1600. október 15-én Vágsellyére, 1601 februárjában pedig Kassára került gyóntatónak Pázmány Péter (Nagyvárad, 1570. okt. 4. – Pozsony, 1637. márc. 19.) író, kat. főpap, az ellenreformáció és a korai magyar barokk legnagyobb alakja, a magyar irodalom és művelődés egyik legjelentősebb személyisége. Református nemesi családban szül., 1583-ban katolizált. Magyarországi iskolák és külföldi tanulóévek, valamint háromévi grazi tanárkodás (1597–1600) után lett Vágsellyén, majd Kassán gyóntató, hitvitái sorát már itt megnyitotta 1602 nyarán a Magyari István Az országokban való sok romlásoknak okairól c. könyvére írt Feleletével (Nagyszombat, 1603). Ekkor újból Grazba ment, de 1607-ben végleg visszatért Magyarországra, s átvette a kat. megújulás irányítását. 1608-ban fellépett a pozsonyi országgyűlésen, 1613-ban itt jelent meg talán a legnagyobb műve, az Isteni igazságra vezérlő Kalauz. 1616-tól esztergomi érsek (később bíboros), 1618. július 1-jén ő koronázta magy. királlyá II. Ferdinándot. 1623-ban Bécsben magy. papnevelő szemináriumot (Pázmáneum), 1635-ben Nagyszombatban egyetemet alapított. 1636-ban Pozsonyban még kiadta a nagyobbrészt itt elmondott prédikációinak – négy évtizedes hitszónoki munkássága dokumentumainak – legjavát (több mint százat), de ekkor már nagybeteg volt – 1636 karácsonyán prédikált utoljára, 1637. március 19-én Pozsonyban meghalt. Kívánságára a Szent Márton-székesegyház kriptájában temették el. A katedrális falában levő síremlékét 1914-ben Riegele Alajos készítette.
