Üdvözöl a(z) SZLOVÁKIAI MAGYAR ÍRÓK TÁRSASÁGA!
Hungarian Slovak 
 FŐOLDAL | TAGJAINK | ALAPSZABÁLY | TISZTSÉGVISELŐK | DÍJAINK | ELÉRHETŐSÉGEINK | SZPONZORAINK |
Opus - szlovákiai magyar írók folyóirata
Arany Opus Díj - főoldal
Jócsik Lajos-breviárium
Díjazottak
Szociális Alap
Szolgáltatások
· Híreink
· Rovatok
· Irodalomórák
· Rendezvények
· Pályázatfigyelő
· Kritikák
· Köszöntők
· Könyvajánló
·Fiatal Írók Köre
· Fiatal Írók Rovata
· Arany Opus Díj
· Jubilánsok
· Hazai magyar Lap-és Könyvkiadók ajánlata
· Képgaléria
· Emlékhelyeink
· Rólunk írták
· Hírek archívuma
· Linkajánló
· Keresés
· Jelentkezési lap
Naptár
November
Vas Hét Ked Sze Csü Pén Szo
  1 2 3 4
5 6 7 8 9 10 11
12 13 14 15 16 17 18
19 20 21 22 23 24 25
26 27 28 29 30  
Szavazás
Mit gondolsz a weboldalunkról?

Nagyon jó!
Elég jó...
Nem elég jó...
Nagyon rossz!



Eredmények
Szavazások

Szavazat 16148
Linkajánló
 Fiatal írók rovata: Baka Patrik

Fiatal Írók (nem véleményezett) művei

2005. július

Háj, Isten!



    Láttam egy filmet a Tv-ben. Gondolom, neked nem igazán van időd olyan kicsinyességekre, hogy lecsüccsenj a kanapéra egy tál popcornnal az öledben, és csak bámuld azt a skatulyát, de nekem meg a többi normális embernek szabadidő gyanánt nagyrészt ez jutott. Bár, ha akarnád, neked is lehetne ilyen varázsdobozod, elvégre te vagy a mindenható. Oké, a tanácsadók: Nehémiás, Faraziás, Gubiás és Kolbás biztos nem támogatnák az ötletet, de Jézus lehet, hogy elégedett lenne, ha megnézné a Passiót. Nem mondom, jó lehet egész nap aranyszéken trónolni, mosolyogni, és seggrepacsizni a kicsi, kövér angyalkákkal, akik az „Igen nagyságos, jóságos, fenséges főnök” szállóigén kívül mást nem is képesek kimondani, de ha már ez a szlogenjük, akkor tényleg vitethetnél fel velük egy Tv-t a Mennybe… úgyse mondanának nemet.
Ha mindez megvan, kikölcsönözhetnél egy bekötőt és egy menedzsert a Pokolból – azért onnan, mert tudomásom szerint mindenki odajut, aki a pénzért él… így ők is, meg a többiek is. Ti ezért vagytok olyan egyedül. –, akik összehoznának valami szuper szolgáltatóval, és becsatlakoztathatnád az összes adót. Valamelyik állomás biztos adná még egyszer azt a filmet, amelyikről beszéltem. Talán neked is tetszene, happy end a vége.
Szóval visszatérve, a filmben azt beszélték, hogy ha van valami gáz, akkor jót tesz, ha az ember kiírja magábol. Komolyan, sok mindent összenézek, de ritkán vannak rám hatással, az pedig, hogy elkezdjek csinálni valamit az után, hogy kikapcsoltam a Tv-t, szinte már kizárt... és láss csodát! Mi jött rám, nem tom, csak előkotortam ezt a régi füzetet, és elkezdtem írni bele. Asszem matekfüzet lehetett. Általában annak téptem le az elejét, és abba nem szoktam írni semmit. Oké, ha nincs benne semmi, akkor felesleges legyalázni, de anno biztos jó poén volt. Hagyjuk. Lényeg, hogy tök fura újra papír fölött gubbadni. Érettségi óta talán nem is volt toll a kezemben. Neten sokat szörfözök, nem az, de hogy kézzel írjak, komolyan… ki akarna négyes magyar fogalmazás után még valaha is körmölni az életében? A tanár azt mondta, hogy meg kéne köszönnöm, mert ha apám nem pénzelné a Szülői Szövetséget, akkor úgy buktam volna, mint állat. Rohadt szemét! Eriknek fél oldallal kevesebb volt, mint nekem, de ő hármast kapott. És még csak az apja sem pénzeli őket. Kicseszés! Mindegy, szerencse, hogy ezt a hablatyot nem ellenőrzi majd le senki.
    Felírtam az első oldalra, hogy „Napló”. Néztem néhány másodpercig, aztán röhögtem egy kicsit. Ha a haverok tudnák, milyen baromságokra szánom rá magam, komolyan, cikiznének egy hétig.
    Még menőbb, hogy „Háj, Isten!”. Nem tom miért, de a nagyi jött eszembe, amikor nekikezdtem írni. Címezhettem volna neki is, de ha a nagyira gondolok, nem is ő maga jut róla az eszembe, hanem te… meg a milliom rózsafüzére, az állandó templomba járása, hogy engem is mindig ezzel szekált, ha utaztunk, minden mérföldkőnél keresztet vetett… talán évek óta meghalni készült már. Egyébként tavaly temettük. Ritkán gondolok rá, de most mégis eszembe jött. Ezért címeztem ezt az egészet neked. Talán ő sem fog annyit forgolódni már a sírjában, ha így kárpótolom… vagy épp még többet fog, ki tudja.  
    Az elején azt írtam, hogy azért fogtam neki a naplónak, mert gond van. Nem teljesen igaz, elvégre a bajt már elsimították. De ma láttam Szilvit a városban. Babakocsit tolt, olyan rózsaszín-macimintásat. Tök gáz, pláne, hogy a gyerek fiú. Most mondhatnám, hogy ha az én fiam lenne, és én vettem volna a kocsit, akkor tele lenne Beckhamekkel, vagy Darth Vaderekkel, vagy szántó-vető traktorokkal, mindegy, az viszont tuti, hogy nem lenne rózsaszín és nem is lennének rajta macik, mert F.I.Ú.! Mondhatnám, de mégsem mondhatom. A kocsit nem én vettem, semmi beleszólásom nem volt, hogy mi vicsítson rajta… a gyereket viszont, akit benne tologálnak, na őt én csináltam. És hányan tudjuk ezt? Szilvi, apám, anyám, én és az orvos, aki a DNS-tesztet végezte. Utáltam magam, amikor megtudtam, hogy miután a szülei megkapták a negatív eredményt, úgy felpofozták Szilvit, hogy még egy óra után is látszódtak a vörös tenyérlenyomatok az arcán. Nem lett volna szabad úgy megverniük. Jó, tizenhat évesen se lenne szabad kocsit tologatnia a saját gyerekével megrakva. Ejnye, most én játszom a „mi a helyes és mi nem az”-t? Huh.
    A szülés után egy hónappal találkoztam vele a városban. Egyedül volt, és én is. Amikor meglátott, nekem esett. Egy pofont még engedtem is, de a másodiknál már lefogtam a kezét. Hülye dolog, ha az embert látják egy ilyen jelenet közben az utcán. Neki mindegy volt, őt még mindig kibeszélték, hogy azt sem tudja, kitől van a gyereke, de az nem volt mindegy, hogy rólam mit beszélnek. Legalábbis apámnak nem, ő háklis a pletykákra. Tudta, hogy egy részeges alaknak könyvelt el mindenki, de ez még mindig jobb volt annál, mintha pedofilként emlegettek volna. Pont ezért vette meg az orvost.
    – Te mocskos szemét!
Szilvi egyenesen üvöltött, aztán hátat fordított, és megpróbált elfutni. Utána szaladtam, és addig dumáltam neki, amíg összeroskadva le nem ült a sétány legközelebbi padjára.
– Kérlek hallgass meg!
– Hallgassalak meg? Mit akarsz még tőlem? Hazudtál! Tönkretetted az életemet – zokogott.
– Én nem…
– Miért csináltátok? Azt mondtad… megígérted, hogy felvállalod a gyereket.
– Apám…
– Nem foghatsz mindent az átkozott apádra. Talán ő tehet arról is, hogy nem volt rajtad gumi? Hogy fölcsináltál, és még a rohadt gimit sem tudom kijárni?
– Már hogyne tudnád, hiszen…
– Fogd be!
– Szilvi, én…
– Fogd be, a pofád!
Na ekkor már elhallgattam. Percekig ültünk ott, szótlanul egymás mellett, az úton elhaladó autókat bámulva.  
Ez nem ő volt. Legalábbis nem ismertem rá. Jogos volt, amit leprodukált, nem mondom, tényleg vigyázhattunk volna jobban is, pech, hogy megtörtént, de ez már le van játszva.
– Levi – ahogy újra megszólalt, és rám nézett, már tudtam, hogy vége van a tébolynak. Újra olyan volt, mint régen. Kisírt szemekkel, meggyötört arccal bámult a képembe, de a hangja és a mozdulatai is mind szerelmesek voltak. Mit mondhatnék, elégedett voltam magammal – Ugye felvállalod őt? Kérlek, mondd, hogy felvállalod!
Sóhajtottam.
– Kérlek!
– Kicsim – megfogtam a kezét. Szinte beleremegett az érintésembe – Apám megvette a tesztet, mit tehetnék?
– Megvette?
– Lefizette az orvost, igen. Nem tehettem semmit.
Hatásosabban sikerült, mint gondoltam. Még magamat is megleptem vele.   
    – Már hogyne tehettél volna, és még tehetsz is. Mondd, hogy a tiéd!
    – De nem hinnék el! A gyerek nem az enyém. Hivatalosan legalábbis semmiképp sem. Csak magunkra hoznék még több bajt. Ezt kell elfogadnod.
Sírt. Vettem egy mély lélegzetet:
– Legalábbis egyelőre.
    Szilvi bágyadtan fordult felém.
    – Ezt hogy érted?
    – Ha lesz munkám, ahol pénzt tudok keresni és el tudlak tartani titeket, akkor hozzám költöztök majd, te és a kicsi is, és együtt leszünk, mint egy igazi család.
    Mosolygott. Én is mosolyogtam.
Isten, ha valaki, akkor te aztán tudhatod, hogy milyenek a tini lányok. Ennyi épp elég nekik. Igaz, ez nem csak a tinikkel van így. Apámat ugyan így kezelem, még ha ordibál is közben. Még arra is rávettem, hogy csak egy év múlva kezdjek egyetemet… bevette, hogy jobban fel akarok hozzá készülni. Uhh, és még hogy a tinik a legnaivabbak.  
    Szilvi a mellemre borult, és csókolgatni kezdte a nyakamat. Lehet, hogy túlbuzgó vagyok, de még abban a helyzetben is felállt a torony odalenn.
    – Komolyan mondod, drágám? – kérdezte.
    – Hát hazudnék én neked? Csak… csak tudnod kell, hogy ez nem fog megtörténni egyik napról a másikra. A munka, elegendő pénz, lakás, ahová mehetünk. Türelmesnek kell lenned.
    – Az leszek, édes!
    – Úgy kell tenned, mintha beletörődnél. Apám nem foghat gyanút, mert tönkreteheti ezt az egészet. Képes, és elintézi, hogy ne juthassak pénzhez, csak hogy ne lehessünk boldogok.
    Fú, majdnem kiröhögtem magam, amikor ezt leadtam, de neki elég volt. Itta a szavaimat. Mindent elhitt. Pont ezt szerettem benne. Minden szuper volt. Azt csináltam vele, amit akartam. Ha pedig valami gond volt, apám ott volt, és rá mindent rá tudtam kenni.
    Azóta volt állásom. Három. Másfél hónaphoz és középiskolai végzettséghez képest talán rekord. Nem tudom, Szilvi tudott e róluk, a lényeg az, hogy mire megtudta, talán már el is bocsátottak. Az egyik helyről folyamatos késés, a másikról pofázás, a harmadikról drog miatt. A csúcs az, hogy mindhárom állást apám közbenjárására kaptam meg. Egy vassal sem voltam gazdagabb, mint előtte. De nem is kellett nekem a pénz. Apám milliomos volt. Sikeres üzletember. Ságon kiskirálynak nevezték. Talán az is volt. Pénz terén tuti. Több, mint ezer hektárnyi földön gazdálkodott, volt egy kisebb bútorgyára, két élelmiszerüzlete, és ha jól tudom, közel ötven százaléka egy magyarországi szörpüzemben. Tényleg kiskirály volt, én meg az iszákos utód. A tékozló fiú, aki dorbézol, iszik és kurvázik, tizenhat éves csajoknak hoz össze gyereket, de mindemellett élvezi az életet. Ez vagyok hát én, Lászlófi Levente.
    Szilvit most láttam azóta először. Lefogyott. Régen rengeteget csörgette a telefonomat, még ha nem is hívott fel kredithiány miatt, de mostanra az is leállt. Örültem. Úgy tűnt, hatott, hogy nem reagálok vissza. Reméltem, hogy tényleg beletörődik abba, ami van, a sok baromságot meg, amit összebeszéltem, meghagyja egy dajkamesének. Annak, mint aminek szántam is.
Most, hogy így belegondolok, talán pont a nagyi temetésének napján csináltam fel. Emlékszem arra a napara. Anyám sírt, mint ahogy egy rendes árvához illik, apám az „alig várom már, hogy vége legyen” ábrázatával bámult az anyósa koporsójára, én pedig Szilvi fenekének tapperolásával voltam elfoglalva. Még szerencse, hogy a halottasháznak az a része úgy van kialakítva, hogy senki nem állhatott mögöttünk. Kevés dologra emlékszem a temetésből. Főként arra, hogy sokan voltak, néhányan sírtak, hogy Szilvi mindig igyekezett leállítani a kezemet – még jó, hogy sikertelenül – és arra, amikor földet kellett dobni a koporsóra, én meg megcsúsztam és majd beestem a nagyi mellé a sírba. Végül a nadrágom lett csak sáros, a toron tettem magam két csaj előtt, akik alig várták, hogy elkérjem a számukat, én mégsem kértem el. Szilvi nem volt ott, szóval nem látott belőle semmit, de ki tudja, talán ha látja, se törődött volna vele, hiszen teljes mértékig meg volt győződve arról, hogy én legalább annyira szerelmes vagyok, mint ő. Talán az voltam. Talán ugyanabba a személybe voltunk mindketten szerelmesek: belém. Este még elvittem egy körre a kocsival és mentünk is egy kört. Tisztán emlékszem, nem volt nálam gumi, és minden üzlet bezárt már, szal szerezni sem tudtam. Valószínűleg akkor hoztuk össze a gyereket.
Poén veled beszélni, Istenkém. Mondom, mondom, mondom, és nem szólsz vissza. Írom, írom, írom, és nem írsz vissza. Tökéletes partner. Hallgatás beleegyezés. Komolyan, még mindig röhögök rajta, hogy neked címeztem ezt az írást. Lehet, hogy átírom majd naplóra, de ma már nem akaródzik. Késő van. Egyébként nem hiszek benned. Szerintem tök hülyeség, hogy van egy szakállas öreg ott a felhők fölött, aki jobb mindenkinél, mindenkit szeret és mindenkit megsegít. Még ha lenne is – még ha léteznél is – ekkora hatalommal pont az lenne a legfőbb gondod, hogy velünk foglalkozz. Nonszensz. Mindenesetre örülök neki, hogy ezt a hit dolgot is tisztáztuk. Játszunk tiszta lappal, nem? Te hiszel bennem? Tuti nem, hiszen ha összehasonlítom a dolgaimat azzal, amit a törvényeid megkövetelnek, hát, mind szembemennek egymással. Hogy én hiszek-e benned? Nem én! Fentebb leírtam, hogy miért. Így kvittek vagyunk. Habár, várj csak! Nem is, hiszen én létezem, Te pedig…
Baszki, most jött egy sms. Erik írt, hogy megtudta, mi a neve Szilvi fiának (neki is úgy meséltem, hogy nem tőlem van a gyerek): Gaál Levente. Most erre mit írhatnék? Elég gáz, hogy nem tudtam a közel három hónapos gyerekem nevét, habár lehet, hogy eddig nem is adtak neki nevet. Szilvi minden bizonnyal heteken át könyörgött, hogy a nevemet adhassa a kicsinek. Gondolom Gaálék inkább nevezték volna Hosé Armandónak, vagy Ödönnek.
Gaál Levente. A fiam.
 Hát tévedtem. Úgy tűnik, Szilvi mégsem vert ki a fejéből. Még mindig remél… csak titkolja… mint ahogy kértem is tőle. Egek. Szegény lány… szegény buta lány. Én kis bolondom.   




 
Kapcsolódó linkek
· Több hír: Fiatal Írók (nem véleményezett) művei
· Több hír: szmit


Legolvasottabb hír ebben a rovatban:
Fiatal Írók (nem véleményezett) művei:

Baka Patrik

Hír értékelése
Értékelés: 5
Szavazat: 1


Értékeld ezt a hírt:

Kiváló
Nagyon jó
Jó
Átlagos
Rossz

Parancsok

 Nyomtatható változat Nyomtatható változat

Ehhez a hírhez nem lehet hozzászólni.




Web site powered by PHP-Nuke
All logos and trademarks in this site are property of their respective owner. The comments are property of their posters, all the rest © 2005 by me.


Oldalkészítés: 0.16 másodperc