Üdvözöl a(z) SZLOVÁKIAI MAGYAR ÍRÓK TÁRSASÁGA!
Hungarian Slovak 
 FŐOLDAL | TAGJAINK | ALAPSZABÁLY | TISZTSÉGVISELŐK | DÍJAINK | ELÉRHETŐSÉGEINK | SZPONZORAINK |
Opus - szlovákiai magyar írók folyóirata
Arany Opus Díj - főoldal
Jócsik Lajos-breviárium
Díjazottak
Szociális Alap
Szolgáltatások
· Híreink
· Rovatok
· Irodalomórák
· Rendezvények
· Pályázatfigyelő
· Kritikák
· Köszöntők
· Könyvajánló
·Fiatal Írók Köre
· Fiatal Írók Rovata
· Arany Opus Díj
· Jubilánsok
· Hazai magyar Lap-és Könyvkiadók ajánlata
· Képgaléria
· Emlékhelyeink
· Rólunk írták
· Hírek archívuma
· Linkajánló
· Keresés
· Jelentkezési lap
Naptár
November
Vas Hét Ked Sze Csü Pén Szo
  1 2 3 4
5 6 7 8 9 10 11
12 13 14 15 16 17 18
19 20 21 22 23 24 25
26 27 28 29 30  
Szavazás
Mit gondolsz a weboldalunkról?

Nagyon jó!
Elég jó...
Nem elég jó...
Nagyon rossz!



Eredmények
Szavazások

Szavazat 16153
Linkajánló
 Év Irodalmi Alkotása: Jelige: Skarab Rak Limah

Arany Opus Díj 2012
Énlét?
Test és lélek gyötrelmei


Igen. Itt valami nincs rendjén. Érzem, ahogyan parányi izzó töltényekből álló felhő bombázza a légcsövemet. Mikor már azt hinném, hogy a köd eloszlik és fellélegezhetek, egy újabb légiónyi erősítés érkezik. Miért teszed? Hisz eddig jól megvoltunk. Igaz, néhányszor muszáj voltam azt a kis vizeletet kiereszteni, mert itt már nem fért el, de én szóltam, igaz, aludtál, de én mondtam: Vigyázz, mert ez ki fog jönni! Ezért kapom? 

Köszi, majd visszaadom. – mondtam és közben már nyúltam az öngyújtómért. Igazából nem is kellett. Reggeltől nem ettem, és tudtam, ha ezt elszívom, nem is fogok. Meggyújtottam, és az első slukk után éreztem valami émelyítőt. Még nem szokta meg a szervezetem, gondoltam. Közben beszélgettünk csajokról, filmekről, autókról. Jó volt. Nevettek, nevettünk. Együtt és velem, végre nem rajtam. Először éreztem, hogy tartozom valahová.

Ez most nagyon, nagyon éget. Érzem, ahogy fellángol a nyelvem, majd lassan zsibbadni kezd. Végig horzsolja a nyelőcsövemet, és tüzes aszteroidaként csapódik békés gyomromba. Nem a tüdőbe, ez most a gyomorba, de biztos, hogy ide sem való. Kis szünet, aztán újra. Ez valami más, olyan, mint a víz, csak lángol. Nem bírom, ki kell hánynom! Nem fér el több bennem ebből az átkozott lávafolyamból. 

Picit bátortalanul nyitottam ki a szemeimet. Éreztem, hogy azon nyomban kiszáradok, így kotorászni kezdtem az ágyam mellett. Találtam is egy flaskát, amire hevesen rá is vetettem magam. De még nagyobb indulattal köptem ki mikor észrevettem, hogy vodkát szürcsölök. 
- Nem is az én szobám. 
Össze kellett szednem magamat, és ennek a szokásos ellenőrzés is a részét képezte. Lassan talpra állítottam magam, és a zsebemben kezdtem kotorászni. Ennek eredménye lett a pénztárcám, a mobiltelefonom és egy agyon nyomott cigis doboz. 
- Egy szál. Mázlista vagyok. 
Finoman próbáltam kiegyenesíteni, miközben szemeimmel valami tűzforrást kerestem. A balkon tűnt a legvalószínűbbnek. Remegve gyújtottam meg a furcsa alakú terméket. A nyolcszáz fokos mikroszkopikus por gondtalanul haladt a légcsövemen keresztül a tüdő hörgőimbe, onnan az artériákba, majd az agyamba, hogy megnyugtassa remegő testemet. De nem sikerült.

Nem értelek. Azt hittem, ami neked jó, nekem is. Szeretted a focit, meg a szilvát, és nagyon sok tejet ittál. Mindig segítettél a szüleidnek és szeretted őket, és azt hittem engemet is, de mostanában csak kínzol. Tudom, te sem élvezed, de akkor miért?

Alig mertem belenézni a tükörbe. Csak pislogtam, és néztem a köröket a szemem alatt, a sárga fogaim, a vézna beteg testem. Nem szeretjük a tükröket. Igazából, azért mert megmutatja az igazságot. Azt hisszük, nagy emberek vagyunk, és okosak, másak, mint a körülöttünk levők.  Az ő hibáikat, és problémáikat látjuk, csak a saját magunkét nem. A tükör erre mutat rá. Ezért rettegsz tőle, hogy kiderül, te sem vagy más.

 Mit gondolsz, miért köhögsz annyit, vagy miért nem birod el azt a pár lépcsőt sem? És miért remeg mindened? Meg sem hallasz. 
Sikerült neki, azt hiszem, megtört. Egy ideig küzdesz, azt hiszed, tied lehet a győzelem, hogy majd egyszer eléred a célod. De mikor kudarcot vallasz, úgyérzed, minden hiába volt. Megpróbáltam, és elbuktam. 
A felemelő pillanat, amikor az utolsó szál cigarettádat meggyújtod. Beleszívsz majd véletlenül kicsúszik a kezeid közül, kigurul a balkon szélre és nem éred el. Megpróbálod valami vékony hosszú tárggyal beljebb csúsztatni, hogy elszívhasd, de nem vagy elég ügyes, és közben már a fele elégett. Végül idegességedben egy rossz mozdulattal kigurítod a messzeségbe. Pont ilyen érzés az is, amikor meghal a remény. 

- Próbáld ki. Gyerünk. Azt hiszed, már mindent láttál?! Ez a cucc még többet mutat! Olyan leszel, mint egy szuperhős. „Nincs más hátra, minthogy kiperkálod ezt a nevetséges lóvét, amiért én odaadom neked ezt az isteni ambróziát” – mondtam a szegény gyereknek. Annak idején én is ezt hallottam. Egy ördögi kör, amibe ha belekerülsz, szinte lehetetlen a menekvés. Mint ha mocsárban kapálódznál, és minden egyes mozdulattal közelebb és közelebb kerülsz a biztos kárhozathoz. 

Simogat és oly meleg. Szétárad az ereimben. Érzem, ahogyan minden porcikám megnyugszik, és feltöltődik. Olyan, mint a boldogság. Egy nagy adag endorfinbomba. Tudod, olyan, mint mikor gyerekkorodban kibontod az ajándékod, és az van benne, amit elképzeltél. Egész álló nap csak hordozod, majd éjszaka vele alszol. Mindössze annyi a különbség, hogy ez hamis. Nem történt semmi rendkívüli, nincs okod a boldogságra. Okozat ok nélkül. 

Érzem, ahogy a testem ellenem fordul. De nem ez a legszörnyűbb, hanem a magány. Az, hogy lehetőséget sem kapsz arra, hogy bebizonyítsd, több van benned. Pedig csak egy esélyt szeretnél, hogy megmutasd, mi is vagy igazából. Azt, hogy te is tudsz szeretni, oltalmazni, érezni. Azt, hogy te is ember vagy, nem csak egy beteg húskupac.
 A tetteink meghatároznak. A rossz sokkal nagyobb hatást vált ki, mint a jó. Kívánod, hogy lássák nem vagy rossz ember, de egy valami meggátol. Valami, amit jobban kívánsz.

Igen, már alig várom. Gyerünk, csináld! Tudod te is, hogy jobb lesz, különben már megint remegni fogok, és hányni. Gyerünk még, még egy picit. Nekem ennyi nem elég! 

Fehér szoba. Nem, nem kórház. Vagy mégis? Aztán hirtelen feketeség. Látom a szüleimet, sírnak. Aztán felébredek. Olyan, mint amikor gyerekkorodban azt álmodod, hogy ágyba vizelsz, és mikor felébredsz, érzed a nedves hideg lepedőt. Pedig valami azt súgta, hogy kellj fel. De nem hittél neki. Most már túl késő.








 
Kapcsolódó linkek
· Több hír: Arany Opus Díj 2012
· Több hír: szmit


Legolvasottabb hír ebben a rovatban:
Arany Opus Díj 2012:

Jelige: Borító

Hír értékelése
Értékelés: 3.6
Szavazat: 10


Értékeld ezt a hírt:

Kiváló
Nagyon jó
Jó
Átlagos
Rossz

Parancsok

 Nyomtatható változat Nyomtatható változat

Kapcsolódó rovatok

Arany Opus Díj 2012





Web site powered by PHP-Nuke
All logos and trademarks in this site are property of their respective owner. The comments are property of their posters, all the rest © 2005 by me.


Oldalkészítés: 0.13 másodperc