Üdvözöl a(z) SZLOVÁKIAI MAGYAR ÍRÓK TÁRSASÁGA!
Hungarian Slovak 
 FŐOLDAL | TAGJAINK | ALAPSZABÁLY | TISZTSÉGVISELŐK | DÍJAINK | ELÉRHETŐSÉGEINK | SZPONZORAINK |
Opus - szlovákiai magyar írók folyóirata
Arany Opus Díj - főoldal
Jócsik Lajos-breviárium
Díjazottak
Szociális Alap
Szolgáltatások
· Híreink
· Rovatok
· Irodalomórák
· Rendezvények
· Pályázatfigyelő
· Kritikák
· Köszöntők
· Könyvajánló
·Fiatal Írók Köre
· Fiatal Írók Rovata
· Arany Opus Díj
· Jubilánsok
· Hazai magyar Lap-és Könyvkiadók ajánlata
· Képgaléria
· Emlékhelyeink
· Rólunk írták
· Hírek archívuma
· Linkajánló
· Keresés
· Jelentkezési lap
Naptár
November
Vas Hét Ked Sze Csü Pén Szo
  1 2 3 4
5 6 7 8 9 10 11
12 13 14 15 16 17 18
19 20 21 22 23 24 25
26 27 28 29 30  
Szavazás
Mit gondolsz a weboldalunkról?

Nagyon jó!
Elég jó...
Nem elég jó...
Nagyon rossz!



Eredmények
Szavazások

Szavazat 16153
Linkajánló
 Év Irodalmi Alkotása: Meg nem írt esszé a magyar bujdosókról

Az Év Irodalmi Alkotása Pályázat 2007


ÉN:
Tény, hogy a legnagyobb gondot a történet látszólagos elmondhatatlansága jelentette nekem. Egy különös ambivalenciának köszönhetően minden késztetésemnek ellent mondott egy megmagyarázhatatlan érzés, amely idegenkedve óvott attól, hogy József gróf narratív szerepébe bújjak, másrészt épp ebben az időben jelentkezett egy addig rejtett, írni kívánó másik énem is, amely viszont kompromisszumok nélküli érvényesülést követelt. Ez utóbbi (írói)énem létezését sejtettem már, hiszen a lelkemben jelentkező, nehezen körülírható fájdalom — amihez csak a csonkolt végtagok helyén jelentkező viszkető sajgást hasonlíthatnám — , megelőlegezte e heteronim születését. Persze e kettős tudat felismerése előtt — amikor még a legvisszafogottabb létformát választottam —, is kísértett valami ősi tudatosság, amely ott dobolt bennem, valahol mélyen, alig hallhatóan, ám elég határozottan ahhoz, hogy elnyomjon minden álszent és kiforratlan érvet, valamint minden kínzó lelkiismeret-furdalást. A hirtelen nyakamba szakadt felismerések újabb és újabb gondolatokat ébresztettek bennem, és rákényszerítettek arra, hogy elgondolkozzam a Porphyrius néven jelentkező másik énemmel szembeni adósságaim felett. Ugyanakkor szerettem volna utánajárni a lelkemben addig dúló zűrzavarnak is, amelyet — talán épp e látens megosztottság miatt —az ösztönök Szküllája és a vágyak Kharübdisze közötti követhetetlen csapongás jellemzett.
Azt kellett megállapítanom, hogy Porphyriusom jelentkezése ugyanolyan ambivalenciát váltott ki bennem, mint a József grófról szóló történetnek a megírása. Hiszen minél többet gondolkoztam új írói alakmásom természetén, annál inkább nyilvánvalóvá vált, hogy létét pusztán a kételynek köszönheti, s ha lett is volna okom örülni eme látszólagosan önálló vitapartnernek, ezt az örömöt azonnal beárnyékolta az egy időben egy testet kitöltő kettőségünk gondolkodásának feltételezett korlátoltsága.
Ennek ellenére mégis úgy döntöttem, hogy teret adok neki, sőt mi több, épp ebben az írásban, hiszen a magányom teljessége a bennem lappangó művészet teljessége is egyben, amelynek szüksége van valamiféle párbeszédre, még akkor is, ha társaim rég meghalt személyek vagy éppen egy heteronim. Ezek a személyiségek méltó társaim voltak a kopár hegyen vagy az őszi lombhullásban tartott magányos sétáim során, és segítettek megakadályozni, hogy képzeletem csapongása elmélyítse életem egyhangúságát. Mert félő volt, hogy következetes magányomban már én magam sem értem meg önmagamat. Mindehhez hiányzott a „tudományos” képzettségem és — be kell vallanom — lelkem egészsége is.
Hozzátartozik e gondolatsorhoz, hogy a történet elmondhatatlanságának gondolatát nagymértékben befolyásolta az az idioszinkrázia, amellyel a hagyományos szerkesztésű történetekkel szemben viseltetek…

Porphyrius nevű heteronim (az i. u. 232 ben Rómában született Porphyriussal való névazonosság pusztán a véletlen műve):
Amikor HGY engem mintegy szükséges rosszként (aki követhetetlenül csatangol az ösztönök Szküllája és a vágyak Kharübdisze között), valamint heteronimként említ és kezel, nyilván nincs egészen pontosan tisztában azzal, hogy ez a megállapítás mit hordoz magában. Egyébként is jellemző HGY-re egyfajta bizonytalanság, amely nem csak a jellemét, de írói munkáját, sőt mi több, eddigi „eredményeit” is híven tükrözi. Író létére olyan filozófiai, erkölcsi elveket vall, amelyek eleve megkérdőjelezik avatottságát, hitelességét és rátermettségét. Olykor azonban pusztán felületessége vagy éppen alulinformáltsága juttatja kellemetlen helyzetbe. Mindezek mellett azonban a legnagyobb veszélyt épp a misztikum iránti vonzódása jelenti a számára, bármennyire is igyekszik ezt leplezni. (Miután — az olvasás által — te magad is részese vagy e folyamatnak, gondolj majd vissza ezekre a sorokra, ha Márk jóslatáról lesz szó, amelyet HGY oly lelkesen és kritikátlanul közvetít.)

ÉN:
„A történet egyébként napjainkban kezdődik és lassan halad visszafelé az időben, egészen a II. világháború utáni időkig….

József gróf elgondolkozva állt tengerparti telke végében, és a kezében az aznap kapott terjedelmes borítékot szorongatta. Úgy állt ott, és úgy fülelt, mintha az ausztrál partokat nyaldosó hatalmas víztömeg tanácsot adhatna neki, s a háborgó, örvénylő hullámok sistergésében valamiféle felismeréshez juthatna. Helyettes államtitkárként való nyugdíjazását követően továbbra is az Ausztrál Hadügyminisztérium alkalmazásában maradt, s félállásban tanácsadóként segítette az időközben Ausztráliától függetlenedő Pápua Új Guinea és a Csendes Óceániai Szigetek ügyeivel foglalkozó volt munkatársait. Ám most nem a szigetvilág foglalkoztatta. Magyarországra gondolt, ahonnan származott. A kezében szorongatott boríték tartalma a II. világháború utáni zaklatott éveket juttatta eszébe, mikor menekülnie kellett családi kastélyából s egy ideig Ausztriában végzett kemény, fizikai munkát. A bujdosás, a menekülés kezdete volt az. A nincstelenségé, a tehetetlenségé, a kiszolgáltatottságé és a barátságé.
Az írói vénával megáldott fiatalember azokban az években is fáradhatatlanul írta naplóját, kétségbeesésében saját lelke rezdüléseit jegyezgette, abból merített segítséget ahhoz, hogy az erkölcsi tartása megmaradjon, s legyen ereje valamiképp biztonságba juttatni fiatalkorú öcsét. A naplójában — mint általában mindenki — bizalmas dolgait is megírta, s maga sem tudta miért, de később, mikor már komoly egzisztenciát teremtett az ausztrál újvilágban és megnősült, akkor sem szólt róla senkinek, még a feleségének sem. A kis keménykötetes füzetet gondosan őrizte, s mind a mai napig az egyik szekrényében rejtegette. Ma azonban borítékot kapott, amelyben naplójának egy részlete lapult. Pontosan annak az időszaknak a történéseivel, amelyet Ausztriában töltött. Abban az időben építették a Radegundból a Schökel hegyen keresztül vezető telefonvonalat, s ő más munka híján ott keresett egy kis pénzt. Akkor találkozott Márkkal is.
— Igen, Márk. Talán ő a helyzet kulcsa — gondolta, és elindult a ház felé. Szintén magyar származású felesége kutató pillantással fogadta férjét. Érezte, hogy történt valami, a sok éves együttlét folyamán minden rezdülését „fogta”, s most neki is azonnal Magyarország, „az otthon” jutott eszébe. Megmagyarázhatatlanul, hiszen évek óta nem jártak ott, és napok óta szóba sem került a téma, most viszont, férjét látva egy láthatatlan idegpálya rezdülése megsúgta neki, hogy „valami történt”. 
A férje az asztalra tette a borítékot, ám nem elég közel ahhoz, hogy az asszony érte nyúljon, így továbbra is csendben követte mozgását, megvárta, míg a férfi nehézkesen helyet foglal a kis filagória asztalánál, és csak akkor kérdezte meg, történt-e valami. Magyarul beszéltek, a hosszú évek alatt sem mondtak le anyanyelvükről.
— Igen, történt valami — bólintott a férfi. — Ezt a borítékot kaptam ma.
Az asszony türelmesen várt.
— Én magam is meglepődtem — folytatta a férfi, mintha a nő ki nem mondott gondolataira válaszolna. — Ugyanis saját naplómat küldte el nekem valaki. — Agyában átvillant a gondolat, hogy sajnos az eltelt évek tapasztalataival a háta mögött sem képes megfogalmazni: miért is volt fontos számára az írás. Egyes írók egzisztenciális esetleg biológiai szükségletként határozzák meg, ő képtelen meghatározni miért tartotta fontosnak rögzíteni idővel elavuló gondolatait…
— De ki? — kérdezte a nő, és sejtette, hogy nem ez a legfontosabb, amiről itt szó lesz.
— Nincs feladó — felelte a férje pontosan azzal a hangsúllyal, amellyel a kisgyerekeknek a találós kérdésre adott rossz válaszát fogadja az ember. — De nem is ez a fontos.
— Hanem mi?
— Hanem az — próbált ironizálni a férje —, hogy ez egy másolat. Az eredeti ugyanis ott van a szekrényemben.
— Már meggyőződtél róla — ezt nem kérdezte, állította. És azt is inkább csak önmagának. Ismerte annyira a férjét, hogy tudja, nem hozakodna elő ezzel addig, míg meg nem győződött arról, amit állít.
A férfi aprókat bólogatott, mint aki pontosan ilyen reakciót várt attól, akivel több évtizede együtt él.
— De ez hogy létezik?
— Fogalmam sincs. Egészen biztos vagyok benne, hogy én csak egyetlen példányban írtam a jegyzeteimet, és szinte lehetetlen, hogy bárki is ugyanazokat a szavakat ugyanabban a sorrendben vesse papírra, mint én, miként az is lehetetlen, hogy valakinek a kezébe került volna, és átírta volna. És különben is, mi a fenének másolta volna le valaki a naplómat? Vagy legalábbis egy részét? 
A düh apró fellobbanása nyugtalansággal töltötte el az asszonyt, de a férfi azonnal megnyugodott
— Furcsa véletlen, hogy épp, amikor az elmúlás gondolata foglalkoztat, és hetvenéves koromra gyerekes izzadások kísérik éjszakáimat, mintha alvás közben már a halál utáni állapotban lennék, amikor a testnedvek elhagyják ráncos, fáradt edényüket…. Most küldi el nekem egy ismeretlen a naplómnak azt a részletét, amelyet Radegundban írtam 1948-ban. …Mindig is voltak „dolgok”, amelyeket nem mondtam el neked, miközben éreztem, hogy ezekre te a finom, érzékeny lelkeddel amúgy is ráéreztél, megsejtetted őket, de bölcsen hallgattál róluk, …s talán épp ez a kölcsönös hallgatás alakította ki azt a valamit, ami képes elválasztani az embereket ám bizonyos esetekben képes összetartani is őket…..
Egy jó házasság olykor ezt is kibírja… Amikor mindez eszembe jut, nem a történetmondás kényszerét érzem, s még csak nem is az akkori lelkiállapotom megrajzolásának, felidézésének igénye hajt. Úgy érzem, egyfajta „belső rendteremtés” erővonalai érvényesülnek a lelkemben, mint a híd pillére mögött keletkező, erősödő s magával ragadó örvény.

Mielőtt folytatnám a történetet, olvasó, meg kell osztanom veled egy gondolatomat. Ebben a történetben ugyanis egyfajta különös kvaternitásnak vagyunk tanúi és részesei. Itt van ugye József gróf, aki megélte a történetet, és naplójában meg is örökítette. Aztán itt vagyok én, akinek a napló a kezébe került, és vagyok elég vakmerő, hogy megpróbáljam megírni, több ember számára „hozzáférhetővé tenni”. Majd ezek után következik az olvasó, jelen esetben te, aki tetőzöd a vakmerőségemet és őrültségemet azzal, hogy kezedben tartod és olvasod e teleírt lapokat, s végül itt van Porphyriusom, aki úgymond „értelmezi” ezt a folyamatot.
Mindannyian kiközösíthetetlen részei vagyunk még akkor is, ha József gróf nem „úgy” írta meg a történteket, ahogy valójában történtek, és én sem pontosan úgy írom meg, ahogyan nála olvastam. E kettős csúszás után már szinte bizonyos, hogy a te olvasatodban egy egészen új — talán torzított —, értelmezést kap az egész, még akkor is, ha Porphyrius minden igyekezetével „helyes útra” kíván terelni.
Mindannyian létezésünk belső, önmagunkban –önmagunkról kialakított képét kívánjuk kivetíteni, kölcsönösen érthetővé tenni, miközben értetlenül is állunk önmagunkkal szemben, és ugyanúgy nem tudunk mit kezdeni a „másikkal”, a másik magányával sem.
Ebben a zűrzavarban a kívülálló már hajlamos az említett személyek egyfajta imaginárius, képzeletbeli, megfoghatatlan létében hinni, pedig elég egy kicsit mélyebben belegondolni, hogy rájöjjünk: mégiscsak rólunk (és megosztottságunkról) szól a történet.

Porphyrius:
Rémes, mennyire átütő erejű és „fertőző hatású” a „régiek” gondolkodása HGY-re nézve! Olyan benyomást kelt, mintha a lemondás búvárharangjában üldögélne, s miközben új, rendhagyó történetről beszél, akkor az újítása kimerül egy heteronim szerepeltetésében. Öntudatának ébredezése csak önáltatás, az egyén és a társadalom megosztottságáról hangoztatott érvei pedig pusztán gyengeségének kifejezői és fokmérői. Minden oktalanul használt idézet önmaga egy részének feladása, s minden gondolatával nekem ad lehetőséget arra, hogy belső lényét elfoglaljam, gyarmatosítsam…
József gróf történetét megírhatta volna „hagyományos” módon is, nem beszélve arról, hogy egy történet sohasem halad visszafelé, miként HGY állítja, legfeljebb az elbeszélő szertelensége cserélheti fel a sorrendet… a kvaternitás felvonultatása pedig nem egyéb, mint annak demonstrálása, hogy HGY mindig is ahhoz kötődött igazán, amit tagadott! Mindezt örökös digresszióval palástolja…

ÉN:
„Mikor véget ért a világháború, már akkor éreztem, hogy az igazi megpróbáltatás csak ezután vár rám. Az országunk és a jövőm úgy omlott össze, ahogy a csőcselék hatalomra jutásának évezredes forgatókönyvéből sejteni lehetett, s én, mint az arisztokrácia képviselője bizony utált, megvetett és ellenszenves történelmi emlékké változtam. Nem is sejtettem, miféle indulatok lappanganak a köröttem segédkező emberekben… felfoghatatlannak tűnt és azóta sem tudok megbékélni a közhelyszerű gondolattal, hogy magyar a magyarnak ennyire ellensége, farkasa lehet…. Mintha nem is egy nemzet lennénk!
Én mindenesetre készen álltam a leszámolásra.
Az ellenfeleimet és irigyeimet semmivel sem bosszanthattam fel jobban, mint azzal hogy emberileg kikezdhetetlenül éltem, igyekeztem becsületesen, hazámhoz és eszméimhez hű maradni…, nekik viszont ürügyre volt szükségük, hogy elintézhessenek. Olyan ürügyre, amely mindenki számára nyilvánvalóvá tenné mesterkedéseik jogosságát…
Először a saját kastélyunk cselédszárnyába száműztek, de tudtam, hogy ez csak időhúzás, amíg valami komolyabbat ki nem találnak….aztán bekövetkezett…egy nagyon jó emberem értesített, hogy aláíratták a halálos ítéletemet, így éjjel kellett menekülnöm.
1947 karácsony estéjén szöktünk át a határon, s akkor úgy éreztem, hogy életem ezentúl vég nélküli vándorlás lesz, állandó bolyongás és bujdosás, s ha nem a körülmények, akkor saját sérült lelkem űz majd új és újabb helyzetek felé.
A könyveimet sajnáltam a leginkább… mintha valamely testrészemet vágták volna le, olyan sajgást éreztem a lelkemen, mikor Kanttól, Montaigne-től, Platóntól, és többiektől búcsút kellett vennem.
Régi ismerőseim segítségével átvergődtünk az angol zónába (az orosz zónából azonnal visszaküldtek volna minket), ahol sikerült szállást és alkalmi munkát találnom. A legfontosabb feladatomnak tekintettem, hogy fiatalkorú öcsémet biztonságba juttassam…
Egy kis településből telefonvonalat építettünk a Schökel hegyen keresztül. Külön táborban laktunk, és örültem, hogy van hol aludnom, és van miből kifizetnem az étkezésemet.
Mozgalmas addigi életemet a mindennapi élet monoton kilátástalansága váltotta fel.
A pár hónappal ezelőtt elmémet még élénken izgató „Bujdosó magyarok” című esszém fő alakjai Bessenyei és Berzsenyi lettek volna, most Herder komor jóslata lebegett fejem felett (a magyarság teljesítette küldetését, el fog tűnni). Fiatal korom ellenére új helyzetemben én is úgy éreztem „hidegszik a vérem”, s isten tudja hány évig tart majd a bujdosásom.
Mindenképpen vesztesnek, s bujdosónak kellett éreznem magam….. mert magyar voltam, s mert arisztokrata. Bár ez utóbbit a táborban nem hangoztattam.
Az első napokban egyáltalán nem írtam. Mintha nem is a saját életemet éltem volna, hanem valaki másét, akinek semmi köze a betűhöz, az íráshoz, sőt mi több, a gondolkodáshoz. S mintha nem is tudtam volna másfelé menni, mint amerre a sors terelt.
Igyekeztem megfigyelni a környezetemet, ám mintha egy fátyol finom homálya akadályozott volna meg abban, hogy értelmezzem az eseményeket. Mintha csak az lett volna a feladatom, hogy elraktározzam a látottakat és reméljem, hogy egyszer, a megfelelő pillanatban majd előjönnek…
Az önkéntes fogság elsősorban kényelmetlen volt a számomra. Az újszerűen ható rossz-szájú emberek, az összezártság, és a higiénia teljes hiánya lassan dermedt bennem szégyenérzetbe, de sokkal rosszabb volt elviselni a tudatot, hogy ott, ahonnan jöttem, magyar a magyart gyilkolja. Józan ésszel felfoghatatlannak tűnt mi történik odahaza…
Később — talán a lelkem ösztönös védekezésének köszönhetően —  jómagam is egyfajta „befelé irányuló emigráció” részese lettem, igyekeztem nem foglalkozni az országgal, amelyből jöttem, amelynek már nem voltam lakója és ugyanakkor saját testemben való „időzést“ is csak átmeneti állapotnak fogtam fel.
A velem élő munkások vaskos humora ellehetetlenítette egykori finom, ironikus szellemességemet, így kapcsolatom a társaságban kétségtelenül jelenlévő „népi” humorral pusztán a szemlélődésre korlátozódott…
Néha elgondolkoztam, nem menekülés-e ez az élet elől, és egyáltalán elbújhatok-e másképp, mint hogy meghalok? Ebben a miliőben, ezek között az egyszerű, olykor faragatlan emberek között kellett elgondolkoznom arról, mit kezdhetek magammal….
A mindennapjaimat irányító gondolatokat csak telefonpóznák szegélyezték, s csupán arra szolgáltak, hogy egyik póznától a másikig jussak. Miután nem írtam, nem is voltam én.
Kimondhatatlan, pontosabban nehezen megfogalmazható fájdalmat éreztem amiatt, hogy életemnek ebben az egyébként élménydús szakaszában nem tudtam mit kezdeni saját magammal. A szellemi stagnálás tűnt a legnagyobb büntetésnek a számomra. Egy ördögi körbe kerültem, amikor is a rám telepedő szellemi igénytelenség hatására deprimált lettem, s csak nagy nehezen találtam ki valami pótcselekvést magamnak: ismételni kezdtem. Sorra vettem mindazt, amiről pár hónapja — mintha éveknek tűnt volna! — meg voltam győződve, hogy érték, hogy érdemes arra, hogy elraktározzam az agyamban, sőt mi több, az agyam öncélú válogatással határozta meg, mit tart meg saját sejtjeiben….felidéztem tehát mindazt a tudást, amelyet a Keszthelyi Gazdasági Akadémián egykor értelmezhetetlen lelkesedéssel tettem a magamévá, s amelynek kesernyés kicsengését talán ebben a mondatban foglalhatnám össze: Lássuk hát, mire megyek mindazzal, amit eddig tanultam! Így kezdtem el naplót írni, pontosabban ez után találtam erőt magamban ahhoz, hogy újra folytassam. Nem hittem, hogy a saját személyiségem felfedezése irodalmi jelenségnek számítana, csak azt reméltem, hogy naplóm gondolatai a valóság fénykörébe esnek.
De azt sem mondhatom, hogy pusztán belső életemmel törődtem, mivel belső életemet valami egészen más határozta meg: Gyakran szenvedtem attól, hogy hiábavalónak éreztem az életemet, és ennek ellenére el kellett fogadnom a szabályait.
A táborban több náció képviseltette magát, s az egyik ukrán nagyon jól sakkozott, így vele gyötörtem magam. Fából faragott bábukat használtunk.
Ez az ukrán minden partiban megvert, de én nem adtam fel, nap mint nap tovább játszottam, bár láttam, tudtam, hogy soha de soha nem fogom legyőzni őt…  A megveretés azonban nem tántorított el, a nagy elmével való találkozás inkább megmosolyogtatta velem saját magam tapasztalatlanságát, semmint, hogy valamiféle sértettséggel visszahúzódjak és elfogadjam kisebbrendűségemet. Amíg a játszma tart, gondoltam, addig nem mondhatom, hogy nem győzhetem le, hiszen ott az esély, hogy egyszer csak elkövet valami hibát, akár fáradtsága miatt, akár nagylelkűségből, de ugyanakkor azt is tudtam és egyre inkább megtapasztaltam, hogy az alacsony, zömök ukrán sohasem követ el hibát és sohasem fárad el annyira, hogy legyőzhessem.
Ez az ukrán sok mindent jelképezett a számomra: valamiféle kijózanító, földöntartó erőt, amely azt jelentette — nem nyerhetsz! A sors kérlelhetetlen szívélyességgel adta tudtomra a „következő lépés kiszámíthatatlanságát”, s mindamellett minden egyes újra kezdett parti a remény éltetőjét is jelentette.
Egyébként a tökéletes nyugalom és beletörődés határozta meg az ukrán életét — soha semmi jelét nem adta a győzelem felett érzett örömének —, bár úgy vettem észre, hogy nála a gondolkodás meglehetősen öncélú, és sohasem járt együtt a tett, a cselekvés igényével…
Állandóan a szemüvegét tisztította, pedig tiszta volt.
Nagyon ritkán beszélgettünk, ám ezen alkalmakkor olyan kijelentéseket tett, amelyek első hallásra annyira beégették magukat a tudatomba, hogy akkor sem felejteném el őket, ha akarnám. Emlékszem, egyszer azt mondta: Mindennek megjön a maga ideje, és mindennel akkor találkozunk, amikor bensőnkben megértünk a találkozásra.
Ekkor érkezett meg Márk, pontosabban Márkus, mert én, amikor kedveskedni akartam, úgy neveztem….
Ez a felvidéki származású magyar fiú — a magyar nyelv ismeretén kívül, ami rendkívüli boldogsággal töltött el — olyasfajta — filozófiai, erkölcsi — tudásanyaggal rendelkezett, amely első perctől kezdve meghatározta kettőnk kapcsolatát. Néha, bármennyire hihetetlen, annyira hozzám közelinek éreztem őt, hogy már-már arra gondoltam, valami nagyon különös véletlen, sőt mi több, a sors szándékos tréfája, hogy mi ketten találkoztunk.
Mindaz, amit egyikünk mondott, átgondolatlanul, tudattalanul ott lappangott a másikunkban, s annak válasza, reakciója akkor nyert értelmet, amikor rájöttünk, hogy adott helyzetben ugyanazt tennénk mindketten….
Kapcsolatunk úgy ment át barátságba, hogy észre sem vettem.
Esztétikailag is ott tükröződtünk egymásban…
József gróf hosszúra sikeredett monológját az est leszállta zavarta meg. Felesége tapintatosan meggyújtotta az asztal felett felakasztott kis lámpást, amelyet esti beszélgetések alkalmával használtak, töltött egy pohárral az odakészített Chambertin-ből és végre kézbe vette a borítékot.
— Nem tudom, a naplómnak miért pont ezt a részletét választotta az, aki elküldte nekem, feltételezem, hogy valamit üzenni akart, valamit jelezni kívánt, csak hogy én nem tudom mit.
A munkatáborban eltöltött utolsó hét meglehetősen fesztelen hangulatban zajlott, megkaptam a hírt, hogy öcsémet a Svéd Vöröskereszt előbb egy ifjúsági táborba, majd Angliába szállítja, jómagam pedig Salzburgban, az amerikai hadsereg egyik táborban kaptam raktárosi állást.
Mindannyian sorsunk további fejezetére gondoltunk, s közben szóba került Magyarország is. Én az ukránnal játszottam kötelező sakkpartimat, s az időközben újra fellángoló bizakodás jegyében csak mintegy mellesleg említettem meg Herder jóslatát, mint megalapozatlant. És erre Márk, akiről azt hittem, tökéletesen ismerem, teljesen meglepően, számomra érthetetlenül reagált.
— Márpedig Herder nem sokat tévedett, legfeljebb a kort nem jól határozta meg.
— Miről beszélsz? — kérdeztem és félbehagytam a partit.
— Pedig így van — bólogatott, mint aki nagyon sajnálja, de a tényeken nem tud változtatni. — Saját szememmel láttam. Egy könyvben — tette hozzá.
Részemről csak egy értetlen fintorral vegyes mosoly volt a válasz. Hihetetlennek tűnt, hogy ez az értelmes fiatalember ennyire egy könyv — ki tudja, milyen könyv? — hatása alá kerüljön.
— Tudom, hogy nem hiszel ilyesmiben, azért nem is említettem neked — folytatta közvetlen egyszerűséggel Márk. — De én láttam, és olvastam a könyvet, amelyben Magyarország „jövője” volt megírva. Ott volt a két világégés, és szerepel benne egy dátum, amely nagyon közeli ahhoz, hogy igazolja, amit mondok.
— Miféle dátum?
— A dátum, amely a magyarok újabb — bár nem az utolsó — tragédiáját jelzi:1956.
Akkor 1948-at írtunk.

Ismét meg kell szakítanom a történetet — amelyet ugye elmondhatatlannak tartok. Miközben József gróf emlékeit rendezgetem, s naplója lapjain is átsüt Márk iránti barátsága, kissé kellemetlen szembesülnöm Porphyriusom örökös csipkelődésével. Azt kell megállapítanom, hogy képtelen megbirkózni az élet és a történet rejtett üzeneteivel, nem látja a magyar társadalom örökös és riasztó — talán végzetes — megosztottságát, s ez egyfajta hiányérzettel árnyékolja be azt a tudatot, hogy általa önmagamban élhetem meg önmagamat.
Ugyanakkor látszólag egészséges gondolkodása, képessége, hogy felette álljon az ösztönöknek és a nemiség kétes és olykor kétségbeejtő kényszerének, valamint tudálékosan meggyőző modora feltölti a lelkemet, és boldog elégedettséggel térek be a kettős tudat által sugallt megoldások menedékházába. Mivel Porphyriusom úgy teszi mindezt, mintha valaki más lenne, holott neki kellene tudnia a legjobban, és be kellene vallania, honnan ered, hiszen minden különbözőségünk ellenére ugyanazt a kort, teret és időt töltjük ki….Mentségemre hozom még fel, hogy én nem kétségbeesetten kapkodva, mindennapi penzumomat teljesítve írok, hagyom, hogy mondandómat megérlelje a magány. A szenvedés — amit olykor saját magamnak okoztam — megtanított csendben megérlelni az írást, amely a hosszú hallgatás után gyorsabban szökken szárba, mint a nap nap után kényszeredett gondolatok halmazának gyümölcse. Tehát — véleményem szerint — aki azt állítja, hogy írását minden előzetes elmélkedés és fáradság nélkül jegyezte le, annak fogalma sincs az előtte lévő hallgatás hatalmáról. („Seul le silence est grand: tout le reste est faiblesse.— Csak a csend nagy, és gyengeség a többi”)

— Azt mondod, hogy Márk 1948 nyarán egy titokzatos könyvben megírt jóslat alapján megjósolta 1956 eseményeit? — kérdezte mosolyogva-hitetlenkedve a felesége.
— Így történt, drágám. Számomra akkor mindegy volt, létezik-e az a bizonyos könyv, és a jóslatát, aminek igazáról csak később, 1956-ban, itt Ausztráliában győződhettem meg, nem is vettem komolyan, nekem tetszett, ahogyan Márk hitt benne. És bár egyébként életem legrégibb kísérője a célzatosságok, a titkos összefüggések keresése, be kell vallanom — a jóslat komolysága mellett — nekem a hite jobban imponált.
Érdekes módon később, mikor szétváltunk, én mégis inkább Márk küldetésének, tehát vélt vagy valós életcéljának, és a velem való találkozásának rejtett értelmét kerestem.
Aztán persze kíváncsi lettem, vajon van-e, és melyik a következő dátum, mely időpontot jelöli meg az a titokzatos könyv Magyarország végzetének? Sajnos Márk eltűnt a szemem elől, fogalmam sincs, merre jár, mit talált, elégedett-e vagy rég meghalt. Miként arról sem vagyok meggyőződve, hogy valóban látta-e Márk, és létezik-e ama bizonyos könyv.
Persze az is lehet, hogy Márk itt van valahol a közelben, és mosolyog a tehetetlenségemen. Tudott az ukránnal folytatott sakkpartikról és az ezzel kapcsolatos érzelmeimről, és lehet, hogy szándékosan idézi fel a helyzetet. A helyzetet, amely számomra érthetetlen, megoldhatatlan, s amelyben sohasem nyerhetek!
Látod, most, hogy valaki — mert ugye semmi bizonyíték rá hogy Márk lenne az — ennek az utolsó időszaknak a naplómban megörökített gondolatait szóról-szóra elküldte nekem, nem is az izgat, hogy miképp jutott hozzá, hanem az, miért küldte el nekem? Miféle megfoghatatlan kötődés az, amely ennyire hozzám köt valakit, s levethetetlenül meghatározza sorsunkat?
József gróf ekkor, mintha pillanatnyi szeszélyről lenne szó, témát váltott:
Bizonyára ismered azt az ominózus történetet a tanárról, aki a legfontosabb, sorsdöntő vizsgán letett egy döglött halat a diák elé és megkérdezte tőle, mi ez? 
— Egy ponty — felelte az meglepve.
— Tudom — mondta a tanár. — Írja le!
A diák nemsokára visszatért a ponty pontos leírásával, amit valószínűleg valamelyik lexikonból másolt ki. Az öreg elolvasta, majd ellentmondást nem tűrő hangon ismét felszólította a diákot, hogy írja le a halat. A diák egy négyoldalas esszét írt a pontyról, amely bár időközben oszlásnak indult, valamit mégiscsak elárult a diáknak a pontyról….
Bár tudod, hogy sokáig kacérkodtam az irodalommal — máig is sajnálom, hogy nem írtam meg a magyar bujdosókról szóló esszésorozatomat — és sokat gondolkoztam mindarról, amit velem a hazám, pontosabban hazám fiai tettek, mégis évtizedekre volt szükségem, hogy valamivel közelebb kerüljek az engemet 1940-es években körülvevő — időközben oszlásnak induló — magyar társadalomhoz. Közelebb kerültem, de az örökös megosztottságát megérteni képtelen vagyok.
Amikor Márk iránti barátságom felébredt bennem, a valahová tartozás, pontosabban az együvé tartozás érzésének áldozta voltam, hiszen ugyanúgy szerettem volna saját hazámmal is barátságban lenni…részese lenni, vagy legalább a közelében maradni….dehát ahogy Angelus Silesius mondta valamikor, bár ő kétségtelenül nem a hazájára, hanem elsősorban Istenre gondolt: „ő tud nélkülem, én nem tudok nélküle élni”…
Elgondolkozva nézett maga elé, majd tehetetlenül széttárta kezét.
— Ezt a rejtélyt talán már sohasem fogom megoldani. Úgy érzem, egy vak koldus lépteiben rejtőzöm… —fejezte be József gróf, majd elgondolkozva nézett a sötétben nem látható tenger felé, és csendben figyelt a hatalmas víztömeg hangjaira. De nem kapott választ.

Az írás szempontjából a történetet én itt befejezettnek tekintem, bár tudom, hogy „eredetileg” befejezhetetlennek és elmondhatatlannak tüntettem fel.
Nyilván van valami aljas kis önzés és beképzeltség abban, amikor az ember azt hiszi, hogy képes bármiféle mindenség-magyarázatot létrehozni, ám a magányos író sajátos világképe gyakran érthetetlen marad környezete számára, és kiszámíthatatlan búvópatakként jut el távoli ismeretlenekhez.
Éppen ezért a József gróf történetével kapcsolatban esetlegesen felmerülő kérdéseket nem tudom, és nem is akarom megválaszolni, mivel nem csak az életszerű élet fészkébe beágyazódott saját énemet nem értem, hanem a köröttem élő emberek aljas gondolatainak s nemes elhatározásaimnak mozgatóit sem találom. Bizony, be kell vallanom, hogy bár sok aljas szándéknak és nemes gesztusnak lehettem tanúja és részese, ennek ellenére mégsem értem „igazán” az emberi lélek titkos indítékait.
Persze tudom, hogy valójában már rég nem létező érzések vesznek körül, s kárpótlásul az öntudat bátortalan próbálkozásaival palástolom tanácstalanságomat, de így is csak felvillanó részleteket látok: az idő, a tér és a lélek felvillanó részleteit… Az ősi kényszer azonban feledteti a meg nem élt érzések iránti megvetésemet, s feloldja a mindennapok kényszerítő életigenlését…
Ráadásul az éberen álmodókra jellemző módon összekeverednek bennem a lényeges és lényegtelen dolgok, s gyakran képtelen vagyok megkülönböztetni mi minek a része, mi függ mitől, s mit jelenthet a jel, a szimbólum vagy egy bizonyos jóslat, amivel találkozom.
(Egyébként nagyon szimpatikus az állapot, amelyben elég megpendíteni a lelkek pókhálószerű szövevényének egyetlen húrját, és valahol a háló másik részén a pók elevenségével reagál rá valaki. Az érthetetlennek, megközelíthetetlennek, és megmagyarázhatatlannak tűnő közegben akad olyan „lélekben közeli valaki”, aki tévedhetetlenül kiválasztja azokat a gondolatokat, amelyek egyenesen hozzám vezetnek, összekötnek bennünket.)
Talán így történhetett, hogy a lényeges és lényegtelen dolgok eme kavarodásában teljesen váratlanul jelentkezett nálam Porphyriusom, aki eszembe jutatta József gróf ama váratlanul előkerült naplórészletét, aminek következtében mindketten kénytelenek vagyunk szembesülni énünk egy másik vetületével. Én egy állandóan kételkedő, még a kételyt is csak azonnali válasszal elfogadó alakmásommal, József gróf pedig saját lelkének korábbi változatával, amely — az újraolvasás után — minden bizonnyal legalább annyi meglepetést okozott neki, mint nekem Porphyrius.
És lehet, hogy mindannyian hiába várunk a válaszra…
Mint látható, a kétely nálam is az öntudat kezdetét és végét jelenti, a mindent kitöltő lételemet. Csakhogy Porphyrius még mindig nem érti, hogy az ő egész gondolkodásának, filozófiájának, hozzáállásának nincs archimédeszi pontja, s e nélkül az ő pimasz kételkedése pusztán egy gondolati gesztus….

Porphyrius:
HGY még azt is jól „el tudja adni”, hogy képtelen megérteni az élet rejtett üzeneteit. A kételyben fogant bátortalansága és élettapasztalatai sohasem engedték a döntés közelébe, s ennek korolláriumaként nem is vállalkozik arra, hogy bármit definiáljon, sőt mi több, állandóan igyekszik kihúzni magát a válasz alól. (Nem csak József gróf vár hiába a VÁLASZra.)
Miképp a gondolkodásmentes élet úgy a szenvedélymentes élet sem adatott meg neki, s mind a szenvedélyek viharában, mind a gondolatok örvénylő halmazában nehezen halad céljai felé…
Bár a változásokra való hajlandóság — mely a kételkedés „teljesítményét” adja meg — megvan benne, a kétely nem mint mindent kitöltő elem szerepel nála, hanem pusztán kifinomult lelki önsanyargatásként. Ez pedig — reményei szerint — az irodalomnak egy olyan hajtását eredményezi, amely egyrészt fittyet hány valamennyi kritikusnak és azok elvárásainak, másrészt valamiféle gyónási büntethetetlenséget és belső világának apokatasztasziszát várja tőle. (Miként József gróf is — mindenféle jóslat ellenére — Magyarország apokasztasziszában reménykedik.)
Ugyanilyen felületesen kezeli a hittel kapcsolatos gondolatait. Amikor például felveti a jóslással kapcsolatos „elvárásaimat” úgy vélem HGY ugyan joggal vallja a „Prodita lege, impleta cerne, implenda collige” — (olvasd a jövendöléseket, vizsgáld meg a teljesülésüket, tartsd számon a teljesedésre várókat) elvét, ám öreg hiba felvetni és nyitva hagyni egy kérdést. Érzi a rossz és a megmagyarázhatatlan dolgok jelenlétét a világban, de ennyivel be is éri, és feloldódik a mindennapok keserveiben, miközben úgy tesz, mint aki hisz a hitben!
Hiszen csak nézzük meg, mit állít rólam, a kétségbevonhatatlanul hepciáskodó és kötekedő lelki társáról: vagy tartozik hozzám egy — vagy több — heteronim, amely akár részem, akár én vagyok az ő része, feltétlenül létezik, vagy a heteronim egyáltalán nem szükséges, hogy az én részem legyen, és képzeletemen kívül semmi sem bizonyítja létezését. 
Nos, a társadalomba szépen beágyazódott HGY ilyen rendíthetetlen következetességgel ítéli és ítélteti meg saját nézeteit, sőt mi több, meg akarja határozni saját gondolkodása határait. Ám aki ily módon kívánja meghatározni az ész korlátait, az olyan, „mint az úszó, aki úgy akart úszni, hogy be sem ment a vízbe”. Tehát akkor vajon miért ül nap, mint nap a papír elé, és miért játssza el ezt az ál-intellektuális játékot?
A válasz egyszerű: az acervussal, a zénóni apóriákkal és a kanti antinómiákkal megfertőzött ember (HGY) előtt egyetlen út áll: olyan választási lehetőséget teremt, amelyben mindkét lehetőség megválaszolhatatlan és megoldhatatlan.
És — horribile dictu —, még az efféle ostoba kérdésfeltevés után is akad valaki, aki mindig, mindent, elhisz neki (quod semper, quod ubique, quod ad omnibus creditum est), valamint mindig akad valaki, aki semmilyen körülmények között nem hajlandó elfogadni semmit…
Sem válaszként, sem kérdésként…



 
Kapcsolódó linkek
· Több hír: Az Év Irodalmi Alkotása Pályázat 2007
· Több hír: szmit


Legolvasottabb hír ebben a rovatban:
Az Év Irodalmi Alkotása Pályázat 2007:

A bitófa mosolya

Hír értékelése
Értékelés: 4
Szavazat: 1


Értékeld ezt a hírt:

Kiváló
Nagyon jó
Jó
Átlagos
Rossz

Parancsok

 Nyomtatható változat Nyomtatható változat





Web site powered by PHP-Nuke
All logos and trademarks in this site are property of their respective owner. The comments are property of their posters, all the rest © 2005 by me.


Oldalkészítés: 0.13 másodperc