Üdvözöl a(z) SZLOVÁKIAI MAGYAR ÍRÓK TÁRSASÁGA!
Hungarian Slovak 
 FŐOLDAL | TAGJAINK | ALAPSZABÁLY | TISZTSÉGVISELŐK | DÍJAINK | ELÉRHETŐSÉGEINK | SZPONZORAINK |
Opus - szlovákiai magyar írók folyóirata
Arany Opus Díj - főoldal
Jócsik Lajos-breviárium
Díjazottak
Szociális Alap
Szolgáltatások
· Híreink
· Rovatok
· Irodalomórák
· Rendezvények
· Pályázatfigyelő
· Kritikák
· Köszöntők
· Könyvajánló
·Fiatal Írók Köre
· Fiatal Írók Rovata
· Arany Opus Díj
· Jubilánsok
· Hazai magyar Lap-és Könyvkiadók ajánlata
· Képgaléria
· Emlékhelyeink
· Rólunk írták
· Hírek archívuma
· Linkajánló
· Keresés
· Jelentkezési lap
Naptár
November
Vas Hét Ked Sze Csü Pén Szo
  1 2 3 4
5 6 7 8 9 10 11
12 13 14 15 16 17 18
19 20 21 22 23 24 25
26 27 28 29 30  
Szavazás
Mit gondolsz a weboldalunkról?

Nagyon jó!
Elég jó...
Nem elég jó...
Nagyon rossz!



Eredmények
Szavazások

Szavazat 16153
Linkajánló
 Év Irodalmi Alkotása: Mielőtt eltűnnék…

Az Év Irodalmi Alkotása Pályázat 2007


Felelőtlen kijelentésekbe bocsátkozok, mialatt egyre erőteljesebben eluralkodik rajtam az a bizonyos, megfoghatatlan, fojtogató, már-már a romantika korába illő, nevetséges érzés, mely annyi mindenkit magával ragadott, s a végső elhatározáshoz vezette, romlásba döntve addigi életét, létét. Szeretném meggátolni agytekervényeim patkányfarokkénti tekergőzését, a haláltáncot, melyre ismeretlen okok miatt vetemedtek. Azonban kénytelen vagyok mindezzel megbékélni. A legnyomorúságosabb pillanatokban, mikor a képzeletem szülte, pontos periódusokban rám törő kínnal járó fájdalomba egész testem belerázkódik és elhatalmasodik rajtam otthonom falainak feketeségét is felülmúló sötét gondolatsor, majdnem már megadom magam a létemre törő, parányi, ember formájú alakok támadásainak, de amint a bensőmben felgyülemlett értékek, tanítások eszembe jutnak, kénytelen vagyok újabb, kiapadatlan erőforrások után kutatni, s védekezni. Középkori lovagokhoz illő bátorsággal húzom elő megrozsdásodott tokjából megannyi csatát látott kardom, s habár tudom, hogy az életlen, fényét vesztett, helyenként csorba fegyver miatt esélyeim a győzelemre nagymértékben csökkennek, s harcom csupán a védekezés fogalmát meríti majd ki, bátran nézek üldözőim szemébe. Bizakodva, hogy azt a hosszú utat követően lovamban még maradt elegendő szufla, megrántom a kantárt, felöltöm láncingem, imádkozok, helyi szokásoknak megfelelően elkáromítom magam, majd eget rengető kiáltást után lovam oldalába vágom sarkantyúm. Üldözőim után kutakodva olykor kilométereket kell vágtatnom. Mikor megpillantom a völgykatlanban óriáskígyóként felém közeledő hosszú porfelhőt, ellenségeim létének egyetlen bizonyítékát, sajnálattal tölt el, hogy e hátborzongató élményben rajtam kívül senki se részesül. Emberfölötti erővel taszítom le ménjéről a hozzám legközelebb eső, védtelen harcost, s bizton tudva, hogy a királynő még nem vett észre, tetűvontatta hintaja felé török. A benyomások, melyek ezernyi tűszúráshoz hasonlóan érik az idő súlya és a furcsaságok következtében meggyötört testem, még túlságosan fiatalok. Szeretnék ismét otthon lenni, rátámaszkodni a kandallóra, gyönyörködni annak látványában, érezni a fel-fellobbanó lángok erejét, melyek időnként lábujjaim nyaldossák. Belehuppannék az évszázados, ódon karosszékeim valamelyikébe, s míg valamelyik szolgám behozná a frissen sült kacsamájat, kedvenc könyvem lapozgatnám, átadva magam a régmúlt időknek, túlburjánzó képzeletemnek, s végre beleszippantanék a penészszagú lapokba, letűnt korok illatát érezve, nyálcsorgatva nézhetném végig valamelyik udvarhölgyem lassú, olykor untató vetkőzését. A következő reggelen mikor ráeszmélnék, hogy egy újabb eseménytelen napnak nézek elébe, nagy valószínűséggel elsírnám magam. Gondolatűzőként magamhoz rendeltetném valamelyik alattvalóm, s csak úgy, a felgyülemlett tömeg szórakoztatása képen, fertályon rúgnám, s hangos nevetés közepette lenyalatnám vele a port fényesre pucolt marhabőr csizmámról. A felülmúlhatatlan, isteni pillanat, mikor hatalmába kerítene annak a tudata, hogy a trónterembe sereglett alattvalóim kizárólag az előre begyakorolt színjáték kedvéért tetteik jókedvüket, s csak a színlelt röhögéstől fetrengnek a koszos kőpadlón, attól rettegve, hogy megráncosodott mutatóujjam bármelyik pillanatban rájuk mutathat, még most is kiráz. A színpad eltűnt. Száműzött lovagként egyedül kóborlok a színfalak mögött abban reménykedve, hogy valamelyik pillanatban elpattan az ősöreg, hajszálvékony kötelek valamelyike, s az aláhulló díszlet kettétöri szegycsontomat. Magam előtt látom a felgyülemlett asszonynépet, a siratók hadát, amint a legelsők legnagyobbikát utolsó útjára kísérik. Bensőm másik része azonban mégis azt az érzést sugallja, hogy testem évtizedekig, vagy akár évszázadokig is a megkopott deszkákon heverne, s csak az épület bontására idevezényelt munkások valamelyike találna rá. Szinte hallom a dobhártyaszaggató halálsikolyt, mely megrezegtetné az ódon épület falait. Érzem az orrfacsaró izzadtságszagot, mely megcsonkított testem kivitelekor patakokban folyna alá a munkásokról, s szennyezné be a makulátlan anyaföldet. Látom a felém közeledő óriás izzadtságcseppet, s most is elönt a tehetetlen düh, ha arra gondolok, hogy szemembe cseppenését nem tudnám kivédeni. Egyedül vagyok. A daliás idők, mikor az lehettem, ami csak akartam, midőn én szabtam meg a feltételeket, és a legkáprázatosabb ajándékokat fogadtam el, végérvényesen véget értek. Elég csak végignézni a porlepte berendezésen, csupán hallgatnunk kell a szűzi fehérségüket már évekkel ezelőtt elvesztett falak mellett végigsurranó patkányok apró, szőrtelen és csizmátlan tappancsainak kaparászását, és eszembe jut kiábrándító helyzetem. Harmonikus gondolatfolyamatom olykor megzavarják, ezáltal megszüntetik képzeletem egyik dimenzióját, hogy azt még ugyanabban a pillanatban a másik végletbe csusszantsák át. Túlságosan komoly filozófiai eszmefuttatásom olykor idegtépő képzelgésekkel szakítják félbe, újból emlékeztetnek létem törékenységére, s majdhogynem a legnagyobb bűn elkövetésére kényszerítenek. A félelmetes, olykor túlságosan nagyra nőtt testükhöz mérten aránytalanul hosszú farkú élősködők hangja hallatán már nem csodálkozom, és mikor végre sikerül átadnom magam a legocsmányabb dolgoknak, csak fokozzák félelmem. A sötétség tökéletes biztonságot nyújt számukra, s csakúgy, mint az apácák fekete köntösbe bújtatott, hűen áhított lábai, felcsigázzák kíváncsiságom. Homokórában aláfolyó homokként sercegő szívem ebben a percben zakatolni kezd és üteme farkas vonyítástól megvadult ménes patkódobogásához válik hasonlóvá, és a  hideg is kiráz a gondolattól, hogy egy nálam sokkal erősebb, anyagtalan alak kényének kedvének vagyok kitéve. Hasonló esetekben próbálom lehunyni a szemem, habár tudom, hogy mindhiába, hiszen a strázsáló őr türelmességével jelen lévő sötétséget nem szünteti meg holmi egyszerű mozdulatsor, annál sokkal összetettebb, bonyolultabb folyamatok szükségesek a patkányok elűzéséhez. Hajdan még felálltam, s abbéli tudatomban, hogy szüntelenül változó mozdulataim ezernyi szempár lesi, üldözőbe vettem a rágcsálókat, és biztos védelmet nyújtottam a többieknek. Olykor még most is felcsendül az a több kilométer magasságú tengerhullámhoz hasonlatos üdvrivalgás, mely visszatértemkor az összes ablakot megrezegtette. Szaglószervem néha még most is megcsapja az ünnepi lakoma illata. Ítélkezőként csupán a szemen szedett hazugságokat kellett kiszűrnöm, s megtalálni a helyes irányt, mely akkori tisztségemből kifolyólag elérhetetlen távolságba került tőlem. Mély lélegzetet veszek, és megpróbálok újult erővel harcba szállni a testemet gyalázó, nyomorúságos helyzetemet szüntelenül eszembe juttató férgek hadával, majd mint az a láncon függő, épületeket, emlékeket megsemmisítő vasgolyó, meglendítem a karom, de semmi se történik. A testembe mélyülő apró, borotvaéles fogak újabb fájdalomhullámot gerjesztenek, s az egyre erősödő csámcsogás hallatán tehetetlen düh generálódik bensőmben. Csapkodni szeretnék, a cseresznyepiros felületről el akarom tüntetni a napról napra, egyre sokasodó, parányi élőlényeket. A fekete lyukakat legszívesebben egy marék gyantával tömném be abban bízva, hogy  ez alkalommal sikerült hermetikus zárat képeznem testük és a külvilág közé. Vállalom azt a kockázatot is, hogy légszomjuk közepette a gyomrukban felgyülemlett nagy mennyiségű toxikus anyagot ütőereimbe hánnyák, s ezáltal a milliárdnyi mikroszkopikus méretű vírusok hada egészen a szívemig jutna, a biztos feledés felé lökve létem. Nem érzem a végtagjaim. Lelki szemeim előtt egyre aggaszóbb képek jelennek meg. Fizikai erőm, mely egzisztenciám legelső pillanatától biztonságérzettel töltött el, eltűnt, köddé vált, s csupán egyre gyérülő emlékképeim közt maradt meg belőle valami. A viszketés percről percre egyre zavaróbbá válik. Ha elképzelem, amint parányi asztaluknál harsány nevetések közt jóízűen lakomáznak, és nyakra - főre a közelgő télűző ünnepélyt hozzák szóba, paralitikus düh fog el. Nem hallom a vízcsepegést. Néhány hónapja, mikor e termet legutóbb árasztotta el a mindent átható, pislákoló fény, érzékeltem először árnyékban megbúvó, ismeretlen arcokra csak mosolyt csaló helyzetem. Ha a szárnyas hangyák élettartamának gyorsaságával pergő emlékképeim nem csalnak, akkor még valahol itt a közelben kéne lennie annak a parányi flaskának is, amelynek alján még mindig ott lehet az a bizonyos folyadék, melynek igénybevételével sikerülhet elűznöm a folytonosan megújuló támadások sorozatát. Szinte már elképzelhetetlen hosszú ideje vagyok e parányi helységben, ahol egyetlen unaloműzőként a benzinnel locsolt, fellángoló tűzhöz fogható, megszabott intervallumokban visszatérő emlékhullámok szolgálhatnak, s rettegve várom a pillanatot, mikor a svájci pontossággal kattogó óra leáll, és én visszasüppedek e kietlen, sivatagi tájra emlékeztető létezésbe azzal a tudattal, hogy egyre fortyogó emlékképeim közt a legközelebbi alkalomkor majd nem lelem a megfelelőt. Egy ideje már nem érzékelem a testem. Hallom az egyre erősödő, olykor az őrület határára sodró hanghullámokat, melyek tán még a hallható hangok mezejébe tartoznak, ám afelől semmi kétség, hogy napról napra, percről percre azzal a nyilvánvaló szándékkal erősödnek, hogy megzavarják létem feletti elmélkedésem. A félsz már rég elmúlt, csupán a lidércfényhez hasonlítható halvány pislákolás maradt meg, hiszen a képzeletemben létező tűzoltók annak idején sikeresen eloltották a bensőmben létező kőolajkút lángját, mely annak idején egészen hámrétegemig terjedt. Akkor azt hittem, hogy minden megváltozott, s a színpadon, mikor a fáradt  mohamedán utazó szerepkörébe bújtam, térdre borultam Allah előtt, és hálát adtam, hogy jóváhagyta egzisztenciám. Átkozom a pillanatot, mikor sikeresen eloltották a lángot, hiszen azóta is nyögöm bűnük kínját, de mára legalább képessé váltam elfogadni azokat a kínokat, melyek vizesvödröt látó beduinokként  vetik rám magukat abbéli bizakodásukban, hogy egy csepp életmentő nedv még maradt a kanna alján. Bármit megadnék, hogy visszanyerjem hajdani létem dicsfényét, hogy újra láthassam magam a bronzkeretű tükörben, hogy az egyre növekedő ováció közepette hajbókoljak a közönségnek. Ha lenne karom, alighanem sorra ölelném az összes baktériumtól, vírustól hemzsegő rézkilincset, s a legnagyobb ámulat közepette mozgatnám ujjaim. Ugyanis precíz kivitelezésem hajdan ezt is engedélyezte. Messzi földről zarándokoltak a városkába, hogy legalább hangjukkal csatlakozzanak a már színültig telt nézőtér keltette kavalkádhoz, s a későbbiekben dicsekedhessenek ismerőseik előtt, hogy szem és fültanúi voltak színdarabomnak. Ha tudták volna, hogy csacsogásukkal akaratlanul ránk terelik a pénzhajhászok figyelmét, biztosan hallgattak volna.  Ennek ellenére mégis büszke vagyok magamra, mivel a legmocskosabb helyről küzdöttem fel magam, s csillogtathattam meg tudásom a nagyérdemű előtt. A jövőre nézve még terveket is szövögettem, most mégis élet és halál közt lebegek. A többiekkel szembeni engedékenységem juttatott koldusbotra. Megannyi Brútuszként támadtak rám, majd egymagamra hagytak a kulisszák mögött. Egyre jobban aggaszt, hogy semmiféle hangot se hallok, hiába próbálom elhessegetni a képzelt, vagy valós frekvenciákat, melyek esetleg ismeretlen területekre terelhetnék figyelmem, nem hallom a vízcsepegést. Senki se tudja elképzelni a tökéletes csöndet. Aljas hazugság a természet lágy ölén, fertőző betegségek vírusait magukban hordozó, apró élősködőktől hemzsegő réten, vagy erdőkben érezhető nyugalom hite, az Istenhez való közeledés egyik lehetséges módja. Ugyanis mindenki hallja saját szívdobogását, légzését, melyek tanúbizonyságként szolgálnak létezéséről, abba a tévhitbe kergetve, hogy egy felsőbb energia által alkotott világ valóságos résztvevői. Nem nélkülözhetik a hangokat, s félelmük a decibelüres tértől állandó tüdőmozgásra készteti őket, így tovább élevezkedhetnek afeletti képzelgésükön, miszerint reálisak. Szánalommal töltik el szívem, hiszen szüntelenül bebizonyítják, hogy nincs szükségem rájuk. Úgy őket, mint az általuk létesített jelen összes termékét átokkal sújtom, s bűnbánatért való esdeklésükkor csakúgy, mint azt egykoron ők velem tették, az első adandó alkalommal leköpöm majd őket. Újabb sercegéshullám futott végig rajtam, melybe még az állkapcsom is beleremegett. Alig térek magamhoz, amikor újult erővel érzékelem a közelemben lebzselő patkányokat, hallom a férgek alig hallható nevetését, melyből a közénk állított láthatatlan üvegfal ellenére is kiérezhető az az óriási adag gúny, mellyel irántam viseltetnek. Kripliségem egyetlen tanúi ahelyett, hogy segítségemre sietnének, s úgy, mint annak az illegális menekültnek, aki ama gyorsan süllyedő hajóról inkább a vízbe ugrik, odadobnák nekem azt a piros-fehér traktorgumit, inkább lakomát szerveznek. Bizton tudom, hogy beavatatlan szemekbe könnypatakokat csalogató látványomon szórakoznak. Nagy valószínűséggel még tábortüzet is gyújtanak majd, s megvadult, pogány rézbőrűektől, sötét boszorkányszombatokon tanult táncot járják, miközben tűzforróvá vált testük óriási köhögő rohamok közepette három X betűvel jelölt flaskába töltött folyadékkal hűtik. A fáradtságtól félájultan zuhannak a több száz idegen által meghágott társuk ölébe, vállalva a promiszkuitással járó lehetséges betegségeket, s az azt követő kellemetlen orvosi kérdések özönét. Semminemű együttérzést sem tanúsítanak irántam, pedig nagyon jól tudják, hogyha e dimenzióban még valamikor, valamilyen csoda folytán visszanyerem végtagjaim, s erőt gyűjtök a harcra, apró kolóniájukra végzetes csapást mérek, kisöpröm őket e sötét helységből, s friss testnedveiktől csöpögő kezemmel letörlöm majd emléküket szűzi testemről. Felkészülök egy újabb érzelemkitörésre, és még mielőtt  ajkam elhagyhatná egy újabb dobhártyaszaggató kiáltás, mely reményeim szerint a legtávolabbi, legsötétebb lyukakba is eljut majd, és tudtukra adja, hogy még élek, lelkiekben már most felkészültem a harcra. Önsanyargatásom minden bizonnyal még ezen az éjszakán megszűnik, és jövendőbeli feltámadásom akár isteni csodának is nevezhetném. Közömbösséget színlelve hallgatom a harsogást, míg abban reménykedek, hogy szívem a megszokott tempóval lüktet, és semmilyen jel sem utal felfokozott izgalmi állapotomra, melyből esetleg kiolvashatnák egyre reálisabb méreteket öltő szándékom. Következetesnek kell lennem, koncentrálnom kell az előttem álló feladatra, felkészülve arra a lehetőségre, hogy esetleges sikertelen kísérletem követően, szöszmötölésük nagyobb intenzitást vesz, és megújuló tébolyomban majd nem fedezem fel őket. Hangokat hallok. Határozottan hallom a hihetetlennek tűnő emberi beszédet, mely megannyi egyedül töltött éjszakát követően zavarja meg nyugalmam. Ezeréves óriásteknőshöz hasonlóan fordítom fejem a hang irányába, s csak halvány sejtésem van afelől, hogy ha fény támadna, s én újból látnék, épp az ajtóra bámulnék, mely mögül egyre hangosabb morajlást lehet hallani, mintha megvadult vadlovak száguldanának felém, s igen, tisztán kivehető a nyerítés, a béresek kiabálása, a kutyák csaholása, a távolból hallatszó farkasüvöltés. Mint hajdan, mikor abban a napilapban olvasott cikk hatására kigyulladt elmémben a fény, a nappali világosság most is elvakít, s mint a pólyában síró gyermekre dobott nehéz tollpárna, valósággal egész testem körülöleli. Olcsó rémfilmbe illő alak jelenik meg, aki felemelt jobb kezével mintha üdvözölné a sötét sarkakba menekült szörnyecskéket, s tudtukra adná, hogy ha engedelmeskednek akaratának, majd fejet hajtanak istensége előtt, és libasorban becsoszognak a foltozott vászonzsákjába, nincs mitől tartaniuk. Képtelennél képtelenebb képkockák kényének kedvének vagyok kitéve, s már teljesen megfeledkezem társadalmi rangomhoz cseppet sem méltó helyzetemről, és csak szemem hozzászokik a pislákoló fényhez, eszmélek rá Ádámi meztelenségemre, újszülötthöz illő kiszolgáltatottságomra. Egy idegen arcot pillantok meg, amint értetlenül körbetekint a porlepte szobán, aztán hangos tüsszögések közepette, fejét csóválva sarkon fordul, és néhány percre, órára, vagy napra, de minden bizonnyal legfeljebb két hétre elhagyja a helységet. Megpróbálok felülni, de mintha megbénultam volna. Nem érzem a kezem. A rengeteg fekvéstől elgémberedett végtagjaimnak bizonyára még szükségük lesz néhány órára, hogy ugyanolyan erőkifejtésre legyenek képesek, mint daliakoromban, ennek ellenére egyre nyugtalanabb leszek. Az idegpályáimon keresztül egészen a nyakizmaimba küldött információ válaszreakció nélkül maradása előbb felháborít, majd kétségbe ejt. Elképzelhetetlen, hogy hasztalan lenne az erőlködésem, hiszen akkor egész létem kétségbevonhatóvá válna, minek utána felnyitódna az a képzeletbeli csapóajtó, ami után a semmi feneketlen, oldalfalak és idő nélküli terébe zuhannék. Kényszerítenem kell magam, hogy testhelyzetemen változtatva, oldalra dőlve próbáljak feltápászkodni, de már e egyszerű mozgáskombináció is csődöt mond, s ügyetlenségem lobbantotta dühöm eldobott cigarettacsikk gyújtotta lánghoz hasonlítható. Ebben a pillanatban figyelmem teljesen leköti a fejem feletti pókháló, s annak gazdájának pillanatról pillanatra lejjebb ereszkedő teste. A terem valószínűtlenségének gondolatát szertefoszlatják a megjelenő kulisszák, s félig behunyt szemmel, összeráncolt homlokkal próbálok visszaemlékezni azokra a régi jelenetekre, melyekben szerepeltek. Mindegyikük egyetlen színdarab kelléke, s a felismerés, hogy mind ez idáig nem szóltak hozzám, holott annyi éven keresztül egy helységben voltak velem, hihetetlen számomra. Ha figyelembe veszem mindazt a temérdek szót, melyet annakidején akárcsak valamilyen gépezet egyetlen zokszó nélkül visszahangoztak, szótlanságuk érthetetlen számomra. Egy lehetséges katasztrófáról, s az azt követő egyedüliségemről való képzelgéseim tehát az irrealitás kategóriájába tartoznak. Szürke leplet öltöttek magukra. Szaglószervem csak most érzékeli a belőlük áradó, semmihez sem fogható illatot, melyet egykor, őszidőben leginkább a fák tövében felgyülemlett, elszáradt levelek körül éreztem. Azonban az akkori köd most elmarad, s helyette e portól fehér szoba tárulkozik elém. Amint fejem felemelkedik, előrebukik, s egy pillanatra megpillantom önmagam gyalázatosságát, hatalmába kerít az a bizonyos gondolat, hogy alighanem egy titokban működő, ismeretlen csapat konspirációs tervének lettem egyik áldozata, ugyanakkor felmerül annak az eshetősége is, hogy érzékszerveim mondták fel a szolgálatot, s szavannában kóborló, magányos hiénaként magamra hagytak, hiszen dicsőségemmel nem azonosítható a megsárgult nyakú fehér vászoning, s legnagyobb büszkeségem, lábaim nemléte. Visszaejtenek az asztalra, ami súlyomtól hangosan megreccsen, azzal fenyegetve, hogy használaton kívüli, őserdő nedvességétől, kannibálok lábnyomától tönkre tett hídként kettétörik. Kiáltani szeretnék, hogy az elektromos vezetékben áramló elektronok gyorsaságával felmerülő kérdéseimre magyarázatot kapjak, de helyette egész testemben megrázkódok, és sírni kezdek. Könnynélküli zokogásommal mit sem törődik, s ahelyett, hogy újszülöttjét ölébe vevő anyaként megvigasztalna, egyre kiállhatatlanabbá válik, ezért kénytelen vagyok mélabú ideaözönbe és tetvektől hemzsegő fotelba esett izzadtságszagú nagymamaként, lebiggyesztett szájjal figyelni az eseményeket. Hiszen még csak újszülött vagyok! Egy gyermek, kinek orientációs képességei az anyaméhből való kikerülését követően elenyészően az átlagszint alatt maradottak. Pátyolgatásra szoruló lelkem növelésére kellene összpontosítania, ő azonban a büszkeségtől megnémult színfalakat hordja ki. Nem akarom felfogni, nem akarom elhinni, nem engedem, hogy mással foglalkozzon! Átkozott légy! Megint az orromra szállt. Hát még őt sem hessegeti el? Készenlétben vagyok. Pókhálót, s utódait etető pókot akarok látni, ehelyett csak az idegen fenekét látom, mely a magányos estéken megjelenő depressziójából fakadó zabálási ingerének köszönhetően óriásira növekedett. Elmondhatatlan undor fog el. Szeretnék odaugrani, teljes erőmből fertályon rúgni, számítva azzal az eshetőséggel is, hogy esetleg aranyerét találom el, melyen megrepedne a feszülő bőr, s a nyílásból kibuggyanó vér világosbarna vászonnadrágját vörösre festené. Mint a kalózok, kik elképzelhetetlen megpróbáltatások után végül mégiscsak elérik a kincses szigetet, és rábukkannak a foszladozó térképen csak X-el jelölt helyre, felhördül. Néhány lépést hátrál, majd egy erőteljes ugrással az indiai selyemmel bevont tákolmány mögött terem, hogy még ugyanabban a pillanatban egy túlméretezett dobozt tolva maga előtt, megint megjelenjen. Az első pillanatban halvány gőzöm sincs, mit rejthet a patkányszartól bűzös, egérrágta ládikó, s csak mikor rálátásom nyílik a molyrágta ruhákra, melyek közt az egyik színdarabban viselt kosztümömre lelek, indul el útjára agytekervényeim hullámvasútján az az ijedt képű kisgyermek. A megdöbbenéstől szóhoz se jutok. Teljesen lebénulva, értetlenül meredek az idő vasfogától és a rágcsálók körmétől rongyossá vált öltözékre. A férfi így néhány másodpercre figyelmemen  kívül esik, ezért könnyűszerrel felemel, s a kupac tetejére dob. Esésem okozta porfelhő elhomályosítja a világot, ugyanakkor néhány percnyi gondolkodási időt ad, mely túlontúl kevésnek bizonyul ahhoz, hogy komoly filozófiai értekezésbe kezdjek, mert silány helyzetem bizonyításaként felhozott érvek ellen nem tudok ellenérveket találni, melyek esetleg megcáfolnák agytekervényeim legrejtettebb rétegeiben keletkezett, egyre erősödő, tapasztalatokat szerző szörnyet, miszerint a mindeddig irreálisnak hitt világban valóságos elemekként megjelenő dolgok transzformálták át ezt az univerzumot, s hatásukra jutottam ide. Az isteni csapásokból a legelső már bekövetkezett, és míg maradt egy kis időnk, táblázzuk be ablakaink, hogy a sáskák ne juthassanak be. Esetleg még kedvük szottyanna hajunk megkóstolására, s büszke nemesekhez illetlen külsőt varázsolnának nekünk, s emiatt nem léphetnénk emelt fővel a pór elé, sőt lakosztályunk egyáltalán nem hagyhatnánk el. Ugye kedvesem? A pór esetleg elfeledhetné nevünk, s ezt nem tűrhetjük. Délceg vitézhez illően nem jelenhetek meg ily hiányos öltözetben! Hallja kend? Én nem tartozom a köszvényes, leprás, beteges, halálukon levő, sőt már testetlen bábok közé. A színészek legnagyobbika vagyok! Egykoron én játszottam Don Quijotét, én voltam Gulliver, kettőnk közt szólva rám szabták a gyönyörű Dorian szerepét is, s habár nem kéne ilyen triviális dologgal dicsekednem, de egykoron kellő mélységet adtam Napóleonnak is annak ellenére, hogy az egész előadás alatt disznójelmezben kellett parádéznom. Nem alázhat meg ennyire, hogy e némán a semmibe bámuló szemek tengerébe vet, melyeknek tulajdonosai a porköd leszálltával tán a szebb jövőt szeretnék felfedezni a távolban. Felesleges megmutatnia mindenhatóságát, szembesítenie felsőbbrendűségével, hiszen én már megtaláltam a nekem szánt sorsot. Holott meg vagyok győződve úri voltáról, borostás arcához mégsem vágom marhabőr kesztyűm, s eltekintek a párbajtól, mert becsületem azt diktálja, hogy olyan hölgy, mint Tenoiram társaságában ne gyalázzam meg oly mértékben, mint ahogy azt ő teszi velem. Azonban becsületszavamra, elégtételért fogok folyamodni, s ha szükséges, sérelmem a legfelső bíróságig is elviszem majd. Addig is azonban hermetikusan lezárt üvegpalackba fogom rakni, hogy az utókor se feledkezzen meg az apokalipszist jelző első napról. Egyelőre megelégszem azzal, ha bocsánatért esedezik, és visszatesz az asztalra. Távozása előtt, pedig legyen oly kedves, s rakjon mindent a helyére. Merre járunk? Egyáltalán hol vagyunk? Magyarázatot követelek! Nem érdekel, hogy az egykori színpad felett, honnét ezernyi reflektor csüngött alá, most az ég kéksége ragyog, nem érdekel, hogy a mahagón fából faragott székek, melyeken a legelőkelőbb udvarházak sarjai várták megjelenésem, hiányoznak. Nem érdekel, hogy a diófa széksorok valamikori gondos munkával történt elrendezése semmivé lett, s olcsó minőségű tűzifaként egy kupacra, a terem közepére hordták azokat. Eltekintek a hajdanán hófehér falak vakolatának több négyzetméternyi átnedvesedett, lecsüngő részének vizsgálatától. Panaszomba nem foglalom bele a márványlépcsők eltűnését, s hallgatni fogok a bejárati ajtó megrongálásáról is. Nem említem meg a kristálycsillár eltűnését, sem a falak mentén, egyenlő helyközökkel elhelyezett kovácsoltvas talpazatú lámpák kámforrá válását. Csak feleljen a kérdésemre! Szeretnék kikászálódni a börtönömből, hogy újult erővel nézzek szembe a megmásíthatatlan jelennel, melynek elfogadásában nagyrészt ő is közrejátszott, s rémképektől nyüzsgő képzeletem tengerére indította ladikom, ahol félő, hogy egy elcsatangolt széllökés végzetes csapást mér rá.  Szemtelenségre nem találok szavakat, s kukoricaszemtől fulladozó gúnárként tátogatom pofám, de azon egyetlen hangfoszlány sem távozik. A több száz méternyi magasból, lomhán aláhulló esőcseppekkel már nincs erőm felvenni a harcot, és még mielőtt hangot adhatnék valaminő ellenvetésemnek, vastag füstfelhő homályosítja el a szürke eget. Tehetetlenségem egyetlen okaként a napfény nélküli nappalokat jelölöm meg, mikor a rágcsálók szankciómentesen dézsmálhattak testemből. Megcsonkítva, sorsomra hagyva, számtalanszor távoztak azzal a tudattal, hogy bármikor visszatérhetnek, s mint az amazonasi őserdő patakján átkelő szarvasmarhacsordára támadó piranja raj, roppanthatnak össze, és ítélő bíráimként bármikor a végső kárhozatba taszíthatnak. Olcsó, bolhapiacon vásárolt égőkként világító szemeiknek mozgása jelezte csupán, hogy belőlem űznek gúnyt, rajtam röhögnek, de akkori kuncogásukat félvállról vettem, nemtörődömséget színlelve még magam előtt is. Lakhatatlanná nyilvánított, házat romboló buldózerként semmisítettem meg igazságokat, melyek nyári viharban összecsapódott villanyvezetékek okozta áramkimaradás esetén gyúlnak meg a házakban. Hangos nevetést hallok, majd egy kátyú következtében az autó megzökken, néhány pillanatra irdatlan magasságba dobja a platóra pakolt holmit, s én átlagbér alatti pénzösszegből éldegélő, akrobataiskolát sose látogatott artistaként szaltózok egyet. Pergésem közben megpillantom az épület felé közeledő vasgolyót, melyet a ládába való, puhának csöppet sem mondható visszaesésem után csak ezen átkozott nap hatására felkorbácsolt érzelmeim kivetülésének szeretnék betudni, ám a hihetetlen magas decibelű hanghullám mely még a kabin esőverte ablakát is megrezegteti, kendőzetlenül vágja arcomba a realitást. A testemet szakadatlanul korbácsoló esőcseppeket az elkövetkezendő órákban nagy valószínűséggel soha nem létező könnycseppjeimnek fogom majd hinni, s elmélkedek egykori otthonom megsemmisülésének okán mindaddig, míg a patkányok halála feletti örömmámor vándormadárként el nem száll, míg a vasszekér hangos fékcsikorgása ki nem zökkent eszmefuttatásomból, meg nem ragadják a szúette faládát, s nem dobnak egy eszméletlenül forró katlan mellé, s cseresznyefatestem élősködőivel együtt rá nem dobják a töpörtyű alatt kihunyással fenyegető tűzre, melyben majd véglegesen megsemmisül az egykoron egy tucat ember mozgatta marionettbábu.




 
Kapcsolódó linkek
· Több hír: Az Év Irodalmi Alkotása Pályázat 2007
· Több hír: szmit


Legolvasottabb hír ebben a rovatban:
Az Év Irodalmi Alkotása Pályázat 2007:

A bitófa mosolya

Hír értékelése
Értékelés: 4.12
Szavazat: 8


Értékeld ezt a hírt:

Kiváló
Nagyon jó
Jó
Átlagos
Rossz

Parancsok

 Nyomtatható változat Nyomtatható változat





Web site powered by PHP-Nuke
All logos and trademarks in this site are property of their respective owner. The comments are property of their posters, all the rest © 2005 by me.


Oldalkészítés: 0.11 másodperc