Üdvözöl a(z) SZLOVÁKIAI MAGYAR ÍRÓK TÁRSASÁGA!
Hungarian Slovak 
 FŐOLDAL | TAGJAINK | ALAPSZABÁLY | TISZTSÉGVISELŐK | DÍJAINK | ELÉRHETŐSÉGEINK | SZPONZORAINK |
Opus - szlovákiai magyar írók folyóirata
Arany Opus Díj - főoldal
Jócsik Lajos-breviárium
Díjazottak
Szociális Alap
Opusonline
Szolgáltatások
· Híreink
· Rovatok
· Irodalomórák
· Rendezvények
· Pályázatfigyelő
· Kritikák
· Köszöntők
· Könyvajánló
·Fiatal Írók Köre
· Fiatal Írók Rovata
· Arany Opus Díj
· Jubilánsok
· Hazai magyar Lap-és Könyvkiadók ajánlata
· Képgaléria
· Emlékhelyeink
· Rólunk írták
· Hírek archívuma
· Linkajánló
· Keresés
· Jelentkezési lap
·Választmányi határozatok
Naptár
November
Vas Hét Ked Sze Csü Pén Szo
  1 2 3 4 5 6
7 8 9 10 11 12 13
14 15 16 17 18 19 20
21 22 23 24 25 26 27
28 29 30  
Szavazás
Mit gondolsz a weboldalunkról?

Nagyon jó!
Elég jó...
Nem elég jó...
Nagyon rossz!



Eredmények
Szavazások

Szavazat 28617
Linkajánló
 Év Irodalmi Alkotása: Jelige: hármak

Arany Opus Díj 2011Szerelmi háromszögek 

1.  Mi és Én


Virágillattal közelített felém.
Kezét nyújtotta, hogy elragadjon.
S kezem rögtön nyújtottam is én.
Ó, hova, merre viszel? Rád hagyom.

Lebegve a fák felett szálltunk mi.
Mámorban, átszellemülten, szépen
És csendben. Nem látott minket senki.
Hagytam, hadd vezessen a Szerelem.

És ahogy mi ott ketten szálltunk fenn,
Magakadt Rajta vezetőm szeme.
Elmerültünk a tavaszi melegben,
S magunkkal rántottuk Őt is le.

Ott lenn, virágporba mártózva, ketten,
Megláttuk egymásban a világot.
Együtt futottunk versenyt a széllel,
Együtt néztük a felkelő napot.

S kezünket fogta a Szerelem.
Mint őrző angyal, törődött velünk.
Árnyékunk volt ő ezüst holdfényben,
S óvta magát a mi Szerelmünk.

De hideg reggel, egy őszi napon,
Sziklás, rideg helyen sétáltunk mi.
Csak por pihent a nagy, zord sziklákon.
Kipusztult táj volt – nem nőtt ott semmi.

És a Szerelem mellettünk lépdelt.
Ostobák s naivak léptei.
Aztán egyszer csak: ó, mellélépett!
S elkezdett a mélybe zuhanni.

Hangtalan volt, csupán könnye csordult.
Szíve meghasadt, úgy vágyott minket.
Majd földet ért, teste nagyot rándult,
S csak por maradt holtteste helyett.

Mi meg csak álltunk, néztük némán.
Ó, azok az üres tekintetek!
Ott álltunk a világ lábainál,
S nem voltunk mások, csak: idegenek.
 
2. Ő és Ők



Buja kertek rejtekében, hol
Késő esti párás ködbe
fullad a madarak dala,
Hol mesébe illő áradata
Zúg a lopott álmoknak,
Ott lapul emígy:
Félve, kisgyermek, 
Hol anyja öle 
Nem nyújt már védelmet.
Szemét csak résnyire nyitja,
De a remegő szikra
Már így is kipattan,
Mint riadt eb a cserjésből.
A gyermek szemében ott
A kíváncsiság, holott
Rémálma a látvány,
Mi elé tárul
A bokrokon túl.
Két fával arrébb,
S még egy pad is belefér,
A park csendes, békés,
Esti etűdjét 
Ciripelő tücskök, 
Zenéje mellett, 
Bódító, balzsamos
Virágillatban, így
Ünnepi dicsben,
S porban mégis,
Két fehérlő test virít
Éji sötétben.
Mond, ki az ott,
Bukott Hold?
Kik azok a fehér arcok?
- fehérek? Ó, ugyan, dehogy!
Szájtátva bámulna ezer
Festő színükre.
Vérpiros ízben úszik orcájuk
Puha bőre, s
Rájuk zúdul az éji ezüst sugár.
De mi mozog így? Égi szél tán!
Kisgyermek riadalmán
Nem segít már semmi sem.
Borzongás járja át
Testét, miközben
Lélegzete elakad,
Szeme fennakad
A látvány vasszögén,
Mi úgy jár-kel
Rubint barlangjában,
Mint király a palotában,
S halk sóhaj a zenéje.
A gyermek arca hófehér.
Szíve vadul dobog titkon.
Úgy dönt: ő közelebb lép.
De ahogy lábát mozdítja,
Egy gally reccsen alatta,
S a varázs megtörik.
Minden zene abbamarad,
Felröppennek az éji madarak,
S három szív ver
Őrült ritmust
A bokrok alatt.
Gyorsan kapják,
Mijük maradt,
S futnak, merre
Szem ellát.
A kisgyermek bűntudatban,
Félve, futva, menekülve
Érzi: most tört meg egy csodát.
Levegőért kapkod,
Míg el nem éri otthonát,
Majd sírva fakad,
Nem tudja: mi volt, mit látott!


 
3. Ti és Én


Jól emlékszem, tegnap más volt még.
Nem élt bennünk ekkora űr sosem.
Kezem fogtad, s én is a tiéd.
Szívünkben pusztított a szerelem.
Egyetlen, szent világom voltál te.
Tiéd volt mosolyom és könnyeim.
Azt ígérted, így lesz ez örökre,
És nézd: mára már nem maradt semmim.
Miben pillant vissza fájó gyönyör?
Amott a múlt kullog el könnyekben.
Az összes emlék némán leköszön,
És semmi sem marad a szívünkben.
Eltapostuk fájó nyomainkat.
Ezen túl csak járókelők leszünk.
Illatod rég nem nyújthat izgalmat,
Csupán a jelen szmogja leng körül.
Csoda, hogy nem ölt meg a szenvedés!
Hogy csúf elvesztésed nem tépett szét!
Ám élek, mert erőt, tartást és
Közönyt küldött rám az ég.
Azt mondtad, szeretsz – és nem hazudtál.
De sosem lehettem szíved élén,
Mert legelöl voltál te, azután
Messze lehagyva kulloghattam én.
Önmagadat szeretted és engem.
Életedet adtad volna értünk.
Ám másik éned és én, egy helyen,
Még szűkösen sem, meg nem férhettünk.
Nem tudtál dönteni kettőnk között.
Én maradjak, vagy szeretett éned?
Abban a reményben, hogy feltörök:
Ellened kellett küzdenem érted.
Ó, hogy gyűlöltem a szerelmedet!
Tudta ő jól összes kívánságod!
Mindent megtett, bármire is kérted.
És én egyre tudtam: senkid vagyok.
Felülmúlt engem – de még szerettél!
Ha távol jártam, ó, hiányoztam!
Csókjaimért te majd megőrültél,
És én boldogan megadtam magam.
De egy idő után jól láttuk mind
Szívemen azt a vérző repedést,
Arcomon csúf, fekete könnyeim,
Szemeimben sok bánatos kérdést:
Nem látsz kínt? Nem hallasz sóhajokat?
Ó, vak vagy! Csak az éneddel törődsz!
Jaj, miért fontosabb neked önmagad?
- és: Hozzám még mi köt, miért kötődsz?
Ez a szerelmi háromszög „leölt”,
És ugyanakkor nevetséges is volt.
Az ég sem volt már kék, a fű sem zöld,
S életerőm is egyre fogyott.
Mert nem tudtál dönteni: te vagy én?
És belefáradtam mindenedbe.
Elhagyott már engem minden remény.
Lelkem is csak hálni járt testembe.
Egy hűvös őszi hajnalon aztán
Ráébredtem: nincs melletted helyem.
Ki megfelelt neked: az te voltál
- és nekem már nem is volt több szerepem.
Felkaptam szívemet és távoztam.
Az ajtót hangtalanul csuktam be.
Kint a levegőt mélyen beszívtam,
Míg átölelt szabadságom szele.
Mert az voltam én már: szabad. SZABAD!
És ez az új szó édes ízű volt;
Testemen kacéran végigszaladt,
Számban isteni zamatot hagyott.

A szerelem már azóta nem bánt,
És főleg nem fájó háromszöge.
Boldog lehetnék, de nem vagyok az.
Lehangol, minek már múlt a neve.

Hiába volt az összes „szeretlek”,
Neked fontosabb voltál Te.


 
4. Vágy


Négy fal – itt ülünk:
Asztalok,
      Székek,
            Székek.
                  Kérlek
                  Ülj mellém!

Te távol jársz, hol
     Asztalok,
S nem székek,
                Székek.
                   Kérlek
                   Ülj mellém!

Megemészt a vágy!
Utunkban: asztalok,
                  Székek,
                  Székek.
                  Kérlek
                  Legalább csak nézz rám!





 
5. Bukás


Eddig csak sejtetted, mi van.
Bízni is csak félve mertél.
De reméltél - akaratlan!
És most látod, hogy mit tettél:
Azt mondja, szeret, imád. És?
És te sem tudsz mondani mást.
Elnyelt ez a vad kísértés.
De hozott-e tán megváltást?
Vagy csak összetör ez a szív,
Mert többet veszt, mint amaz ad?
Az ég sosem lesz rózsaszín,
Törheted bármennyit magad.





 
6. Tévedés


Megtörsz te a nagy súly alatt.
Lélegezni sem bírsz már.
És mindened, mi maradt:
Egy apró reménysugár,
Hogy még szeret és kellesz neki.
De nem sejted azt:
Álom mind, mi itt őrjíti
Már őrült agyad.








 
Kapcsolódó linkek
· Több hír: Arany Opus Díj 2011
· Több hír: szmit


Legolvasottabb hír ebben a rovatban:
Arany Opus Díj 2011:

Jelige: liszt

Hír értékelése
Értékelés: 4.47
Szavazat: 23


Értékeld ezt a hírt:

Kiváló
Nagyon jó
Jó
Átlagos
Rossz

Parancsok

 Nyomtatható változat Nyomtatható változat

Kapcsolódó rovatok

Arany Opus Díj 2011

Ehhez a hírhez nem lehet hozzászólni.




Web site powered by PHP-Nuke
All logos and trademarks in this site are property of their respective owner. The comments are property of their posters, all the rest © 2005 by me.


Oldalkészítés: 0.09 másodperc