Üdvözöl a(z) SZLOVÁKIAI MAGYAR ÍRÓK TÁRSASÁGA!
Hungarian Slovak 
 FŐOLDAL | TAGJAINK | ALAPSZABÁLY | TISZTSÉGVISELŐK | DÍJAINK | ELÉRHETŐSÉGEINK | SZPONZORAINK |
Opus - szlovákiai magyar írók folyóirata
Arany Opus Díj - főoldal
Jócsik Lajos-breviárium
Díjazottak
Szociális Alap
Szolgáltatások
· Híreink
· Rovatok
· Irodalomórák
· Rendezvények
· Pályázatfigyelő
· Kritikák
· Köszöntők
· Könyvajánló
·Fiatal Írók Köre
· Fiatal Írók Rovata
· Arany Opus Díj
· Jubilánsok
· Hazai magyar Lap-és Könyvkiadók ajánlata
· Képgaléria
· Emlékhelyeink
· Rólunk írták
· Hírek archívuma
· Linkajánló
· Keresés
· Jelentkezési lap
Naptár
November
Vas Hét Ked Sze Csü Pén Szo
  1 2 3 4
5 6 7 8 9 10 11
12 13 14 15 16 17 18
19 20 21 22 23 24 25
26 27 28 29 30  
Szavazás
Mit gondolsz a weboldalunkról?

Nagyon jó!
Elég jó...
Nem elég jó...
Nagyon rossz!



Eredmények
Szavazások

Szavazat 16164
Linkajánló
 Év Irodalmi Alkotása: Jelige: sárgarépa

Arany Opus Díj 2013Rekviem egy húslevesért 

A nap nagyon nem akarta, hogy mindenki lássa az arcát csúfító felhőszeplőket, de ha nem akarta elveszíteni biztos kis állását, kénytelen-kelletlen, tetszik nem tetszik, elő kellett jönnie. A mindig forróvérű, és tegyük hozzá, igencsak csapodár déli szél azonban hamar megvigasztalta bókjaival. És még ha tudta is, hogy minden csillagnak, bolygónak, meteornak ugyanazt mondja, hamarosan úgy dagadtak a sugarai a büszkeségtől, hogy nem volt egy város, egy ház, egy budi, ahol ne szenvedtek volna a tikkasztó hőségtől. Hősünk is szenvedett. Főleg, mert a vekker már vagy egy órája beleugatott békétlen álmába, és most éberen forgolódott avas szagú dunyhája súlya alatt. Persze nem volt kötelező, nem járt volna érte se büntetés, se rosszpont, de még csak egy ejnye-bejnye sem, ha simán lerúgja magáról, de benne ez fel sem merült. Szenvedett. És emiatt rettenetesen, úgy, ahogy arra csak egy férfi képes, sajnálta önmagát, és saját elcseszett, félresiklott életét.  Összeszorította a szemeit, már nem látta a színeket, vonásaiba bevésődött az igyekezet grimasza, húzódtak az izmok, fájt, de nem adta fel, nem hagyta abba, remélte, elalszik, és nem kell felkelnie. De minél jobban szeretett volna elaludni, annál éberebb lett. A francba vele. - dörmögte hangosan. Feladta. Mint az életben mindent. Ezt látva nem is meglepő, hogy a falon lógó esküvői képen apja egykor hetyke, büszke bajusza évről évre egyre jobban lekókadt. Na igen. Az apja. Még el sem száradtak a virágok anyja menyasszonyi csokrán, amikor ő már más szoknyák után kajtatott. Az anyja meg csak sírt-rítt, szabadkozott, otthagy csapot-papot, világvégéig meg sem áll, de amikor aztán ura, parancsolója huncut tekintettel magához húzta, és nagy romantikusan belesuttogta a fülébe: Ne itasd már itt az egereket, tudod hogy Puskás Öcsit sem cserélnék le soha! – szája mosolyra görbült, haragja elszállt, szíve felengedett, és balga fejjel megint csak megbocsájtott szoknyapecér hitvesének. Aki erre önelégült vigyorral rácsapott az asszony hátsójára, pont ugyanazzal a mozdulattal, mint ahogy almásderes lova tomporára szokott, fejébe nyomta viseltes kalapját, és kisántikált az udvarra, hogy hangos méltatlankodásuk ellenére megfossza, valjuk be, nem épp az eszükről híres kapirgáló tollasjószágot a csirkeáldásnak még az esélyétől is. Valamiből élni kell. – sóhajtott fel, miközben felmálházva felcihelődött a vonatra. Az egyik legjobb árus volt a piacon. Ha éppen egy bókokra, dicséretre, udvarlásra kiéhezett háziasszony sem válogatott a standjánál, akkor addig fényesítgette egy darab szarvasbőrrel az almákat, míg azok nem csillogtak messziről. Szeme izzott, vastag, tömött bajszáról pedig pontosan meg lehetett mondani, hogy megy a bolt. Ha tele volt az erszénye, peckesen, huszármód kunkorodott a vége, ha meg pangás volt lekonyult, egészen a szája sarkáig.  Hősünk meg ücsörgött anyja szoknyája mellett, nézte, ahogy gyors, megszokott mozdulatokkal pucolja a zöldséget, vágja a hagymát, darabolja a cupákos  húst, a fehér velőscsontokat , majd mindent eltüntet egy feneketlen bendőjű nagyfazékban, hogy pár óra múlva érzéki sóhaj kíséretében nyugtázza, olyan ez a húsleves, mint az orvosság.  Hitt benne, mély, megingathatatlan ősasszonyi hittel, hogy a férfi szerelméhez a gyomrán, és csakis a gyomrán keresztül vezet az út. És amikor este hazajött az ő embere, leült vele szemben az asztalhoz, és csillogó szemekkel nézte, ahogy az először tormával, frissen reszelt, orrfacsaróan csípős illatúval, könnyes szemmel, tünteti el először a rezgő velőt, majd a puhára főtt, omlós húsokat. A levesszürcsölés kollektív szimfóniája után estváró csönd borult a házra. Apja szónélkül fújta a füstöt az ágyban, néha lesöpörve a fehér ágyneműhuzatról az apró, alíg látható,szürke hamuatomokat, lesz ebből nemulass, ha az asszony meglátja, de azért csak pöfékelt tovább, egyik cigarettáról a másikra gyújtva, majd mikor már úgy érezte, agya kellőképpen eltompult, ereiben már nem maradt szabad oxigén, beledobta az utolsó csikket is az ágy alatt álló befőttes üvegbe.   Az asszony azonban még motoszkált, legurított hát még egy kis pálinkát, erős szilvát, a sógor már csak tudja a jó itóka titkát, majd várta az asszonyt, egyre türelmetlenebbül, de az még most, hogy már a gyerek is ágyban, a piros rózsás zománclavór fölött mosakodott. Soha sem értette, mire jó ez a sok pacsálás, de beletörődött, és várta az ismerős pillanatot, amikor minden kacérság nélkül, női létének tudatos megélése legkisebb jelét sem mutatva széthúzza az ágyuk mellé akasztott durva vásznat, és földig érő, színevesztett hálóingében fáradtan átlép a háziasszony szerepéből a feleségébe.  Hősünk gyermeki tudatába azért még eljutott egy-egy ígéretszegő éjszakai mondatfoszlány,  „jaj, már megint a rosszaságon töri a fejét, mit nem akarna még, az előbb vacsorázott, még fölkavarodik a gyomra, asszony fogd már be pár percre a csuszanyelőd, azelőtt bezzeg nem kéretted magad ennyit“ majd elhalkultak a szavak, és a vastagsszövésű vászonlepedő kulisszái mögül már csak az ágyrugók ütemes reccsegésének hangja szűrődött ki, míg el nem nyomta az álom.  Az éjszaka zajai azonban nappal sem hagyták nyugodni, néha, ha egyedül volt otthon, felment a szülei ágyára, ugrált rajta, próbálgatta a rugók hangját, hol magas, hol mély, hol zengő, hol érces, szerette volna tudni, miért is ugrálnak elalvás előtt a szülei, hiszen anyja megmondta, aki ugrabugrál annak a hasában felkavarodik a leves. Hát én azt nem tudhatom. – törődött bele saját kis mikrokozmosza megmásíthatatlanságába.  A cserfes kis Böske azonban tudott valamit, amit hősünk nem, így amikor átszaladt hozzájuk, és a szülei ágyán találta játszótársát, meglepve kérdezte, mit csinál. Ő naívan beavatta a kíváncsikék szemű barátnőjét titkába. Az meg csak állt, kajánul vigyorogva, úgy, ahogy csak a pajkos gyerekek tudnak. Te mafla, te még ezt se tudod? Magához húzta kis barátját, és kagylót formált apró kis tenyeréből,  úgy suttogta bele a nagy titkot annak elálló fülébe. De nekem a mamám azt mondta, hogy...  -- nem tudta befejezni, mert a másik félbeszkította. Minden gyereknek ezt a mesét adják be. De hidd el, az úgy van, ahogy mondtam. Ha nem hiszed, megmutathatom az enyémet! De utána neked is meg kell a tiédet! Megígéred?! Igy görbülj meg?! Hősünk bólogatott, és valami ahhoz hasonló izgalom lett úrrá rajta, mint amikor végre belekanalazhat az illatozó húslevesbe.  Böske gyorsan körülnézett, két copfja madárként lebbent, majd felhúzta szoknyácskáját, egyfalat kis kockás rózsaszín rakott szoknyája volt, és letolta a fehér kis pamutbugyiját. Hősünk meg csak állt gyönyörködve, döbbenten, ilyen nincs, ez nem lehet, neki valami más van, egészen más, ez egy itt gyönyörű kis mosolygós dombocska, míg neki... - Az Istenfáját te gyerek, mit művelsz?! Megakarod rémíszteni szegény kis Böskét! Azonnal menj a sarokba, és estig meg se lássalak! És ez még nem minden ennyivel nem úszod meg! Egy álló hónapig nem kapsz húslevest! Megértetted?! Egy kanállal sem! – rikácsolt magából kikelve az anyja, amikor rajtakapta őket. Pedig a papás mamást még megsem mutatta a Böske, sírta el magát hősünk a sarokban kucorogva. De talán, azért... de hiába reménykedett. Anyja betartotta a szavát, és egy álló hónapig csak lebbencslevest kapott. Bezzeg az apja! Nincs igazság! – gondolta. Hát nincs, vagy ha van is, nem a húslevesben kell keresni, mert bizony az apja egy idő után egyre gyakrabban  késte le a vonatot. Az asszony egy ideig békésen tűrt, de mikor már annak a „szegény szerencsétlennek“ egész szombat-vasárnap a városban kellett várakoznia, míg jön egy újabb szerelvény, betelt nála a pohár. Le is ment a pincébe, ahol a nagyhasú tölgyfahordók büszkén pöffesztkedve várták gazdájukat, na nem azért, hogy nagy bánatában töltsön magának egy pohárka jó kis kadarkát, hanem hogy szépen, egymás után kihúzza belőlük a dugókat. Ahogy a vékony kis nedűpatakból egyre erőteljesebb, hempergő borfolyó lett, melyben nem lehet tudni, félelemtől, riadalomtól vagy éppen az alkoholmámor okozta nagy vígságtól visítva szaladtak, kapálóztak pincebogarak, pókok, atkák és egy egész sértődötten elégedetlenkedő „ na még ilyet, mi ez, kilakoltatás?!“  szúcsalád, kicsit helyreállt a lelki békéje. De maradása nem volt.  Kirángatta hát megszeppenten brummogó fiát a málnabokorból,  és hazaköltözött a szüleihez, az átellenes házba. Mikor aztán hazajött a férje, meglátta, oda „mindene“, nagy bánatában felment a padlásra, és szépen, akurátusan, mert dolgozni csak úgy érdemes, beverte a legnagyobb szöget a tartógerendába, ráakasztotta a kötelet, mert asszony és bor nélkül ugyan lehet élni, de minek, és már kereste is a kis hokedlit, amire ráállhat, élete utolsó pillanatában, mikor eszébe jutott, tűzvész, földindulás, sáskajárás és egyéb istencsapások könnyebb átvészelésére tart ő a kútban, lent a mélyben, ahol már hűvös van, de még víz nem éri, egy demizsonnyit legjobb borából.  Kettesével szedte a lépcsőfokokat izgalmában, mi van, ha az az ádáz nőszemély arra is lecsapott, akkor marad a kötél, igaz, közben lelki szemei előtt megjelent a falu kiskocsmája, a boruk ugyan vacak lőré, no de a sör, frissen csapolva, gyöngyözőn, habzón, úgy az igazi. De nem kellett messze mennie, a fonott kabátos kis butélia hűségesen várt rá.  Mire az utolsó csepp is elfogyott, az amúgy békés, jámbor ember igencsak felbátorodott, és  az utca kellős közepén, a falu apraja nagyja szeme láttára, úgy ordította bele a nagyvilágba, hogy még a közeli szőlősökben is kidőltek a szőlőkarók: kutya legyek, ha még egyszer a büdös életben szóba állok vele! Márpedig ha törik, ha szakad egy férfi tartsa be az ígéretét, főleg, ha egy egész falu előtt tette. Főtt is a feje idővel emiatt, de meg nem történtté már sehogy sem tudta tenni az estét. Nem is szólt többé az asszonyhoz, még az után sem, hogy annak szíve meglágyult a galambpostával, pappal, és a részeges Kis Pistával küldözgetett titokzatos leveleknek köszönhetően, és egy holdvilágos estén, kézen fogva a mit sem értő fiacskáját, visszament az urához. Így éltek szavak nélkül, a beszédes csöndben mindaddig, míg a családfő egy tikkasztó nyári napon végleg el nem tűnt.  Az anyja meg csak várt, várt, de nem várhatott otthon mindörökké, beült hát a falu roskadozó vasútállomásának pénztárába. Kezdetben nem is volt gond. Jöttek-mentek a diákok, munkába igyekvő falubeliek, mindenkihez volt pár kedves szava, egy szép napot mosolya, de felnőttek a gyerekek, nyugdíjba mentek az öregek, elkoptak a sínek és elfogytak a vonatok. Hősünk ekkora már a szomszéd kisváros vastelepén dolgozott, ugyanazzal a lelkesedés nélküli fáradthatatlansággal, amit az anyjától látott, anélkül, hogy valaha is megkérdezte volna magától, hogy került ide, meg sem fordult a fejében, hogy elinduljon visszafelé életének sínein, csodálkozva, hogy ki fektette őket pont ebbe az irányba, mint ahogy azon sem gondolkozott el soha, merre tartanak a sínek, és kivel találkozik majd a végállomáson. A sínek pedig az idővel egyre hosszabbra nyúltak, ő pedig észre sem vette. A munkába busszal járt be minden reggel, és mivel a buszmegálló közvetlenül a vasútállomás mellett volt, minden délután visszatérve ott találta az anyját, ahogy ült a pókhálós kis ablak mögött, és együtt sétáltak haza késő délután, az anyja pedig minden este meleg vacsorát készített neki. Mert egy anyának ez már csak kutya kötelessége! Hogy az anya nem a szolga szinonímája, ugyan már, milyen ember az aki ezt így gondolja, sértődött meg, ha valamelyik rokona véletlenül célozgatni mert arrra, hogy talál-talán, egy felnőtt férfinak már nem kellene kimagozni a cseresznyéjét, bekötni a cipőfűzőjét – azóta sem tanulta meg – és a kezébe nyomni reggelente a fogkeféjét. De hát ha egyszer az ő kis fia, ettől boldog! Igaz, boldog lett volna mástól is, mondjuk, ha kedvére udvarolhat a falubeli lányoknak, ha elmehet a falubálba, ha beleshet aratáskor a lányok szoknyája alá -- mert Böske büszkén bimbózó kis szerelemdomját sose tudta elfelejteni --, ha a búcsúban lett volna kinek vennie szép kis piros mézeskalács szívet, olyan tükröset, azok tetszettek neki, szeretlek, imádlak, egyetlenem felirattal, hófehér tojáshabból, édesből, mint az élet, legalábbis a filmek szerint. Mert a saját életében csak a jó kis mézeskrémes -- senki sem tudott héthatáron olyan finomat sütni, mint az anyja --  volt igazán édes. Nem merte mondani, még csak célozgatni sem, mert olyankor az anyja elsápadt, elfogyott a levegője, és ha nem is repülősóért, de vizesborogatásért és orvosért kiálltott, elhaló hangon, gyengülő szívvel, érzed fiam, alíg ver már szegény. Ő meg bűntudatosan leszegte fejét, megkeményítette szívét, és egy nagy adag jó kis házipálinkával kimosta agyából a lányok, asszonyok, némberek képét. Csak álmaiból nem tudta kiűzni őket, habár az arcukat sosem látta, a szülei ágyán feküdt, és hallotta, amint közelednek, és már húzzák szét a vászonlepedőt, hogy megkísértsék, őt, a jó fiút, hogy aztán ha felébred ugyanarra az útra lépjen, göröngyösre, megátalkodottra, mely sehová nem vezet, legfeljebb a bűnbe, melyen apja járt előtte.  Hősünk pedig minden törődés – és saját szellemi korlátai -- ellenére is tudta, hogy délutánonként az anyja nem őt várja az állomáson, hanem az egyre ritkábban érkező vonatokat, a távolból, az ország távoli szegleteiből, abban reménykedve, valamelyik egyszer meghozza az ő elténfergett urát, akinek eltűnte óta húsleves helyett csak lebbencslevest főzött. És még akkor is ott ült a jegypénztárban, mikor lelkével együtt elsorvadt ő maga is. Bármiféle előzetes figyelmeztetés nélkül, anélkül, hogy valaha is egy panaszszó elhagyta volna a száját, egy nap letette a főzőkanalat, és örökre feladta a harcot.  Ami ekkorra fogát, hajkoronáját és fényét vesztett hősünk szerint egy anya részéről megbocsájthatatlan bűn. Nem akart többé olyan lenni, mint az anyja. Olyan ember akart lenni, mint az apja. De ezzel együtt szembe kellett néznie azzal, amivel eddig nem volt bátorsága, vagy talán csak eszébe sem jutott soha: fel kellett nőnie. Legalábbis fel kellett volna. Talán, talán sikerül is neki – ha a tiszta gatyákból indulunk ki -  ha a sors, Isten, vagy csak egyszerűen a gazdasági válság közbe nem szól. De közbe szólt, így hősünk, aki ekkor immár több mint húsz éve egy kis üzemben kalapálta naphosszat a vasakat, hirtelen munka nélkül maradt. Napokon át, reggelente, elanyátlanodva téblábolt az üres házban, várva a csodát, a húslevest és a tiszta gatyát. De mint tudjuk, csodák csak a mesékben vannak, így hát hősünk feladta a harcot a szekrények, vitrinek, sufnik mélyével, és átható izzadságszagot hagyva, utolsó üzenetként az utókorra, felvonult a padlásra. A kötél már rég eltűnt, a kis hokkedli a kertben szolgálta a muskátlikat, de a megrozsdásodott szög még mindig a helyén volt. Csak rá várt. Nekifogott hát, hogy befejezze apja tettét, és amíg fel nem lépett a sáros kis hokedlire nem is sejtette, hogy mennyire hasonlít rá.  Ült hát otthon, várva, hátha egy szép napon bekopogtatnak hozzá, hogy csak ő, csakis ő kell, mert nélküle csődbe megy a gyár, az ország, de talán még a föld is örökre leáll, és lőn örök sötétség. Néha, miközben órákon át könyökölt a rózsavirágos viaszvászonabrosszal fedett ingatag konyhaasztal mellett -- látszólag a zümmügő legyeket figyelve, de csak látszólag, mert valójában igen komoly feladatra készült iparmindenek megváltó messiásaként --   felnézett apja képére, de attól nem hogy dícséretre, de még egy bajuszbillegetsére sem számíthatott.  Eleinte még néha, megszokásból elmotoszkált a kertben, de így, hogy már az anyja nem adta ki neki a napi penzumot, nem mondta meg mit csináljon, nem érzett késztetést. Teltek a napok, a hetek, és ő nézte a tévé csatornaváltáskor pillanatra visszatükröződő üveg képernyőjén, ahogy elfolyik az  idő és elmúlik az élete. De nem tűnt fel neki.  Egészen addig, amíg egy napon fel nem tűnt a képernyőjén az anyja, sokkal fiatalabbnak tűnt, mint amikor utoljára látta, és csak úgy térült-fordult a látványkonyhában, az ő képernyőjén, a szobájában. Megbabonázva nézte, ahogy újjait végighúzza a hússzeleteken, pácolt, csillogó, nedves darabokon , hogy forró zsiradékra fektesse őket, és hagyja, hogy saját levükben főjenek a gőztől homályos fedő alatt, melyről izzadtságcseppekként folyt le a kicsapódó pára. Szinte az orrában érezte a tömény, fűszeres  illatot, a nyelvén az omlós, zaftos hús ízét… Amint elkészült, az „anyja” hozzálátott, hogy tálalja neki a pecsenyét és a levest, majd amikor az már az asztalán gőzölgött, mögé lépett, és gyengéden átölelte. Milyen fiatal a keze, selymes és ránctalan, szalad végig a mellkasán, a kéz, ami a húslevest főzte… Ettől kezdve, a nap huszonhat órájában attól rettegett, megtalálják, keresni fogják, erővel rángatják vissza az izommozgató létbe, a porba, a kalapács mellé, ahonnan rég elkopott a sarló, és már a mókus sem dalol a fán. Akkor meg minek, mentse csak meg a világot más, neki az se baj, ha nem lesz fény, csak főzzön a nő, mikor jön már, melyik csatornán -- jaj istenem, az élet kiszámíthatatlan nehézségei. Ült hát hősünk pirkadattól himnuszig, várva álmai asszonyát, aki neki főz, mosolyogva, kacéran.  Akkor, azon a napon is korgó gyomorral, némi maradék nyers tésztát rágcsálva várta  a napi agymosást, elkerülendő ezzel az önálló gondolatok zavaró betolakodását. Belemerült hát a semmittevő várakozás fárasztó gyötrelmébe, mikor odakint kitört az égzengés, földindulás. Az eső mintha dézsából ömlött volna, áztatta a vetést, a kertet, a szomszéd kutyákat és az „egységben az erő“ felkiálltással ősközösségi társadalmat alapító  jól megtermett szarvasbogarakat, akik dacolva széllel, zivatarral, meghúzták magukat a hősünk tévéantennáját tartó tölgyfarúd alatt. Ez aztán a jó kis menedék, kiálltották boldogan és nekiálltak fölzabálni maguk alatt a fát, mígnem tögyfarudastól, antennástól lezuhantak a mélybe, az őszsárga évelő gyomba, hol sorsuk mi véget ért, számunkra rejtély. Azt viszont biztosan lehet tudni, hogy abban a pillanatban, mikor megingott csápjuk  alatt a biztos talaj, hősünk bamba tekintete előtt megremegett a kép, fel le cikázva, fehérbe váltva, egyre jobban rázkódva, küzdve megmaradásért, egy kis rádióhullámért, de hiába, ahogy az antenna végleg elmozdult helyéről, és inbolyogva, nyikorogva megindult utasai szárnyán mélyrepülésébe, minden kis képpont becsukta szemét, átadva magát a pillanatnyi megsemisülésnek. Hősünk tágra nyílt szemekkel nézte a semmit, míg fel nem fogta, megszűnt az adás, bezárult a képi világ, maradt a nőnélküli mélysötét csend. Egy ideig ült, tétlenül, várva, mint eddigi életében mindig, a csodát, az ukázt, se egyik, se másik, csak az esőcseppek kopogása az ablakon, házfalon, és tar koponyáján. A francba, hunnan gyün ez meg? – mormolta, hosszasan bámuva a plafon rését, amiből szépen, ütemesen, tik-tak, tik-tak, csepegtek a hideg esőcseppek barázdált homlokára. Most én hunnan tudjam, mit kő ilyenkor csináni? – morfondírozott, majd nagy büszkén önmagára, hiába, ő már csak ilyen fifikás egy ember,  behozta a családi ereklyeként féltve őrzött  rózsaszín-kék virágos porcelán bilit, és alátette a csöpögő tetőnek. Elégedet volt önmagával. Most legalább bosszút állt a büszke, arisztokrata éjjeliedényen, amihez felmenői soha nem tartották méltónak hátsóját, és így ő naphosszat ücsöreghetett egy ronda műanyag serblin. Gyermekkori sérelme megtorlása felett érzett öröme azonban rögvest elszállt, amint ránézett a békésen szundikáló világdobozra.  Nem tudta mihez is kezdhetne a következő órával, nappal, hónappal, bebújt hát az ágyba, várva, hogy majd csak történik valami. Valami kis csoda, és újra bevillan a kép, a várva várt Nő vanília mosolya. De hiába. A biliből már elpárolgott az esővíz, a gólyák rég elrepültek, neki meg szertefoszlott minden reménye. Már nem várta a hírvivőt, a nőt, de még csak a húslevest sem. A tiszta gatyákról végképp elfeletkezett.  Forgólódott, kínlódott, hát igen,  a dunyha meleg, a gyomra üres, a szoba meg büdös volt. De hát kit érdekel, ha nincs se kép, se hang. Jó lenne aludni, átaludni a maradék életet, de nem ment neki. Már éppen azon volt, hogy fejére húzza a dunnát, hátha a sötétben álomba szenderül, vagy legalább kilép a valóságból, ködösen, révetegen, éltető levegő hiányától bódultan, amikor valaki megzörgette az ajtáját. Egyszer-kétszer. Erősen, határozottan. Meglepetésében nem jött ki hang a torkán, nem született éppkézláb gondolat agyában, csak pislogott ijjedt levelibékaként ágya szélén ülve. Érezte, mezítelen talpa alatt a padló hidegét, valamikor volt papucsa, kockás, még emlékezett rá, nem is olyan rég látta -  igen, igen, egy egér tanyázott rajta, békésen, barátságosan, nem bántottam, elvégre elfértünk. No, meg egérből úgysem lehetne levest főzni. Vagy igen?  De nem volt ideje továbbgondolni a kérdést, mert odakint a már rég nem várt látogató elkezdte verni az ajtót, helyesebben leverni róla az immár kiürsedett madárfészkeket, melyekben kitudja hány kis fióka töltötte zavartalanul a nyarat, miközben hősünk odabent várta a megváltást. Egyszer csak nagyot roppant az ajtó. Hősünk szoborrá dermedve, felkészülve az utolsó kenet nélküli fájdalmas végre, a pokol tornácának kénköves szagára, ült, becsukott szemmel az ágy szélén, egy szál igencsak megsárgult gatyában. – Jóska, mi lett magával?! Hall engem?! Válaszoljon már, vagy megkukult?! – rikácsolta egy vastag női hang. Óvatosan, először csak résnyire nyitotta ki a szemét, de azonnyomban be is csukta. Nem, ez nem lehet igaz, dörzsölte kétököllel, gyermekmódjára, mielőtt újra kimerte volna nyitni. És tényleg, nem álom, nem valóság, tekintete előtt két hatalmas, érett női mell hullámzott.  Na, végre. A nyavalyát hozza az emberre. Már azt rebesgettik a faluban, hogy meghalt, hát a doktor úr kiküldött nézzem már meg. Nem lázas,-  fogta meg hűvös, nagy tenyerével a homlokát - talán egy kis hőemelkedése az van.  Hősünk még mindig képtelen volt megszólalni, csak nézte az asszony érett testét, a széles  derekát, vaskos oszloplábait, és gyönyörködött. Egy angyal! Szegény, szegény. Ez az angyal pár éve, amikor az ura félrelépett, úgy megátkozta szerencsétlent, hogy többé az hiába nézett bármelyik nőszemély szoknyája alá, és bizony próbálkozott vele eleget - nem volt képes az többé másra, mint sóhajtásra. Sóhajtozott is szerencsétlen, míg el nem fogyott belőle az élet, piszkavassá nem fogyott a teste, és egy borús napon, vissza nem adta lelkét a teremtőnek. Az asszony nem gyászolta. Nem érdemelte meg – mondogatta – és azt, hogy büdös disznó csak azért nem tette hozzá, mert halottról vagy jót, vagy semmit. Hát inkább nem is beszélt róla. Élt magában, munkába járt, kötözte a sebeket, hívta a betegeket, nyugtatta a panaszkodókat. Jól megvolt. Látszatra.  Nem hiszem, hogy beteg. Tudja, mi hiányzik magának?! Egy jó kis húsleves! – jelentette ki ellentmondást nem tűrő hangon, miközben kinyitotta a zsalukat, ablakokat.  Hősünk meg csorgó nyállal, nézte a Nőt, és várta... a húslevest. Most és mindörökké.  



 
Kapcsolódó linkek
· Több hír: Arany Opus Díj 2013
· Több hír: szmit


Legolvasottabb hír ebben a rovatban:
Arany Opus Díj 2013:

Jelige: Együtt, egymásért

Hír értékelése
Értékelés: 2.99
Szavazat: 100


Értékeld ezt a hírt:

Kiváló
Nagyon jó
Jó
Átlagos
Rossz

Parancsok

 Nyomtatható változat Nyomtatható változat

Kapcsolódó rovatok

Arany Opus Díj 2013

Ehhez a hírhez nem lehet hozzászólni.




Web site powered by PHP-Nuke
All logos and trademarks in this site are property of their respective owner. The comments are property of their posters, all the rest © 2005 by me.


Oldalkészítés: 0.10 másodperc