Kornél újabb tizenegy verssel lepett meg bennünket, és bizony ezek már nagyon mások az előző csomaghoz képest. Egy komoly fiatal költő arcélét bontakoztatják ki. A költemények tartalmasak, hangulatosak, „jól megcsináltak”, mestermunkák. „Teremtőjük” elégedetten dőlhet hátra a karosszékében.
A fiatalemberről tudjuk, hogy egyetemista, teológiát hallgat. Talán ennek hatására (is) a teremtés (a bűn, az imádság, stb.) motívuma több versében felbukkan. A szerző nagy erénye, hogy mindenki által ismert és megtapasztalt dolgokat, hangulatokat, érzéseket tud újrafogalmazni, lírába emelni. Mindehhez „új színek kellenek”, írja egyhelyütt, „új univerzum születik ujjaim alatt”.
A teremtő szerepében tetszeleg tehát, és tetszik neki ez a szerep. Nem csoda. A szavak szótfogadóan sorakoznak egymás mellé, akármilyen „kép” is hívja őket a papír fehér vásznára: egy nem éppen élvezetes tátrai nyaralásból is úgy tud hiteles hangulatjelentést kanyarítani, mint az egyedüli Isten (aki mégis hárman van) elképzelt töprengéseiből. A létről, mint szerelmi élményről beszél, illúziókba göngyöl, s rögtön újra kicsomagol, kísérletezik, keres egy pontot, ahonnét minden jól látható, de legalábbis tapintható. Szívesen alkalmazza az elhallgatást a versben, amikor nem tudjuk, ki beszél, miféle varázslatba csöppentünk éppen, egy olyanfajta Istent formáz magából, akinek útjai még saját maga számára is kifürkészhetetlenek.
És ha ez így van, mennyi még a felfedeznivaló!
Tizenegy jó vers kering tehát az agyvelőnk piros űrében, s kapcsolódási pontokat keres hétköznapi kiábrándultságokban elrongyolódott neurotikus neuronjainkkal. És kirajzolódnak a részletek! Rájövünk, hogy a „hiába” című versben Karinthy bőrébe bújva el akarja játszani azt a bizonyos dalt a hegedűn, ott a magasban illegve-billegve, egyensúlyozva – amíg rá nem jön, hogy a közönség süketnémákból áll. Mi is lehetne ehhez képest a globális felmelegedés! A kengurufejű, erszényét vesztett ember. A meséből is már csak ese maradt, esetleg esemes, vagy „se”. Persze, a rózsa a hibás, mert az nincs tövis (értsd: Te-„wish”) nélkül, és inkább ne akarjuk tudni, mihez is fogott pontosan a Kis Herceg, miután visszatért (egy féreglyukon keresztül) a bolygójára…
Hajtman Kornélt viszont lássuk-olvassuk (így felszólító módban) irodalmi lapjaink hasábjain, s kívánunk neki további teremtő erőket, jól megírt verseket, izgalmas fogócskákat a „pollenbe bújt táj”-ban.