Egyáltalán nem baj, hogy az idei Nobel-díjat nem Julio Cortázar kapta. Ezt a díjat nem az ő súlyához mérték, méghozzá két okból. Egyrészt Cortázar úgy él, hogy közben meghalt, tehát mindenféle díjazással a világ elkésett. Máskülönben az ő világa, mindaz, amit novellisztikájában, regényművészetében nagyon is élő és aktualitásától megszabadulni nem tudó és nem kívánó formanyelv és gondolati módszertan segítségével realizál, a klasszikus értelemben vett történetmesélés, s ezáltal az objektív megítélhetőség mögött létezik. Nem a huszadik századi próza alatt vagy felett, hanem azon valami fortélyos módon túl, nem azt meghaladva, de legalább mellette lépdelve, furcsa, sajátos, és kozmikus ugrólépésekben. Dialektikusabb, mint Borges, metafizikusabb, mint Onetti. Cortázar kíméletlenül egyedülálló, a magányosok legszebbike. Úgy ír szerelemről, gyötrődésről, logikáról, nanoszekundumnyi győzelmekről és örökkévaló veszteségekről, ahogyan senki más. Képtelenségnek hat ennyi könnyet és szépséget és undort és félelmet belelehelni ezekbe a könnyen jöttnek érződő, de valójában csodálatra méltón artisztikus, nyelvi és logikai tériszonyoktól tökéletesen mentes mondatokba. Foglalkozzunk vele egy kicsit, olvassuk, és próbáljuk megérteni ezt a szikár argentint, aki cigarettákba, langyos ágyakba, januári nyarakba, esőáztatta női hajzatokba kapaszkodva, az érzékiség és a szépség elképesztően irreálisra fokozott, ugyanakkor reális sötétséget párolgó ellenpontjainak kereszteződésében felrobbantotta és újjáteremtette az elbeszélői nyelvet, az élet legmagasabb fokát valósítva meg ezzel a művelettel: a játékot.