SZLOVÁKIAI MAGYAR ÍRÓK TÁRSASÁGA - Varga András versei (mentor: Z. Németh István)

Még egy Ima

Imára kulcsolt kézzel,
meddig tekintesz rám?
Imára kulcsolt kézzel
bűnös, szenvedő lélek.
Bocsáss meg nekem mindent,
még egyszer ezt kértem.
Bocsáss meg nekem mindent,
és még egyszer segíts meg.
S Te meghallgattad imámat,
nem felejted el tékozló fiadat.
S Te meghallgattad imámat,
elengeded romlott bűneimet.
Szeretlek Uram, még ha
ez cselekedeteimből nem is látszik.
Szeretlek Uram, még ha
ezt mindig haszonért emlegetem fel.
Bocsáss meg, szeretsz...
a bocsánat a legnagyobb Haszon
Bocsáss meg, Te adsz...
én pedig amit kell, sem teszem.

Pergőtűzben

Halk nyögések hatolnak a ködben
tovább, tovább...
S Te csak kúszol a fagyos földön
Egyre kavargó gyomorral,
Nézed azok hűlő testét, kik utaznak
tovább, tovább...
Pergőtűzben fekve késik a remény
tovább, tovább...
Ezer rémkép kísért a ködben,
Kavarog a megszelídült szellem,
A fegyvered elhajítod, szálljon
tovább, tovább...
Menekülnél, de a láncok tartanak
tovább, tovább...
S a halál lassan kinyújtja csontkezét,
Mely átsuhan a látatlan tájon,
S nem állítja meg semmi, halad feléd
tovább, tovább...
Esküdj a világ fájdalma ellen,
Hogy ne kelljen
kúsznod
tovább, tovább...
Pergőtűzben már más a világ,
Valóságtól rettenten
haldokolsz
tovább, tovább...

Indulatok

Indulatok,
heves érzelmek, megfulladok!
Indulatok,
méreg, düh, korlátok!
Indulatok,
tisztaszív-viszályok!
Indulatok,
hatalmas erő - utálok!
Indulatok,
idegek fáradtok!
Indulatok,
beteg lelkek-elmúltok.
Indulatok,
fájdalmak - halálok.
Indulatok,
félelmek - próbálok!
Indulatok,
eltűnnek - felállok!

Kilencedszer

Derűsen esünk kezed alá,
Mindnyájunkat betegre tiszteled,
S arcunk kilencedszer marná
Tompa, rozsdás késed.
Őszinte embernek nem való
E kies, szikes világ.
Nem érezheti halandó
A szétfolyó nap sugarát.
Mások fájdalmait érzem,
Kik ezt maguk előtt is titkolják,
Hozzájuk kapcsolom sebes szívem,
De titkukat ostobán tagadják.
Megsiratott kések csapnak
kilencedszer lila húsodba.
S mindnyájunkat megmakacsolnak,
Ha új hegek kerülnek arcodra.

Egy este a városban

Egy nap este a városban,
Mikor a házak lángokban
állnak,
Mikor a villamos csendben suhan,
S az égen repül egy álmos suhanc,
A film lassan pereg.
Egy nap este az utcán
Halkan fütyült Szandokán
dallamot
Hoz feléd a kicsi szellő,
A mindent boldognak Teremtő
Jelen idő.
Szelíd barátság fázik az esőben,
Mindezt már annyiszor megértem,
hogy hideg ráz.
Lassan cseppenő esőben áll
Két fájdalmasan síró szempár,
Jeleznek a semminek.
Becsapott a koronás villám,
Elejtem fagyos földi mintám
mely elrothad...
A barátok már szállnak a házak felett,
Ki-ki a maga útján sebesen megered,
S elhagyja a szív a szívet.

Memento mori

Gondolkodj csendesen testvér,
Csend, Szilenció…
Gondolkodj s lásd magadat,
Halál, Mementó.
Testvér, a szó nem fáj,
Csend, Szilenció…
A gondolat véres tőre
Halál, Mementó…
Ne beszélj, bús beszéd befed,
Csend, Szilenció…
Értsd meg múló léted:
Halál, Mementó…
Világ élete – lepke-tánc.
Csend, Szilenció…
Mozdul még egy utolsót a szárny,
Aztán:
Halál, Mementó…

Delphi

Ismerd meg magad ifjú, lengjen lágy koszorú körül.
Lásd magad, illékony múltad testeddel.
Láthatod itt magad, ismert lesz tovatűnödö léted,
Csontokat űző lágy szélfúvallat jövőd.
S hallhatod izzó korbács fáradtan veri emberi
Arcod, s új vita készül, tör jéggel acélt.
„Gnothi Szeauton” lészen hív utad, emberi vágyad,
Nem mese tart égbolt kékje felé ragyogón.
Szállj égig, tartsd hűs fagyod, az Nap heves tüze olvaszt.
S szárnyad tollait óvd, tenger kékje felett.

Naiv világ

A csontokat sötétben fűzte láncra,
Derengnek a fagyos fényű csillagok,
Így várják görcsösen a holnapot,
Villámlástól reszket a pára.
A kunyhó rejtekén homály alak-vonalak,
Szürke – fekete – barna árnyalatok,
Minden szeglet poros, koszos,
S a sarkakban pókhálók lógnak.
A Nap felkel, a sötét – álomvilág
Összetör, összeomlik, a fény elsöpör.
Új fénysugár hatja át az éjszakát.
Jön a gyönyörű, rózsaszín hajnal, jön...
Új, tudatos mesék világa,
Mi éjszaka öntudatlan képzelet, az valós alakot ölt.

Széttördelt álmok

Sűrű setét az éj, dühöng a déli szél,
A tükörbe belevágják a kalapácsot,
Holnapra még ezer perc emészti tudatod,
Négy-harminc: vörös számok éltették.
Zuhanyrózsa tört szét, repül a cipő,
Zuhansz csikorgó fogakkal,
Csikorog a vonat égő fékpofákkal,
Eltemetne már az olvadó (5:10) idő.
Lázad lassan ágynak dönti kutyád,
Holnapig már kibírod, (35,45 fok)
De nem segít az ezer orrfúvás.
Szétfolyik a lábad a padlón,
Leesik a reggelre készített vekker,
Ismét elsétál a zenélő magnetofon...

Szonett az illúziók könnyéből...

Lángol az erdő, kéken izzik,
A tüzek hullámai remegnek,
A sárga fák vért könnyeznek,
S a mocsáron víz-láng porlik.
Meztelen valósága - valóság.
Langyos lángok fehér zaja
A tűzben omlik dalolva
Ezernyi létté - ifjúság.
Hullámozz erdő, dús liget,
Csobbanjon ezer csepp tűz,
Hallhatod, hogy erőlködik, hogy liheg.
Szegény vadak, kiket elűz
A hideg, a fagyos pusztulás.
S a rozsdás koromszag derűs.

Varga András verseiről

Kedves András, köszönjük a tíz versből álló csomagot. Egyszerre tíz vers pont ideális mennyiség, ebből már sok minden kiderül, véleményezni, válogatni, rangsorolni bőven lehet. Lássunk is hozzá.
A „Még egy Ima” nem tartozik a kedvenceim közé. Nem is tartozhat, mert közhelyekből építkezik, nem mond semmi újat, izgalmasat, és lehet, hogy mint imádság működik, de mint vers, nem.
A „Pergőtűzben” címűt is zavarosnak érzem, inkább illene be egy metálbanda dalszövegének. Értjük, persze, „mit szeretne a költő mondani”, de az üzenete nem jön át, mert nincsenek meg hozzá a megfelelő (lírai) eszközei. Menekülnék, de a láncok tartanak, a halál kinyújtja csontkezét, no ezek azok a közhelyek, amiket ezren ezerszer leírtak már, és nem vált ki bennünk semmit, ha ilyet olvasunk. Halk nyögések hatolnak a ködben, kavarog a megszelídült szellem, esküdj a világ fájdalma ellen, stb. ezek pedig azok a képzavarok, amiket nem szabad leírni, mert semmi értelmük sincsen.
Az „Indulatok”-ról ne is beszéljünk, mert megint csak arról van szó, hogy az egymás után leírt hasonló hangzású szavak nem állnak össze verssé.
A „Kilencedszer”-rel is sok a probléma, illetve csak az van vele. Hogyan lehet valakit betegre tisztelni? Az arcot hogyan marhatja a kés? Hogyan lehet a titkot ostobán tagadni? Hogyan lehet mindnyájunkat megmakacsolni? Végül pedig hogyan lehet valami egyszerre kies és szikes is? A kies szemet gyönyörködtető, üde, változatos, kellemes – csak vidékre, tájra, helységre mondjuk. „Vigadoznak a kies Fürednek kútfején és partjain” (Csokonai: A füredi parton). Igen sokan használják tévesen „félreeső, elhagyatott” értelemben, mert a (forgalomból) kiesik ige származékának vélik. A szikesedés meg persze a sótartalom növekedése a talajokban. Aki verset szeretne írni, nem árt, ha tisztában van a szavak jelentésével. Is.
Az „Egy este a városban” című opuszt pedig mintha egy teljesen másik ember írta volna! Hirtelen elmaradnak a közhelyek, a dalszövegszerű ismétlődések, a képzavarok, és költői képek jelennek meg. Nem tökéletes még, de szembetűnő a váltás.
A „Memento Mori” megint a régi, semmilyen darálás, végülis semmi értelme az egésznek. Nem igaz, hogy ugyanaz az ember írta, mint a „Delphi” és „Egy este a városban”, „Naiv világ”, „Széttördelt álmok” címűeket! Mert ez utóbbiak – jó versek, egy kiforrott, érett alkotót feltételeznek, míg az előzők…
Most már akkor az a kérdés, melyiket ki írta?
Az utóbbiak szerzőjének gratulálok, az előbbiek írójának (Még egy Ima, Pergőtűzben, Kilencedszer, Memento Mori) pedig azt tanácsolom, gondolja meg, érdemes-e folytatnia.
Z. Németh István