Szalay Zoltán
Keresztnevek és irodalom
(Elhangzott a Tokaji Írótáborban 2010-ben)
A Magyar Értelmező Kéziszótár szerint a „nemzedék” kifejezés az „egy korban élő és kb. azonos korú emberek összessége”, illetve az „egymást felváltó utódok (életének időszaka)” jelentések mentén értelmezendő. Mit jelent a nemzedék irodalomtörténeti szempontból? Véletlenszerű egyezések összekötötte szerzők csoportját? Objektív okok miatt, teszem azt politikai vagy történelmi kényszerből egymáshoz csapódott írók közösségét? Egyazon esztétikai iskolát? Vagy talán hasonló eszmékért küzdő harcostársak klubját?
Hogy a nemzedéki felosztás az irodalomtörténészek eszköztárából még a posztmodern vagy éppen a posztmodern utáni időkben sem veszett ki, mi sem bizonyítja jobban, mint a „Péterek nemzedéke” fogalmának meghonosodása irodalmi köztudatunkban. Ami igazából meglehetősen esetleges feltételek között történt – egy nemrég megjelent tanulmányában Németh Zoltán utal rá, mennyire eltérő utat járt be a négy Péter , s mennyire téves megközelítés egy kalap alá venni őket. Szövegeik teljesen „eltérő stratégiák mentén értelmeződnek” , figyelmeztet Németh Zoltán, megjegyezve, hogy különböző nyelvfelfogásuknak köszönhetően „maguk az egyes életművek sem homogenizálhatók nyelvhasználat szempontjából” . A „Péterek” tehát egy meglehetősen széttartó nemzedék, amely aligha nevezhető valóban „nemzedéknek”, amennyiben ehhez a kifejezéshez egy közös iskola asszociációja is társul.
Ha ezt a komolytalan játékot tovább szeretnénk folytatni, s rátérnénk a kisebbségi magyar irodalmak területére, megtalálhatnánk a „Péterek nemzedékének” analógiáját a szlovákiai magyar irodalomban is. Az imént idézett Németh Zoltán két másik Zoltánnal együtt oroszlánrészt vállalt a posztmodern beszédmódok meghonosításában a szlovákiai magyar írók körében. A két másik író Csehy, illetve Hizsnyai Zoltán lehetne, akik ugyan, ha születési dátumok alapján vizsgáljuk „nemzedékiségüket”, nem feltétlen kerülnének egyugyanazon kategóriába, urambocsá! skatulyába, munkásságuk azonban nagyjából ugyanabban az időszakban hatott különösen erőteljesen a szlovákiai magyar, s ezen keresztül az egyetemes magyar irodalomra. Németh, Csehy és Hizsnyai lehetnének a szlovákiai magyar „Zoltánok nemzedéke”, akik a posztmodern különféle árnyalatait, az abszurd elemeket nyelvi játékokba emelő, az antik költészetet egyedi módon újrateremtő, illetve a magyar költészeti hagyománnyal merészen kikezdő, rendkívül sűrű anyagú formákat vezették be irodalmunkba. A három Zoltán között akár további összefüggéseket is találhatnánk, hiszen egymást után töltötték be a Kalligram folyóirat főszerkesztői posztját, jelentősen hozzájárulva az egyetemes magyar irodalmon belül is az egyik leghatékonyabb műhelyként hírnevet szerzett intézmény kiépítéséhez. A Zoltánoké tehát még talán jobban megfelel a klasszikus nemzedékek ismérveinek, mint a Pétereké.
Mihez kezdjenek azonban az olyan szerzők, akik kevésbé gyakori keresztnévvel szeretnének boldogulni? Ők már eleve kizárattak a kánonképesek soraiból?
Ellenzékbe szorulva
A mai új generációk számára már történelem a szlovákiai Iródia mozgalom, amely az említett sematizmusból való kitörés szándékával jött lére a nyolcvanas évek első felében. Hiába deklarálta tehát a mozgalom teljes nyitottságát és rugalmasságát megalakulásakor, s határozta meg magát elsősorban a fejlődőképesség és az együttgondolkodás iskolájaként , nem bújhatott át a regionális irodalom rácsain, s kénytelen volt az akkoriban az egész társadalmat érintő eszmei küzdelemben állást foglalni. Ma az Iródia mint legendás ellenzéki irodalmi mozgalom ismert, annak ellenére, hogy tagjai annak idején nem politizálás céljából verődtek össze, valószínűleg végig távol szerették volna magukat tartani a politikától. Mivel azonban ezeknek a fiatal szerzőknek elsősorban a hatvannyolc utáni konszolidáció éveire jellemző és az alkotást nagyban korlátozó társadalmi szigor elleni békés fellépés volt a céljuk, inkább jellemezhetjük őket bajtársakként, mint egyazon esztétikai iskola képviselőiként. Ezt erősíti meg az egyes szerzők munkásságának vizsgálata is, a noveau roman, Kafka és Beckett vonalán elindult Talamon Alfonz, a kassáki hagyományt továbbvivő Juhász R. József, a zabolátlan modernista Hizsnyai Zoltán írói világát igazából csak a minden társadalmi megkötöttségtől való szabadulás vágya köti össze.
Az Iródia megzabolázása után, ami a központi hatalomnak a mozgalom nagyjából három éves működését követően a szlovák írószövetség magyar tagozatához kapcsolt Fiatal Írók Köre nevű szervezet létrehozásával sikerült, egyre bizonyosabbá vált a nemzedékek szabad szerveződésének lehetetlensége. Valószínűsíthető, hogy ez a csapás mély nyomot hagyott irodalmi életünkön, melyből máig hiányzik az a fajta spontaneitás, önszerveződési hajlam, ami utoljára talán az Iródia megalakulása idején jelentkezett, bár, mint már említettük, akkor sem jelentkezhetett pusztán esztétikai célok véghezvitele végett, mivel elsősorban az ideológiai korlátok lerombolásának vágya állt a hátterében.
A szétszórattatás ideje
Az utóbbi húsz év szlovákiai magyar irodalmáról egész biztosan könnyebb lenne beszélni, ha a hagyományos értelemben vett nemzedék mint olyan végre felbukkant volna a Pozsony és Királyhelmec közti szűk sávban élő és alkotó, pontosabban: magyarul alkotó írók között. Azok a fajta szerveződések azonban, amelyeket az előző korszakokban vagy a kisebbségi létért való kiállás és a kisebbségi sérelmek megéneklése, vagy az ideológiákkal való szembeszegülés és az alkotói szabadság kivívása hozott életre, a demokrácia kitörésével és a posztmodern hullám begyűrűzésével elvesztették legitimitásukat, ebben az új légkörben új kihívásokkal kellett új módon szembenézni.
Az utóbbi évtizedek elsősorban a magányos jelentkezések és csendes elhallgatások ideje volt, a szerzők szétszóratásának ideje különféle égtájak felé.
2004-ben a szakma nagy örömmel fogadta, hogy egyszerre három fiatal prózaíró lépett be a szlovákiai magyar írók sorába új kötettel: Bárczi Zsófia A keselyű hava című novelláskötete az AB-Art kiadó Kenguru zsebkönyvek sorozatában, György Norbert Klára című regénye a Nap kiadó gondozásában, Gazdag József Kilátás az ezüstfenyőkre című novelláskötete pedig a Kalligramnál látott napvilágot. A szerzők mind harmincas éveik elején jártak, újfajta prózai megszólalásmódokat hoztak a meglehetősen monoton szlovákiai magyar irodalmi közegbe, de más nem kötötte őket össze: aligha beszélhetünk az esetükben valódi nemzedék fellépéséről. Érdekes módon azonban első kötetük megjelenése után, mellyel mindhárman díjak sorát söpörték be és korábban alig tapasztalt kritikai visszhangot váltottak ki, tartaléklángra kapcsoltak, újabb szépirodalmi kötettel azóta egyikük sem jelentkezett. Bárczi Zsófia megnyerte ugyan a Szlovákiai Magyar Írók Társaságának szépirodalmi pályázatát 2006-ban, György Norbert pedig több kisebb publikációval rukkolt elő az elmúlt időszakban, melyek mögött felsejleni látszanak egy új regény körvonalai; Gazdag József az egyetlen, akinek szépirodalmi munkásságáról a 2004-es kötet óta nem hallani, pedig épp ő ígérkezett a legkiemelkedőbb tehetségnek a három prózaíró közül, aminek bizonyságaként elnyerte a Bródy Sándor-díjat is.
Ami az induló szerzők jelentkezését illeti, a kilencvenes évek közepe óta a Szőrös Kő folyóirat és az azt gondozó AB-Art kiadó töltött be úgymond hiánypótló szerepet a szlovákiai magyar irodalomban. Az ő Start Könyveik továbbvitték a Madách-Posonium Főnix Füzeteinek hagyományát, számos olyan szerző jelentkezett ebben a sorozatban, akik mára több különféle díjjal kitüntetett, figyelemre méltó életművel rendelkező írókká értek. A Szőrös Kő 1996-ban alakult Csehy Zoltán, Juhász Katalin, Polgár Anikó, Németh Zoltán ötlete alapján, illetve Juhász Dósa János közreműködésével, s 2009-ig jelent meg. Az utolsó főszerkesztő, H. Nagy Péter a Szlovákiai Magyar Írók Társasága által 2009-ben alapított Opushoz szegődött. A Szőrös Kő megjelenése jelen pillanatban szünetel, a fiatalok felkarolása terén végzett tevékenységét részben az Opus folyóirat Peron című melléklete vette át, amiről az alábbiakban még részletesebben szólunk.
A szerény szlovákiai magyar irodalmi folyóirat-struktúrában a legrégebbi lap, az Irodalmi Szemle az idősebb kisebbségi nemzedékek orgánumaként, a Kalligram pedig inkább az egyetemes magyar irodalom kiemelkedő műhelyeként ismert, míg a Szőrös Kőt a fiatal szlovákiai magyar irodalom lapjaként tartották számon, azzal együtt, hogy nem volt rá jellemző az elszigetelődés politikája, nyitott volt az egyetemes magyar és világirodalom felé is. H. Nagy Péter főszerkesztő vezetése alatt a lap afféle magazinjelleget vett fel, nyitott a populáris műfajok, elsősorban a sci-fi felé, Startkő című rovatában azonban, amelyet soká Haraszti Mária, a korábbi főszerkesztő jegyzett, végig megmaradt a kezdő szerzők számára publikálási felületet biztosító orgánumként. Talán éppen ennek a szerepnek nem tudott kellő színvonalat biztosítani a lap hosszú távon, s vált ettől fogva érdektelenné az egyetemes magyar irodalom szemszögéből. A fiatalok bemutatása afféle kényszerként értelmeződött a Szőrös Kő szerkesztésénél, ami azt eredményezte, hogy gyakran az arra nem érdemes kezdő tollforgatók is lehetőséget kaptak a lapban való megjelenésre. Ez a kudarc rávilágított, vajon szükség van-e állandó felületre a kezdők számára, ha ennyire gyér a felhozatal, ilyen lassan bontakoznak ki új tehetségek, ami, a szlovákiai magyar közösség számbeli méretét tekintve nem meglepő. A Szlovákiai Magyar Írók Társasága ezzel kapcsolatban kezdett bele egy újfajta kísérletbe. A Szőrös Kő megszűnését vagy szünetelését végső soron egyéb, irodalmon kívüli okok idézték elő, a kérdés tehát továbbra is nyitott, s mára tulajdonképpen úgy formálható át, kialakulhat-e egy olyan szlovákiai magyar írónemzedék, amely számára fontos lenne egy saját lap működtetése?
Íróiskola
Az AB-Art kiadó már említett Start könyvek sorozatában olyan jelentős alkotók első művei jelentek meg, mint Polgár Anikó vagy Mizser Attila, de itt jelentkezett például Németh Zoltán is. Az 1994-ben Juhász Katalin Gerezdek című kötetével indult sorozat a 2000-es évekre ugyancsak kifáradt, ahogy kimerült a Madách-Posonium kiadó Főnix füzeteinek sorozata is, a további kiadók pedig, mint a Nap, a Lilium Aurum, a Plectrum, a Kalligram nem szenteltek kitüntetett figyelmet a kezdők szerepeltetésének, nem rendelkeztek sorozatokkal a kezdők számára.
A Szőrös Kő hasonlóképp veszített erejéből a 2000-es évtized végére, mint a Start Könyvek sorozata, s így egyre fontosabbá kezdett válni a Szlovákiai Magyar Írók Társaságának azon kezdeményezése, amely a fiatal írók felkarolását tűzte ki célul. A társaság nem hagyhatta figyelmen kívül a fiatal írógenerációk szétszórtságát, ezért különféle módszerek segítségével kezdte meg célzott képzésüket, amely módszerek egységesítésével mára egy működőképesnek tűnő képzési rendszer született.
A Szlovákiai Magyar Író Társasága, azaz SZMÍT 2007-ben indította útjára honlapján a Fiatal írók rovatát, amelynek keretén belül mentorok bírálják el a kezdő szerzők beküldött műveit. Az első évben tizenegy mentor közül választhattak a fiatal szerzők, mára a társaság öttagúra zsugorodott, de egyúttal a munkájuk is intenzívebbé vált. Az első évben harminchat próbálkozó akadt, túlnyomó többségben persze, ahogy várni lehetett, nem adtak okot túlzott bizakodásra a szlovákiai magyar irodalom jövőjét illetően. A következő évben húsz szerző műveit bírálták el a kiválasztott mentorok, s ekkor már körvonalazódni látszott, kik azok, akik komolyan gondolják a munkát. A következő szezonban pedig a SZMÍT összekötötte a Fiatal írók rovatát a Pegazus nevű, középiskolások számára szóló alkotópályázattal, kiterjesztve a rovaton belül elkezdett műhelymunkát, közben pedig rendszeres táborokat kezdett szervezni a munkában részt vevő fiatalok és mentoraik részére, ahol személyesen vitathatják meg a felmerülő kérdéseket. A SZMÍT 2009-ben indított Opus című lapjának egyelőre egyszer megjelent Peron című melléklete, Hizsnyai Zoltán válogatásában és szerkesztésében tartalmazott néhányat a társaság által pátyolgatott szerzők műveiből, s az ebben a mellékletben szereplő szerzők egyike, Sipos Janka idén már kötettel is jelentkezett a Madách-Posonium kiadónál.
Ennek a szerveződésnek a lényege, hogy „felülről” irányított, a játékszabályokat az ún. „befutott”, többé-kevésbé kanonizálódott vagy legalábbis az írótársaság által elismert szerzők határozzák meg, s nem maguk a pályakezdő fiatalok. Jellemző, hogy tulajdonképpen az Iródia mozgalma óta (s annak a „jótékony atyai szárnyait ráborító” írószövetség általi bekebelezése óta) nem alakult fiatal szlovákiai magyar íróknak olyan műhelye, amely saját kezdeményezés által indult volna, és saját magát tartotta volna fenn, mondjuk hasonló módon, mint a nemrégiben szétoszlott Telep csoport Magyarországon, amelynek tagjai egy online fórum segítségével végeztek közös műhelymunkát. A szlovákiai magyar fiatalok önszerveződését valószínűleg a helyi művelődési infrastruktúra kialakulatlansága is hátráltatja. Kiaknázatlan vagy alig-alig kiaknázott lehetőség az internetes megjelenési forma – Szlovákiában egy-két magyar nyelvű kulturális honlap működik, amelyek közül a kassai központú Rovartra érvényes ugyan, hogy feladatának tekinti az ifjú tehetségek bemutatását, túl nagy teret a kibontakozásra azonban nem biztosít.
Egy kisebbségi kultúrán belül mindig nagyobb hangsúlyt fektetnek a hagyományőrzésre, az ősi értékek megőrzésének fontosságára, s ez számos esetben korlátozza a kisebbségi kultúra továbbélésének valódi zálogának tekintendő fiatalokat saját, autonóm céljaik kibontakoztatásában. Sajnos a felelősök ritkán látják be ezt az ellentmondást, például az alternatív kulturális kezdeményezések támogatása esetében, vagy említhetnénk éppenséggel a kezdő írók munkáinak figyelmen kívül hagyását a kritika részéről. Szlovákiában létezik ugyan elsőkötetesek magyar szerzők számára osztott irodalmi díj a Posonium irodalmi díjak keretén belül, ennek jelentősége azonban jócskán elmarad a többi irodalmi díj mellett. Hevenyészett kiselőadásomat azonban nem szeretném negatív hangvételben zárni, ezért inkább arra a figyelemre méltó jelenségre utalnék, milyen módon törnek utat minden nehézség ellenére a fiatal tehetséges szerzők a siker felé: a Szlovákiai Magyar Írók Társaságának szépirodalmi pályázatát az utóbbi két évben egymás után olyan prózaírók nyerték, akik kötettél még nem rendelkeznek, s ismertségben egyelőre jócskán elmaradnak idősebb pályatársaiktól. Hadd említsem meg őket név szerint is: Veres Istvánról és Száz Pálról van szó, valószínűleg még hallhatunk róluk, annak ellenére is, hogy nem egyezik a keresztnevük.
Ha nem is kifejezetten a húszéveseké tehát a világ, ami a mai szlovákiai magyar írókat illeti, jelenlétük észlelhető, és fajsúlyosságuk tekintetében az aktuális folyamatok nem a legkedvezőtlenebbek. A kínálkozó alkalmak pedig remélhetőleg nem szalasztódnak el.