Üdvözöl a(z) SZLOVÁKIAI MAGYAR ÍRÓK TÁRSASÁGA!
Hungarian Slovak 
 FŐOLDAL | TAGJAINK | ALAPSZABÁLY | TISZTSÉGVISELŐK | DÍJAINK | ELÉRHETŐSÉGEINK | SZPONZORAINK |
Opus - szlovákiai magyar írók folyóirata
Arany Opus Díj - főoldal
Jócsik Lajos-breviárium
Díjazottak
Szociális Alap
Szolgáltatások
· Híreink
· Rovatok
· Irodalomórák
· Rendezvények
· Pályázatfigyelő
· Kritikák
· Köszöntők
· Könyvajánló
·Fiatal Írók Köre
· Fiatal Írók Rovata
· Arany Opus Díj
· Jubilánsok
· Hazai magyar Lap-és Könyvkiadók ajánlata
· Képgaléria
· Emlékhelyeink
· Rólunk írták
· Hírek archívuma
· Linkajánló
· Keresés
· Jelentkezési lap
Naptár
November
Vas Hét Ked Sze Csü Pén Szo
  1 2 3 4
5 6 7 8 9 10 11
12 13 14 15 16 17 18
19 20 21 22 23 24 25
26 27 28 29 30  
Szavazás
Mit gondolsz a weboldalunkról?

Nagyon jó!
Elég jó...
Nem elég jó...
Nagyon rossz!



Eredmények
Szavazások

Szavazat 16164
Linkajánló
 Év Irodalmi Alkotása: Jelige: Szépp Róza

Arany Opus Díj 2012Szépp Róza 

Soha nem volt még olyan meleg, szőlőkben ó arany ízeket faragó ősz, mint abban az évben, a harmadik ezredév fordulója után néhány évvel. A fürtök tömege súlyosan csillogva ragyogott a tőkéken, a víz pedig, az áldott víz – amely nem minden falunak a határában tör fel ekkor buzgósággal, mint ebben a hegylábnál meghúzódó községben – lent, a mélyben iszonytatóan jól érezte magát, minden életet tápláló összes elemet buborékjai közé szippantva a kocsma mögötti artézi kút szikvízként is felhasználandó forrásba pumpált bele. Ebből készíttette Szépp Apó, a nagy mesélő a helyi borokat a mindennapi munkához kínált italként fellazító fröccsnek a buborékos vizét, amit Szépp Róza, az unokája, a mindenki fejét elcsavarni képes szépségű leány csapolt bent a rozsdaálló lemezből készült pultnál, ahogyan kell: merőkanállal bele a pohárba s ráspriccelve az áldott jó szikvizet. 
Szépp Apó – sok falubelijével ellentétben, akik még a szomszéd nagyvárosig se jutottak el egész unalmas és bárgyú kis életükben – ugyancsak világlátott egy ember volt. 38-ban spanyolosként megjárta az Ibériai félszigetet, s mindenki nagy meghökkenésére onnan hozott asszonyt is magának, egy csodaszép asszonyt, egy fekete hajú, karcsú derekú, cigányosan barnás bőrű lányt, Rosalindát, akit aztán csak Rózának hívtak később a faluban, s akit szerettek, míg élt. Szerették, mert kedves volt, közvetlen, kicsit furán beszélte az őt befogadók, a többiek nyelvét. Olykor butaságokat, csacskaságokat is mondott, de mindig énekelve dolgozott, bírta a legnehezebb munkát is, állandóan leveleket írt hazai rokonainak, és olvasott, fennhangon olvasta a latin bibliát esténként. Meg fura új recepteket is megtanított az asszonyokkal, madaras hímzéseit pedig igen jól el tudta adni a város piacán, míg bejártak oda, s míg el nem vitte Rózát a neki vizes, ködös, hideg éghajlat egy másik, melegebb, naposabb, nyugodtabb és szebb világba. Szépp Apó párja temetésének napjától fogva fehérben járt, úgy mondta a helyieknek: – Ahonnan Rosalinda jött, ez a gyász színe, ezt hordom halálomig! 
Apót nagy mesélőként és viccmesterként ismerték, mindig azzal húzta a népet, hogy ő bizony őfőméltósága vitéz Sóbányai Sötétnek volt a katonája, s mivel Apó igen kedvelte a műholdas tévéadókon sugárzott fantasztikus filmeket, azt is hozzátette mindig: – Amikor én katona voltam a villanygenerális csillagközi lovastengerészetének biciklis búvárosztagánál szolgáltam, mint fabajonett fenő százados! Persze a gyerekek röhögtek ezen a szövegen, de a tanulatlanabb népből néhányan tényleg bekapták a csalit, és az egyszerűség kedvéért százados úrnak szólították Apót. A spanyol feleségtől egy fia született, az 86-ban, már majdnem 40 évesen elpucolt Ibériába, mert a nyelvet azért csak megtanította neki az anyja, de előtte még felcsinált egy cigánylányt a faluban, ám az alig 14 éves lányka – akit sajátjai kitagadtak maguk közül – belehalt a szülésbe, így az öreg, mint egyetlen közvetlen hozzátartozó maga nevelte fel a kislányt. Apó egy szem fia soha nem írt egy sort se haza spanyolból, igaz, nem is keresték sohasem. Apót hiába csúfolták, nem hagyta állami gondozásra a kicsit. Róza, mikor már lánykává serdült, mindig ugyanazokat a spanyol dalokat énekelte, amit boldogult nagyanyja, akit már nem is ismert. Apó megtanította neki a nyelvet, a nagyanyja dalait, szokatlan receptjeit, s a vér, miként a jó bor sem válik vízzé, hanem inkább a víz válik borrá olykor, a lányka a nagymama természetét, minden jó tulajdonságát is örökölte. A lányka káprázatosan szép, jó kedélyű, énekes hangú nővé cseperedett, s az államosítás után Apónak visszaigényelt kis kocsmában dolgozott, együtt az öreggel. Vidám volt, szép, kedves, de tartózkodó, s persze kívánatos, mint egy érett málnaszem. Kulcscsontja gödrében egy madár akár fészket rakhatott volna, karja izmos volt, bőre barnás, pír volt mindig az ajkán, szeme mély feketeségének tekintetét egyedül csak az öreg esperes bírta állni a faluban élő férfiak közül, mert a többieket elöntötte a melegség vagy kiverte a hideg, ha belenéztek abba a mély szempárba.  Pedig nem volt abban a tekintetben semmi más, mint tisztaság, őszinteség, meg egy csipet huncutság. Meg valami megfoghatatlannak tűnő fájdalom, mintha a hét sebtől vérző fiát sírba tevő Boldogasszony nézett volna az ember szemébe, olyan fájdalom. A vén pap szerette Rózát, vele olvastatott sokszor igét az oltár előtti mikrofonba, a lány kristálytiszta, csilingelő szopránja messze kitűnt a vénasszonyok varjogó, mormogó zsoltárénekléséből, a pap nem is akarta elhinni, hogy van még ilyen lány a világon. Nagyanyja után katolikusnak kereszteltette Rózát Apó, s a kislány, mivel a másságot, zabigyerekséget nem tűrő és azért csúfolkodó gyerekhad kiutálta őt maga közül, Apó nőtestvérével, Málikával, a vénlánnyal együtt nagyon sokat járt a templomba, mindennap órákat töltött, barokk cicomával telezúdított a félhomályban. Míg Málika takarított, porszívózott és szidta a koszos cipővel templomba járó népet, addig a kislány a virágokat rendezgette mindig a szobrok meg az oltár körül.  Hétfájdalmas Szűz Mária mellékoltárát szerette talán a legjobban, sokszor, titokban meg is csókolta az egyébként giccses, sorozatgyártásból származó, Mariazellből hozott szobrocska arcát, de legalább megsimogatta a kezét. A mindig morgós Málika apáca szeretett volna lenni, csak kissé lassú felfogású volt hozzá, így nem vették fel a neveldébe, majd az utolsó háború előtt, még az utolsó békésnek tűnő nyáron eljegyezte őt egy idegen városbeli földmérő, aki persze rögtön az első bevetéskor meghalt a nagy messzi Oroszországban, még a sírját se tudta, hogy hol van a néhai menyasszonya. – Hát szokott ez így lenni, biztos így akarta az istenke! – így nyugtatta magát Máli, s maradt pártában, egy valódi titokkal a szívében. Amit csak ő tudott, s ami neki édes és keserű volt egyszerre: hogy bizony nem merte volna már feltenni a szüzesség mirtuszkoszorúját ő már soha, mert azért csak összebújt a földmérőjével annak hadba vonulása előtt. De erről Málikán kívül senki nem tudott, csak a keresztúti nagykereszt, ahol mindez megtörtént egy júliusi estén, 1944-ben. Titok is maradt ez, vele szállt a sírba, még a nagy történések, a rendszerváltozás előtt.  
Miután Apó és Róza visszakapták a gottwaldi időkben államosított kocsmát, amit még az Apó apjának amerikai vendégmunkája alatt verejtékes munkával megkeresett pénzből vett a család az első republika alatt, először a Róza születése évében fúratott kutat tisztíttatták ki, majd szikvízgyártó gépet vásároltak, s ebből a két dologból próbáltak csendesen megélni. 
A kútfúrástól és kitisztítástól fogva mindketten – Apó és Róza is – az udvar végében lévő, a hegy sziklatalpába fúrt, a barackfa mögötti artézi forrás, bő kétszáz méter mélyről fakadó vizét itták nap, mint nap. Soha nem voltak betegek, egyet sem tüsszentettek s a kicsattanó egészség mellett azt is észrevették: furcsa módon nem öregedtek ők olyan gyorsan, mint mások. Pedig a víz mellett semmilyen más természetes vagy szintetikus táplálék kiegészítőt soha nem ettek, soha nem is vettek ilyet. „Táplálék kiegészítő, táplálék kiegészítő, hát az mi a frász?” – mindig ezt kérdezte Apó, aki a maga majdnem 80 évével egy jó karban lévő 50-es férfinak nézett ki, Róza pedig egy kicsit érettebb kamaszlánynak, pedig már inkább a 30-hoz közeledett. Ahogyan a kút mellett álló barackfa sem öregedett, amelyet minden merítéskor megöntöztek a forrás vizével. Évente mindig pontosan egy mázsa gyümölcsöt adott a fa, se többet, se kevesebbet, s lehetett tavaszi fagy, lehetett jégverés, ezt az egyetlen fát semmi nem károsította meg sohasem, vagy ha érte is valami, mindig összeszedte magát alig pár nap alatt. A rendszeres termésből Apó mindig kiváló pálinkát főzetett, s a harminc év alatt bizony össze is gyűlt már vagy öt hektó pálinka, amit gondosan őriztek a hegybe fúrt pince egyik oldaljáratában, tíz darab bükkfahordóban. Évente mindössze egyetlen litert fogyasztottak el a nemes italból, fél litert a januári disznótorkor, meg azon a vasárnapon, amikor rájuk esett a plébános úr megvendégelése, mert jobb helyeken minden hétvégén más családnál ebédelt szombaton a vén pap. 
– Majd az esküvődön megbontjuk lányom, majd az esküvődön olyan barackpálinkával kínálom végig a falut, hogy megáll a szájukban a nyelv! Ez bizony nem metiles pancs, hanem színtiszta életerő, csak a jövőbe fektethető.” – így évődött az unokával Apó, mikor megkérdezte tőle, mire tartogatja a rengeteg finom italt. Szépp Róza erre mindig csak mosolygott, hagyta a kisöreget viccelődni. Titokban ugyan reménykedett abban, hogy őt talpig fehérben, nagyanyja celofánba csomagolt, máig megőrzött mirtuszkoszorújával a fején majd elkíséri valaki a domboldalon álló templomba. Közel a 30-hoz egyre gyakrabban gondolt erre. Meg arra is, de arra szinte naponta, hogy a templom a bejáratától alig tízlépésnyire pihen a nagymama, akinek a sírján mindig olyan erős illatú a levendula – amit a kérésére odaültettek, s a forrás vizével öntözte azt mindig Róza – hogy néha egészen a kocsma teraszáig lehozta az illatot a szél, ha a hegy felől, eső előtt fújdogálni kezd. Valami sötét erőt is érzett ilyenkor Szépp Róza, ami mindig árnyékot vetett a fehér, fényes álomra, a menyasszonyság vágyására. De mindig elhessegette a rossz gondolatokat a lány, gyorsan térült-fordult, munkát mindig talált, s egy kocsmában mindig akad is munka. 
Az a csodálatos mediterrán szeptember abban az évben olyan nyugodtságot hozott a falura, mint még soha. Bár három hónapja nem esett már eső, s mind kiszáradtak lent a falu kútjai, meg a templomot megölelő patak is, az artézi kút változatlan bőséggel ontotta magából a vizet. Rá is kaptak egyre többen a fröccsözésre, s valahogy mindenki nyugodtabb, kiegyensúlyozottabb, egészségesebb lett pár hónap alatt, mint valaha korábban volt. Három olyan meddőnek pletykált asszony is másállapotba esett júliustól szeptemberig, akiken még a járási kórház nőgyógyásza sem tudott eddig segíteni, s bár nem ők itták a fröccsöt, hanem a férjük, mégis áldott állapotba kerültek. Hogy tán nem is bennük lett volna eddig sem a hiba? Már ezt senki nem tudhatja, de a hűségük az legalább bizonyosságot nyert, mert mégiscsak a férfinépen látszott jobban a felbuzdulás, a javulás állapota, ők jártak kocsmába. – Ki az élet vizét issza, nem lesz abból kommunista! – már így élcelődött a javuló hangulatú, élettel telő férfiakon a vén pap, aki maga is meglepve tapasztalta, hogy a Rózáék kútjának vizét fogyasztva már néhány hete, milyen érdekes, legutóbb kispap korában tapasztalt dolgok történnek vele, különösen reggelente. Azt is megfigyelte, mióta a kútról hordta a vizet a templomi vázákba Róza, azóta a vágott virágok sokkal tovább kibírják, s valami különös csoda folytán a méhek, mint valami részeg horda, állandóan a templomi virágokat ostromolták zúgva, zümmögve egy kis virágporért. 
Róza a körötte buzgó élettől még szebbé, még kívánatosabbá vált, Kigömbölyödött kissé, olyan harapnivaló, édes, telt barack jutott róla az eszébe minden rábámuló férfinak, amelyet csak tele szájjal, habzsolva és bent, lélekben énekelve lehet majszolni, lenyugvó nap fényében, könyökre csurgó, édes levektől ragadósan, egy dús domboldalon, szerelmeskedés után. Egyedül Szépp Apó kezdett el aggódni, mert tudta: minden bőség megelőz valami nagy ínséget, s aggódott azért is, mert minden nyugalom, vígság, békesség mellett már látni vélte a viharos pusztítás árnyát, mely hamarosan megérkezik majd ebbe a bukolikus hangulatú faluba. Meg aztán ezek a maják is idegesítették ezzel a világvége elmélettel, ha nem is hitt benne, de ott furdalta a kisördög miatta. Róza sorsa is nyomta a lelkét, mert aki elmúlt már 80, az tudja, hogy minden nap ajándék, amit munkával, komolyabb fájdalom nélkül él meg az ember, s ha ő elmegy abba fényes világba, akkor bizony lesz majd, aki ráveti magát a sok munkával felépített kis nyugalom szigetre, hogy azt felélje, feldúlja. Legjobban azért mégis azt sajnálta, ha elhunyás miatt nem nézhetné végig a most kezdődött sci fi sorozatot, amin olyan sokat bírt nevetni. 
Szeptember végén, mikor már a távoli bérci tető olyan költőien havas sipkát vett fel, s a barackfa is elkezdte elengedni piros szárú leveleit, egy amerikai terepjáró állt meg a kocsma előtt, márkáját már csak azért sem, nehogy reklámnak higgyék a szépprózát az olvasók. Balról, mint rendezői jelzésre, szépen sugárzott a fény, a korábban erős szél elállt, a madarak hirtelen elcsendesedtek, a virágok kihúzták magukat, egy lepke, látva a történéseket, önként és pihegve belekoccant a kocsma ablaküvegébe, majd lepergett, úgy maradt s máris ráleptek a hangyák, perc múlva nyoma sem volt. 
Az autóból poros bakancsú, jóképű, elmenne filmsztárnak is férfiember lépett ki, ausztráliai kalapját hátracsapva, táskáját vállára vetve indult a kocsma felé, szomjasan, izzadtan. Egy fehér ló is átkocogott a téren, s nézte a férfit, nagy és méla pofával, nézte, és lassan meghajtotta a fejét, elvonult a falu alvége felé, onnan nem is fordult vissza, mert nem volt szerepe több ebben a mesében. A férfi alig egy félórája még hegyen járt, a falu feletti hegyen, ahol az állami erdők tölgyesében pár napja egy monstrum dübörgésére lettek figyelmesek a falubeliek. Azt emberemlékezet óta tudta mindenki: ami a hegy felől jön, az sose hoz jót. Onnan jött az utolsó párttitkár, az orosz megszállók, Bolond Pista, a falu pásztora, akit zoofília miatt lecsuktak és így tovább. Az autóból kiszálló férfi a geológusok főnöke, volt, soha ezelőtt nem járt még itt, csak a térképről ismerte a falut, csak azt tudta róla, olyan maradványhegy tövében karéjosodott ki a település, amely évmilliókkal ezelőtt emelkedett ki egy édesvizű tenger vizéből, s amelynek mélyén, úgy száz méterre a fák görcsös gyökere alatt, káprázatos mintázatú és ritka szép színű márvány fekszik, megbecsülni se lehet még hány millió tonna. Szépp Apó már azon a napon tudta, mikor a monstrum felkapaszkodott a hegy tetejére: vége a békés, bukolikus világnak, vége a nyugalomnak. Ha morgás, dübörgés hallatszik a hegy felől, akkor meglengette már a pusztulás az ő zászlajait a falu felett, s még a halottak is kijönnek majd a földből, elapadnak a vizek, kivágják a szőlőt és a fákat, elbontják a templomot, csőbe zárva munkára fogják a patakot, meghal a forrás, s beteg, szürke, kőporos arcú, félholt lesz itt mindenki nemsokára. Holdbéli táj, mint a Pirx pilóta sorozatban. 
A férfi csendesen köszönt, mikor belépett a kocsmába. Szépp Róza éppen a televízió sportcsatornáját próbálta beállítani, mert tudta, aznap este nagy meccs várta a nézőket, EB bajnoki döntő. A férfinép pedig, ha focit néz, a nagy szurkolásban hamar kiszárad a torka, s olyankor jólesik a szikvizes fröccs, hamarább csúszik a frissen sült pogácsa, amit éppen most vett ki a villanysütőből, s amelynek illata végigkorcsolyázott az egész kocsmán. Senki nem volt még az ivóban, rendes falubéli csak este hat körül, miután dolgát végezte, akkor jött ki néhány pohár italra, s este tízkor mindenki rendesen haza is ment, mert borvidéken, gyarapodást magának kívánó faluban illik reggel kelni, s dologra menni. Ez volt a széles környéken a leggazdagabb falu, szőlője, erdője és jó földjei miatt, meg a szorgalom, a mértéktartás miatt is. Száz éve nem történt itt gyilkosság, verekedésre fél évszázada nem volt példa, mióta a vén pap itt szolgált. Mert ő volt mindennek a nagy nyugalomnak az egyik letéteményese, aki arra tudta egyszer régen rávenni az asszonyokat: tagadják meg férjüktől azt, amit azok olyan igen természetesnek vesznek, ha úgy látják, hogy másképp nem megy a dolgoknak az intézése. Három hónap asszonyi hátat fordítás után meg is nyerte a csatát a duhajkodó, káromkodó, munkát hanyagoló férfiakkal szemben a pap, aki ezután mindig hirdette – A férfi a fej ám az asszony a nyak, úgy fordul a fej, ahogy a nyak azt mozdítja! 
Fél évszázada csak gyarapodás volt a faluban, s hogy a híveknek vastagabb volt a bukszája, így a perselybe is több koppant. Ilyen helyre érkezett az ausztráliai kalapos férfiú, csillogó pultú, takaros abrosszal terített kocsmába, ahol jó illatú levendulák virítottak a bejárat mellett. Bár sokat látott, sok faluban, munkásszállón, hotelban és keréken guruló, szállásként szolgáló kocsiban megfordult s aludt már a geológus, most torkára fagyott a köszönés. Szépp Rózát nem hiába hívták Szépp – nek. Barna bőrén mosolygott a nap, válla csillogott, derekán feszült a kötény, sokat nem mutatott, de annál többet sejtetett a harangszoknya, a lábfej kecsességét táncosnők irigyelhették volna meg. Elasztikus farmer, laza trikó rajta, olyan látvány nyújtva, amely még annak is megolvasztatja a szívét, aki máshol mindenhol keménynek látszik kifelé. 
–Egy pohár fröccsöt kérek, szilvániból! – így a geológus, s le is telepedett mindjárt a pulthoz közeli asztalok egyikéhez. 
– Máris viszem! – így a válasz, s Róza gyakorlott mozdulatokkal merte a bort, csapolta a szikvizet, amely a csodakútban a víz életet tápláló összes elemet képes volt buborékjai közé felszippantani. A geológus amint beleivott a fröccsbe, tudta, itt valami igen különleges dologra akadt. Nem szólt, csak csendesen kiitta az italt, majd kért egy pohár tiszta szikvizet. Aki sokfelé járt, sokféle vizet ivott már, sokat hazudhat is, még az élet vizéről is, amit oly sokan keresnek. A Rózáék kútjában fakadóhoz hasonló vizet még sehol korábban nem ivott. Benne volt abban minden harmónia, ami egy vízben benne lehet. Jód és mangán, vas és kalcium, magnézium és nyomelemek, meg ki tudja mennyi fajta ásvány sójának kiegyensúlyozott harmóniája táncolt benn a buborékokban. 
– Honnan ez a víz? – tette fel meglepetését leplezve a geológus. 
– A kertünk végéből, a hegy tövéből. – szólt vissza könnyedén Róza. 
– Különleges forrás lehet az, ilyen vizet még nem ittam! 
– Maga is rendesen zavart lehet, a vizet dicséri, nem a bort! 
– A szilváni se volt gyenge, de úgy látom, itt a víznek literje értékesebb, mint a bornak. 
– Hiszi maga! Láttam én már karón kiabáló pártelnököt, ne tessék nekem ilyet bemagyarázni! – vágott vissza Róza, aki észrevette: a kalapos férfi nyugodtan állja az ő tekintetét, s nemhogy elkapta volna a szemét róla, hanem egyre mélyebben belefúródott a tekintetébe. 
– Ha így néz, még beleszédülök itt a pultba. Mivel szolgálhatok még? 
– Mutassa meg nekem, hol ered a víz! Geológusként ez érdekel, bár a maga formás válla is le tudná kötni, alkalmilag. – s ez a mondat udvarlásnak is beillett, pláne egy olyan embertől, aki a kövek, és vizek világában van inkább otthon, s nem a lányok meghódításán töri egész nap a fejét. 
Nem szólt semmit Róza a kihívó replikára, a „Mindjárt jövök” feliratú táblát, kiakasztotta a kocsma ajtajára, majd szótlanul a kert vége felé mutatta az irányt. Riadttá vált, elgyengült, még a tévékészüléket sem kapcsolta át, hanem csak úgy hagyta némán villogni, két sportadó közötti szürke szitálással a képernyőn, s elindult az idegen férfival a kert felé. Rövid, de meredek kaptató vitt a kúthoz, terméskövekkel szépen kirakott lépcső, mellette dáliák, krizantémok dús sora, meg egy mogyoróbokor, kis ágyásban pedig súlyos illatú fűszernövények napoztak a domboldalon a ház mögött. Az a száz lépés, fel a kútig, mint egy hosszú nyár, olyan végtelennek és andalítónak tűnt. Rózának. A kalapos a virágokat, a lépcső köveinek erezetét, a rendkívül dús fűszernövényeket figyelte, s bár a lány is érdekelte, inkább arra a titokra volt kíváncsi: mitől van itt ilyen életerő mindenben, s ahogy megérezte, valami irgalmatlan nagy és ismeretlen dolognak jutott a nyomára, el is bizonytalanodott. Átfutott az agyában az is: van-e joga neki a hegy tetején kezdődött fúrással átformálni ennek a vidéknek az arcát vagy sem? Hiszen végeredményben rajta múlott, ha a szakvéleményébe azt írja bele, a hegy alatti márvány kitermelése nem kifizetődő, drága és nem mellesleg súlyos környezeti hatással van a vidékre, akkor nem lesz itt bánya még minimum száz évig, amíg újra ki nem kotorja valamelyik pénzéhes vállalkozó a levéltárakból, hogy mégis csak lehet itt a hegy gyomrában valami pénzzé tehető természeti kincs. 
– Nem tudok semmit erről a faluról, maga az első ember, akivel itt találkoztam. Azért vagyok itt, hogy eldöntsem, legyen-e márványbánya vagy sem itt a hegyen. Ha lesz, itt minden másképpen fog kinézni. A fúrások azt mutatják, a templom alatt majdnem a felszínhez közel van a kőzet jól bányászható rétege, vagy tíz méter vastagon s még lejjebb már húsz-harminc méter vastag, egészen száz méteren pedig már majdnem ötven méteres réteg van a föld alatt. Ami azt jelenti: le kellene bontani a templomot, exhumálni a temetőt, elterelni a patakot, iparvágányt áthúzni ide a szomszéd faluból, át a kerteken talán éppen ezen is, utakat, villanyvezetéket, trafóállomást, rakodó rámpát isten tudja mi mindent kiépíteni. Eltűnne minden, ami most van.– s ahogy befejezte a geológus ezt a kíméletlen és pontos helyzetelemzést, mintha megkönnyebbült volna. A lány, míg hozzá beszélt, keresztbefont karral állt vele szemben, fújta az ismét feltámadt szél a haját, borzongatta a vállát, ujjai elfehéredtek, szeme kitágult és harmatos kis cseppek jelentek meg a szeme sarkában. 
– Tudtam én ezt, éreztem. Ezért szomorodtak el tegnap a virágaim, ezért bujdokolt el a macskám két napja, ezért esett le az oltárról a kehely a misén. Még a hangosítás is csak recsegett tegnap. Szóval elveszik a nyugalmat, elbontják a templomot, csőbe zárják a patakot, kiforgatják a földből az évszázados sírokat. Azt meg is álmodtam, hogy soha nem látott nagyanyám sírva biciklizik végig a falun, mint egy szürke árnyék, pedig azt sem tudom, biciklizett-e valaha?  – ez zúdult ki Rózából.  S míg keserűvé egyenesedett szájjal szinte köpte a szavakat magából hirtelen fekete felhő borult a hegyre, onnan jött vihar, ahonnan soha korábban jó még nem, s máris csapkodni kezdtek a villámok. Ott álltak félúton a kút felé, a virágok gyorsan bezárkózott szirmai repkedtek mellettük, sikoltó madarak bújtak volna a fák közé, s máris zuhogni kezdett, kövér, de hegyes szemű cseppek verték az arcukat, vállukat, Róza nyakából két szép érett körtét formázó melle közé csatakos árként, könnyel keverve, sósan zúdult a víz. Nem is tudták, hogyan és miként, de egymás kezébe kapaszkodva futottak a templom felé, közelebb volt már, mint a kocsma, s ott beálltak a bejáratot védő kis üvegtető alá. Szakadt, rohant a víz a domboldalon, ágakat, madárfészket, virágot, temetői csokrot hintáztatva a hátán, ropogott, riadt az erdő, olyan vadul dobolt az eső a bádogereszeken, mintha őskori hordák éppen a világ múlását és új világ születését ünnepelték volna százezer tam-tam dobbal. A geológus, aki vulkánok torkát is vizsgálta már fiatal korában, soha nem látott még ilyen gyors és ennyire erős vihart. Egy teljes óráig dúlt a szél és az eső, addig, míg ki nem mosta a templomot ölelő patak a medréből a márványrétegnek egy csillogó, kékes padját, a homokot, kavicsot pedig lerakta a falu közepén. Róza elgyötört, riadt tekintetét követve azt látta a geológus, a templom bejáratától alig pár lépésre lévő sírról szinte lefaragta a zúduló ár a földet, annyira, hogy a koporsó korhadó deszkája is kilátszott a sárból. Rosalinda sírját mosta ki az idő, s Róza tudta, most valami olyan dolog történik hamarosan, ami az ő életét megváltoztatja. A geológus már tudta, mit fog tenni, s azt is tudta, mit fog ezért cserébe kérni a sorstól.
– Figyeljen rám! Rohanjon haza, nézze meg mi történt a házzal, én nemsokára ott leszek. Van itt valahol egy lapát vagy kapa? – kérdezte a férfi. Róza gyorsan a sekrestye melletti kis fabódéhoz futott, kapát, lapátot kerített, szótlanul odaadta a férfinak. Valahogy megbízott benne. Amikor ott állt a geológus vele szemben, s szeme sarkában hirtelen egy súlyos döntés fáradtsága jelent meg egyetlen kemény ránccá élesedve. Talán azt érezte meg: ez az a férfi, akiért hajlandó lesz a mirtuszkoszorút majd a fejére tenni? Nem. Semmi nem történt még köztük, nem is fog talán. Hirtelen feltűnt néhány lépésre Apó, aki csuromvizesen, egy kapa nyelére támaszkodva lépkedett feléjük. 
– Fogjunk bele, takarjuk el ezt az átkozott márványt, ne lássa más! – mondta halkan, s máris elkezdte a patak partjáról a kékes színű kőpadra ráhúzni a vöröses agyagot. A geológus, mint akit darázs csípett meg, fordult, hogy segítsen az öregnek a patakpartról ráhúzni a földet a kék kőpadra. Róza riadtan, lépkedett lefelé a hegyről, azt látta, a hirtelen leszakadó víz irdatlan kárt okozva tépte, marta végig a falut. Sár és sár, mindenhol, de ahogy a kocsma felé nézett, látta, a barackfa ágai közül egyet sem tépett le a szél, s a kút vizének sugara is tisztán, fényes csíkként csordogált fent a domboldalon. – Az álom a mirtuszkoszorúról! Hát mégis? Vagy mégse? – dünnyögte maga elé, s Málikára gondolt, akinek olyan jó lenne ezt az egész misztériumot most elmesélni, mert Málika, igen csak ő tudott hinni a csodákban. Pedig csoda nincs, csak eső, meg véletlen. 
Apó és a geológus jó negyedóra heves tempójú munkával kavicsot és sarat kapart a márványpadra, a patak, amely alig félórája még vadul mosta kifelé a homokot saját medréből, most mintha segíteni akarna nekik, megszelídülve és lassan tisztulva éppen a márványpadra kezdte lerakni a hegy oldalából kimosott kavicsokat. A két férfi szótlanul a félig kimosott sírhoz ment ezután, néhány súlyos terméskővel hirtelen keretet raktak, s a málós-nyúlós földet visszalapátolták a kikandikáló deszkák fölé. Apó a legnagyobb levendula bokrot óvatosan a visszarakott halomra ültette át, a növény, mintha fellélegzett volna, alig pár perccel a visszaültetés után kezdte kinyitni a vihar alatt bezárt virágait. 
Talán béke lesz végtelen, s a halottak is mosolyognak majd az égben és a földben. Hogy mikor lesz ez? Csak soha, vagy egyszer se tán?  
Hogy bármi is legyen, ahhoz előbb el kell innen menni! – gondolta a geológus. Talán majd egyszer visszajönni is lehet ide, de csak vénen és félvakon, félhülyén, hogy véletlenül se higgyék el: megszerette ezt a bukolikus és csendes falut. Ahol volt idő, hogy olykor hátat fordítottak az asszonyok, ahol fél évszázad után furákat tapasztal a vén plébános reggelente, s ahol egy égő, fekete szemű, szoprán hangon zsoltárt és dicséretet éneklő lány kocsmárosként mérte a fröccsöt, és nem kellett senkinek, mert mindenkinek kellett volna. Mintha száz év magány után ezer csendes év jönne. Elmaradnak végleg a focimeccsek a tévében, nem lesz a kocsmában, frissen sült pogácsa. Csak illúzió marad az értelmes munkában elfáradt férfiak nyugodt elalvása még este tíz óra előtt. Nyitva marad a hegy, elzápul a forrás, megcsúnyulnak a szépek, megszépülnek a holtak. Szépp Róza, mint egy mesehős, továbbmegy innen, nem lesz sem boldog, sem boldogtalan, csak élni fog. Az magában véve egy egészen kifutható pálya. Olyan indulással, hogy spanyol nagyanya, cigány anya, örök élet kútja, meg sok liter barackpálinka a hegy alatti pincében, csak lesz valamilyen vége a történetnek. Ha más nem, akkor másnapos lesz, szürke és még csak tovább sem gondolható, mert meghal benne a mese. De kiváltságosak újraálmodhatják, színt, életet újravarázsolva bele. Csak inni kell a forrás vizéből. Meg kéne találni ezt a falut. 








 
Kapcsolódó linkek
· Több hír: Arany Opus Díj 2012
· Több hír: szmit


Legolvasottabb hír ebben a rovatban:
Arany Opus Díj 2012:

Jelige: Borító

Hír értékelése
Értékelés: 3
Szavazat: 4


Értékeld ezt a hírt:

Kiváló
Nagyon jó
Jó
Átlagos
Rossz

Parancsok

 Nyomtatható változat Nyomtatható változat

Kapcsolódó rovatok

Arany Opus Díj 2012





Web site powered by PHP-Nuke
All logos and trademarks in this site are property of their respective owner. The comments are property of their posters, all the rest © 2005 by me.


Oldalkészítés: 0.11 másodperc