürke-fehér. Nagyanyám haja egészen világosszürke, a tartós hullámok völgyei valamivel sötétebb szürkék. Kedvenc műselyem ruhájának hatalmas égőpiros virágai haldokolni látszanak a képen, hamuszürkék, akárcsak a kert rózsáit jelző elmosódott foltok a háttérben. A szürkés nő és a szürke rózsák között piszokszínű, áttetsző celofánhártya: a kert híres szökőkútjainak egyikéből tör fel a víz, amit én ezüstös függönynek képzelek.”
Az alábbiakban semmiképpen sem akarom azt a látszatot kelteni, hogy a rész helyettesítheti az egészt, vagy hogy egy példa révén megragadható és rögzíthető az, ami folytonosan mozgásban van. Mégsem tudok szabadulni attól a gondolattól, hogy A keselyű hava kezdősorai a kötet egészére kiterjeszthető tudást hordoznak. Árulkodó lehet már az értelmező azon döntése is (már amennyiben ez döntés, és nem a szöveg kikényszerítette reakció), hogy leragad az első bekezdésnél. Hiszen mi sem volna természetesebb, mint átadni magunkat e magával ragadó próza lendületének és hagyni, hadd sodorjanak a szöveg mélyén ható áramlatok egyre beljebb a nyílt tenger, a szöveg felé… Az elbeszélő szövegek olvasási tapasztalatától nem idegen az ilyen fajta viszonyulás. Én mégis amellett szeretnék érvelni, hogy Bárczi Zsófia prózájának sokkal inkább egy bekezdésenként haladó, a mondatok zamatát kortyonként ízlelgető, lassú olvasás felel meg.
A Flan felütése két fényképet ígér nekünk, egyelőre azonban csak az egyiket látjuk, azt, amelyiken az elbeszélő nagyanyja áll a kert szökőkútja előtt. Egyáltalán nem lepődünk meg azon, hogy a másik kép magát az elbeszélőt mutatja „ugyanott (…), majd húsz évvel később.” A beállítás tudatos, s meglehet, hogy a már nem létező emberhez fűződő spirituális kapcsolatot hivatott megjeleníteni. („Ezért készült a másik kép, amin én álldogálok ugyanott, hogy megtaláljam nagyanyám lenyomatát az időben.”) Ez a – családtörténetet misztifikáló – mozzanat a kötet olyan szövegeit előlegezi meg, mint az Anti bácsi, vagy a Jolán neném és a világvége. Az előbbiben az elbeszélő és Az örökkévalóság kék köténye-ciklus központi alakja, Fánni cselekedetei vetítődnek egymásra. Az utóbbiban pedig a címszereplő számára válik viszonylagossá lét és nemlét határa.
Van azonban egy harmadik kép is, és ennek felbukkanása – első pillantásra – kissé váratlannak tűnik. A képen Zorayda (Abul al Haman kalifa lánya) áll „a frissen ültetett rózsák között, az alig befejezett szökőkút előtt”. Miért e harmadik, ha az elején csak kettőről szólt az ígéret? Mit keres a királylány ugyanott, ahol az elbeszélő és nagyanyja? A sietős olvasó kérdései ezek, amelyek leleplezik a precízen kidolgozott részletek fölött átsikló olvasás hiányosságait. Mert a szöveg képről beszél és nem fényképről, s egyáltalán nem állítja, hogy Zorayda ugyanott áll, ahol a többiek. E harmadik kép hozzátoldása az előzőekhez egy újabb dimenzióval bővíti a szöveg jelentésrétegeit: az elbeszélő és nagyanyja történetét a hangsúlyozott kitaláltság jellegével ruházza fel. A fiktív alak rámásolódása az előző kettőre kiemeli amazok fiktivitását. A fikciós jelleg hangsúlyozása a kötet több szövegének jellemzője. A Tocino de cieloban a megelevenedő könyv ráadásul meg is kettőzi a fikciót.
Az első fényképen látható „ezüstös függönyként lebegő” vízsugarak a valóság és a képzelet határainak átjárhatóságát szemléltetik. A fénykép bizonyos értelemben maga a valóság, annak egy szelete. Hiszen az, amit ábrázol, valamikor volt, és – ebben áll referenciális jellege – pontosan úgy volt. Az említett fényképen azonban nem minden van úgy, ahogy volt. Pontosabban szólva: nem látni tisztán azt, hogy mi volt (van) a vízsugarak mögött. A háttérben húzódó kert, e különböző szimbolikus jelentésekkel terhelt kronotoposz csak „homályosan látszik”, a kert rózsái ugyancsak „elmosódott foltok a háttérben.” A „celofánhártya” valójában nem a nő és a rózsák közé feszül, hanem a fiktív és a valós közé. Erre mindenekelőtt a kulcspozícióban levő „képzelek” ige figyelmeztet, amely így nem kevesebbet tesz, mint felfüggeszti a fényképen láthatók referencialitását, s magát a látványt avatja fiktívvé.
De nem a sejtelmes vízsugár az egyetlen, ami a látvány egyértelműségét kétségbe vonja. A képen látható asszony „[k]edvenc műselyem ruhájának hatalmas égőpiros virágai” legalább annyira a látvány ellenében hatnak. Az olvasó, aki az első szavaktól kezdve felveszi az elbeszélő nézőpontját, s vele együtt nézi a képet, e ponton mást lát, vagy – ami még valószínűbb – nem eldönthető, hogy mi az, amit lát. Mivel a kép fekete/szürke-fehér, a ruha égőpiros virágai csakis a szürke valamilyen árnyalatában mutatkozhatnak az olvasó számára. Az elbeszélő azonban, aki nyilván emlékszik arra, hogy nagyanyja ruháján a virágok pirosak voltak, egyszerre látja a virágokat szürkének és pirosnak. Az olvasó, mivel nem rendelkezik az elbeszélőéhez hasonló emlékképpel, nem láthat mást, csak azt, amit a szöveg láttat. Mivel azonban a szöveg maga megmutatja a virágok valódi színét, az olvasó maga elé képzelheti a fekete-fehér fényképet – piros virágokkal. A szövegnek ez a játéka megkettőzi az olvasó perspektíváját és egy belső teret nyit meg az elbeszélésben: a differenciák terét. A látott (a láttatott) mellé odavetített nem látható folytonosan termeli a különbségeket, ezáltal újra és újra feladat elé állítja az olvasót. Nem utolsósorban ez az, ami e prózának különös vonzerőt kölcsönöz.
(Megjelent a Könyvjelző /az Új Szó melléklete/ 2004. március 18-i számában.)



 
Kapcsolódó linkek
· Több hír: Irodalomórák
· Több hír: szmit


Legolvasottabb hír ebben a rovatban:
Irodalomórák:

Ardamica Zorán Talamon Alfonz Gályák Imbrium tengerén c. regényéről

Hír értékelése
Értékelés: 4.42
Szavazat: 7


Értékeld ezt a hírt:

Kiváló
Nagyon jó
Jó
Átlagos
Rossz

Parancsok

 Nyomtatható változat Nyomtatható változat





Web site powered by PHP-Nuke
All logos and trademarks in this site are property of their respective owner. The comments are property of their posters, all the rest © 2005 by me.


Oldalkészítés: 0.11 másodperc